10.

Zsongott a fejem az egész élettől. Talán valamiféle sokkot kaptam, vagy a letargia azon szintjét kezdtem súrolni, ahol már minden mozdulat hatalmas erőfeszítéssel jár. Ott álltam mellette, és a semmibe bámultam, a sötét utca végébe, ahol már nagyon úgy tűnt, hogy az egyetlen utcalámpának is sanyi.

Mellém lépett.

- Azt mondják, több, mint hetven éves vagy.

Nevetett. Ránéztem: reggel óta is fiatalodott.

- Sok mindent mondanak, Evelin – bólintott.

Nevettem:

- Az egyetlen vagy az utcában, aki tudja a nevemet.

Zavart tekintet, tanácstalan fejrázás.

- Láttam, hogy elkél egy kis segítség a házad körül – mondta végül.

- Leszel a kertészem?

- Leszek – mosolygott.

- Nem tudok sokat fizetni, mert most épp össze kell gyűjtenem egy csomó pénzt, de… - És akkor eszembe jutott Annuska néni, aki valahogy a táskámba varázsolt huszonötezret, amit haladéktalanul vissza kellett csempésznem neki; na és másképp is eszembe jutottak. - Figyelj csak, hogy állsz az egészségügyis dolgokkal? - kérdeztem reménykedőn az ajkamba harapva.

- Beteg vagy? - Arca elkomorodott.

- Ápolót keresek a szomszédaimnak – biccentettem Annuska néniék felé.

- Ó, biztos, hogy engem nem akarnak…

- Figyelj… Ebben a rohadt faluban valamiért azt hiszik, hogy Évinek hívnak, azt sem tudom, hogyan, de emiatt aztán bármit el tudok képzelni, hogy semmi sem igaz abból, amit rólad pletykálnak.

- Hogy gyilkos vagyok? - kérdezett vissza tekintetét az enyémbe szúrva.

- Például.

- Az vagyok – vágta rá, és megint el akarta kapni a karom. Hátra ugrottam. - Téged soha nem bántanálak – tette hozzá gyorsan.

- Ezt most… Most meg kell magyaráznod… - hebegtem, de nem maradt időnk. Valaki a sötétből üvöltözött felénk, nagyon részegen, nagyon agresszíven – ez csak az egyik mentős lehetett. - Mondd el! - fordultam újra a férfi felé, de hűlt helye sem maradt.

- Holl vannn? - állt meg előttem billegve Peti.

- Áh, jézusom, Petim. Muszáj minden évben alkoholmérgezést kapnotok?

- Hmümm – vigyorodott el. - És mindjárt te is az leszeeel! - kurjantotta, és már rángatott volna magával.

- Ahelyett, hogy eszetlenül piáltok, ránézhettetek volna Annuska néniékre is. Tök egyedül vannak, az ápolónőjük lelépett…

- Neh his – egy kis reflux – fohlytasd, Évi… Tele van haldolkóval az ügyelet.

- Mi a faszom? - sikoltottam. - Ti meg buliztok?

- Szmleeesz… Szemlszw… Szekhl…

- Semmelweis?

- Az. Szlehwisz nap van, baszod. Egy kúúúrva napjaz évben, amikor seeemmi szín alatt nem dolgozik seeenkilyen egésszégügyisz. Haljon meg ma, aki akar, én kúúrvára szarok belee.

Akkor szemem kikerekedett, a légcsövem megbénult, a tüdőm leállt. Halotti hörgésbe kezdtem. Megragadtam Peti karját, és vöröslő fejjel fuldokoltam a földút felé – persze csak szimuláltam...

- Jézusom, Évi! Évi! - térdelt le elém. - Mi van veled? Allergiás reakció? Biztos a penicillin… Fel kell vágnunk a gégédet! - Amikor abbahagytam a prüszkölést, és a szemébe néztem, nyilvánvaló volt, hogy egy pillanat alatt józanodott ki.

- De abba nem szarnál bele, ha én patkolnék el? - vigyorogtam rá.

- Csak hülyültél? - pattant fel. - Nem vagy vicces – morgott rám sértődötten.

- Ó, dehogynem. Takarítsátok el a betegeket, én meg megyek ápolni, aztán talán koccinthatunk utána a csodás magyar egészségügyre.

- Nem megy. Túl részeg vagyok – nyavalygott.

- Jó mentősnek ez nem akadály! Mars melózni!

11.

Összegezve: ez az utca nem tett jót nekem. A meggyengült idegállapotomon merőben rontott a hazai légkör. Hosszú percekig hallgattam az öregeket, ahogy Grimm-meseként adják elő a gyilkosunk ámokfutásainak véres történeteit. Remegett a kezem, és éreztem, ahogy homlokomon egy ér erősen pattogni kezd.

- Ő lesz az ápolójuk, Annuska néni és Miklós bácsi! - böktem ki végül.

A házra ekkor hatalmas égszakadást mért az ég. Kísérteties módon ugyanakkor sújtott villám a tornácra. Hangos sercegést követően valami furcsa ropogó és suhogó zajt hallottam meg a konyha felől. A szobából kilépve már biztos voltam abban, hogy ég a ház… Lángol a tető, ahogy tömény füst gomolygott be a nyitott ablakokon.

- Mi jön még – hörögtem, aztán olyan rossz helyre ment tüdőmbe a füst, hogy rögtön megbántam, amiért egy fél órával korábban eljátszottam Petinek a fulladásos halált… Most el sem hinné…

Miközben az idős házaspár kiabált, én fuldokolva vonszoltam el magam az előszobában lévő telefonig. Bepötyögtem a százötöt. A hosszú sípoló hang egy végtelenségig tartott.

- Tisztelt segélykérő – szólalt meg végül egy automata hang a vonal végéről. - Ön a tűzoltóság számát hívta.

- Végre valamit jól csináltam – morogtam.

- ...2009- ben az Európai Unió tagországaiban az Európai Bizottság és Tanács egy új segélyhívó telefonszámot vezetett be a gyorsabb, gördülékenyebb segítségnyújtás biztosításának lehetőségeként. Kérjük, amennyiben ön az Európai Unió tagországából telefonál, üsse be a következő számsorozatot: 01189998561919197253!

- Mi a picsa van?! - sikoltottam, aztán egy még hangosabb robaj zúdult kintről. Az öregek pánikolva ordítottak, a fogam megfájdult.

Vadul nyomkodni kezdtem a számokat, mire a készülék újra beszélni kezdett.

- Téves. Ön bizonyára nem az Európai Unió egyik felvirágzó tagországából telefonál. Kérjük, tegye le a telefont. Köszönjük.

És a vonal megszakadt. De akkor eszembe jutott a másik segélyhívó szám, és közben már hallottam a srácokat az utcáról – és csak egy imát ismertem: „Én Istenem, Jóistenem, lecsukódik már a szemem, de a tiéd nyitva Atyám, amíg alszom, vigyázz reám!” - de azt jó gyorsan elhadartam, hogy csak nehogy alkohollal próbálják oltani a tüzet, amekkora delíriumban lehetnek…

- Segélyhívó! Nevet, utcát kérek és a probléma tömör felvázolását – szólt a vonal végén szerencsére egy emberi hang.

- Bársony Evelin, Rendelő köz négy, Alsótemető, Pest megye… - És akkor zavaromban hozzátettem: - Magyarország, Európai Unió és tűz van…

- Bizonyára nem tudja, kisasszony – válaszolt az unott hang –, hogy regisztrálva vannak a címek. A Rendelő köz négyben pedig nem Evelin, hanem Éva lakik. Szórakozzanak máskor, mint Semmelweis nap éjszakáján. Bassza meg – tette hozzá szolidan, aztán kevésbé szolidan rám vágta a telefont.

A tűzoltóság után kit lehetne hívni? A rendőrség bezárt – jutott eszembe a körlevél, a fővárosból két óra alatt sem érnek ide. Akkor már csak kedvenc mentőseim maradtak – sóhajtottam, aztán vizes ruháért zúztam a fürdőbe.

Mikor beértem a hálóba, rádöbbentem, hogy Annuska néniék nem a tűz miatt sikoltoznak, hanem a kegyetlen sorozatgyilkos miatt, aki vödrökkel rohant be, de a nagy füstben valószínűleg nem találta a fürdőszobát.

- Maradj itt légyszi, én kitalálok valamit! - mondtam a férfinek, és nem kellett sokat ecsetelnem a vizes ruhák szükséges funkcióját, vitte is az öregek arcához. (Az már egy másik kérdés, hogy azok fojtogatási kísérletként fogták fel a segítési szándékot.) Az ajtóból visszafordulva az enyémet mégis odahajítottam neki, ám kaptam is egyből vissza egy nagy csattanóssal a tarkómon, mert az ajtófélfánál nem jutottam tovább, ahogy az egész tüdőmet kezdtem kiköpni a vizes ruha nélkül…

Valahogy mégis kijutottam. Valahogy mégis sikerült megkerülnöm a házat; és ott a kanyarban, amikor nagy lendületet vettem volna, hogy az ügyeletig sprinteljek, úgy csapódtam neki valaminek, mint egy szánalmas kis bogár a szélvédőnek. És ez fájt. Kiterültem az úton, és az eget bámultam.

Aztán Tomit vettem észre, kezében a zöld slaggal, amivel az autójukat szokták lemosni.

- Hülye vagy, Tomi, hogy inkább az autódat mosod, miközben ég a ház?! - Értetlenség keveredett aggodalommal az arcán, aztán elájultam; ahogy épp itt, épp egy éve, csak akkor a rengeteg piától.

12.

Nem kell mást tenni, mint javítani. Az idő okozta degenerációkat pontról pontra visszaállítani. Ha ismerem a következményeket és a lineáris út megállóit, akkor ismerem a visszafele vezető utat is. Mínuszidő kell, vákuum. Egy olyan közeg, ami visszaszívja az életet. A halhatatlanság természete valójában a halandóságéval egyező, csak találnom kell valamit, ami úgy visz a túlvilágra, hogy onnan életet hoz.

Mindentől öregszünk. Az oxigénből is szabadgyök lesz. Létünk determinálja a halálunkat. Más közegben viszont az ember is létképtelen… Építenünk kell egy nullidős vákuumutcát, amiben más molekulákat használ fel a tüdő, a szövetek… De az nem ember lenne. Akkor az oxigént kell ártalmatlanná tenni és mindent, amit megeszünk.

Nem tudom, hogy a szám fájdult meg, vagy hallottam-e először a két mentős hangját, mindenesetre a halállal egyenlő létérzés volt visszatérnem kutató énem szinoptikus álom-gondolataiból.

Nyöszörögve ültem fel.

- Évike, el kéne menned fogorvoshoz – fintorogtak mellettem a srácok.

- Ja, tényleg? Na, nem mondod… Már indulok is, végül is mi akadálya lenne?! - vágtam vissza Tominak. - Tudtok adni huszonötezret?

- Pont annyit adtam a fogászunknak, hogy bejöjjön akkor este – vágta rá Tomi.

- Akkor ezért volt pénze annyira bebasznia, hogy eltévessze a fogamat, köszi Tomi...

- Most meg nekirohantál az autónak, és a hátsó ajtó éle kiverte a fogad – közölte Peti.

- Jaj, de jó! Akkor meg miről beszéltek? Akkor már nem is kell fogász!

- Tudóskám?! – köhintett Tomi, miközben tenyerét felém nyújtotta.

- Ez egy szép kisörlő! - vettem ki a kezéből és csodálva forgattam az ujjaim közt.

- Amíg a szádban volt… - közölte Peti, és akkor leesett a tantusz…

- Miért nem a rossz fogamat vertétek ki a kibaszott kocsitokkal??? - ugrottam fel, és azzal a lendülettel ráugrottam az autó motorháztetőjére, majd ott minden erőmmel próbáltam berúgni a szélvédőt. Jó ideig szó nélkül hagyták, hogy kiőrjöngjem magam az autó tetején.

Aztán Peti szólalt meg végül:

- Gyere, leveszlek – sóhajtotta. - A végén még leesel onnan, és kitörik még öt. Kell az neked?

- Úristen! - jutott eszembe a tűz. Megfogtam Peti kezét, és lemásztam a földre. - Mi van Annuska néniékkel? Bent égtek?

- Nem. Semmi bajuk - válaszolt Tomi. - Az a szemét bűnöző rájuk gyújtotta a házat, hogy kirabolja őket! A tűzoltók meg… Hiába mondtam, hogy a helyi mentőktől telefonálok, amint meghallották az utca nevét, egyszerűen csak lerakták a telefont, mintha valami telefonbetyár lennék. A kocsimosó slagommal oltottam el, míg Peti elkapta azt a mocskot.

- Mit tettél vele? - fordultam a másik mentős felé.

- Épp fojtogatta azokat a szerencsétlen ágyhoz kötött öregeket! Nagy mázlija volt, hogy nem értem utol…

- Az őrületbe kergettek… Hol a pia? Ja, és hol a többi orvos meg nővér? Tavaly ilyenkor vagy tízen voltunk!

- Heten voltunk – javított ki Tomi. - Azóta mindenki részmunkaidőzik még két-három helyen. Most épp ott vannak, gondolom.

- A fogorvosunk már elment – sóhajtott Peti.

- Elkergettük – javítottam ki, mire bólintottak.

- Ha csak egy valaki is kidől, ennek a helynek is annyi. Rengetegen fognak meghalni, padlógázzal, null forgalommal se tudok a legközelebbi ambulanciáig jutni másfél órán belül – folytatta Peti.

- Évike, nem szeretnél ide jönni dolgozni? - kérdezte Tomi.

- Miért most mi a különbség? Munka előtt veled dolgozom, utána meg Petivel.

- Erre innunk kell! - szólalt meg Peti.

- Hm… Mi van azzal a rengeteg haldoklóval? - kérdeztem. Összenézve vonogatták a vállaikat, végül megadva magukat.

- Nézzük meg őket? - fintorgott Peti. - Inkább elmegyek rendőrnek, és kinyírom azt a rohadékot.

- Én meg tűzoltónak. Sokkal jobb muri locsolgatni a házakat – helyeselt Tomi. - Meg aztán az én műszakom már véget ért ám, haver! Évikének meg biztos nagyon fáj minden a szájában. Te menj csak melózni, mi meg eliszogatunk – kacsintott rám Tomi.

- Nem ihat! - vágta rá Peti. - Gyógyszert szed – villant ránk a szeme.

- Ó, egész eddig ez egyáltalán nem zavart, Petim…

- Hát, most zavar! - morogta. - Amúgy is, Annus néniék után biztos, hogy hozzád fog betörni. Még ma éjjel visszajön, és megerőszakol. Elrabol, megver, és levágja a melleidet. Eltöri a lábaidat és lenyúzza a bőrt a karjaidról. Aztán megskalpol.

- Vaaagy kihúzza a fogamat?! - vertem vállon Petit, és elindultunk dolgozni.

Vagyis ők. Én csak segítettem nekik...