4.

Peti haza akart kísérni, de én mindenképp össze akartam kukázni a többi kutyámat. Berakott a mentőbe, és szirénázva száguldottunk el a szomszédos településen lévő kutyamenhelyig; de nem voltak ott a dögök…

- Zsibbadsz? - kérdezte, miközben kiszálltunk az ügyeletnél.

- Ja, a szemem. Az agyamba szúrtad, vagy mi?! - mérgelődtem, ám akkor kutyacsaholás távoli zajára figyeltünk fel.

Összenéztünk, és futni kezdtünk a sebészeti tömb háta mögé, ahol a két épület összeért és a szomszédos telekig kerítés alkotott kvázi egy kennelt. Megkönnyebbülten futottam az ajtajához, hogy kiengedjem a kutyáimat.

- Biztos Tomi volt! Az édes drága Tomim! Még arra is volt energiája, hogy megmentse a kutyulikat az autók elől! - lelkendeztem Petinek, miközben a kutyák visszapréselték magukat az én telkemre.

- Tomi… A hős… - morgott Peti összeszűkült szemekkel. - Lehet, hogy ő mentette meg a kutyáidat, de én téged foglak. Egyébiránt most rabolna el a sorozatgyilkos, megerőszakolna és megverne, majd váltságdíjat követelne a kis buksidért New Yorktól.

- Áh! Mondasz valamit, öreg barátom! Rabolj el te! Csak adnak értem ötven ezret, aztán felezünk. Huszonötezer egy foghúzás a városban.

A remek ötletemre Peti megint mutogatni kezdett a szemem előtt, majd megrázva a fejét azt motyogta: úgyis ötöt mondanál…

- Kövesd a szemeddel az ujjamat!

- Hagyjál már! - kaptam el a kezét nevetve. - Zsibbad a szemem, nem látok az egyikkel semmit, emlékszel?

- És ha az nem a Lidocain, hanem agyvérzés?

- Tudod, egy kis plusz… - vigyorogtam rá, majd a ház felé araszoltam.

- Felhívsz még elalvás előtt? - kérdezte utánam aggódva.

- Nem, most vagyok elalvás előtt! - válaszoltam, aztán kiemeltem a leveleket a postaládámból. - Jó éjt, Petim!

- Jó éjt Évi!

- Evelin… - motyogtam, de már csak magamban.

Még elalvás előtt felnyitottam a leveleket, csupa számla. Az egyik után majdnem felhívtam Petit, hogy kiterjedt agyvérzést gyanítok…

Kétszáznegyvenezernyolcszáznyolcvanöt forintra büntetett meg az önkormányzat az alábbi indokokkal:

- A kert rendezetlensége rombolóan hat a városképre – Mégis ki nézegeti?! Aki szívinfarktussal imbolyog az ügyeletre???

- Omladozó, lyuggatott kerítés, melyen a kutyák kiszöknek – De amint összeszedem őket, az ebtelepen már egy kutya sem marad… Valahogy mindig többet hozok el onnan, mint amennyi valójában az enyém.

- Szabálytalan parkolás – Én??? Inkább a mentők…

- Magas fokú gazfertőzöttség – Beszélhetnénk a fertőző szúnyogokról is, amiket csesznek irtani…

- Rendetlen – díszvirágok nélküli – porta – Kapjátok be!

Dühömben felkapcsoltam a hálószobám villanyát, elhúztam a függönyt, és meztelenre vetkőztem előtte úgy, hogy a kék autós sorozatgyilkos mindenképpen meglásson. ÉS RABOLJON EL!

De nem történt semmi… Így aztán jegyzetfüzetet vettem elő, és elalvásig tervezgettem azt, hogyan tudnám kiiktatni a testi sejtek öregedési mechanizmusait is, ha már létrehoztam egy olyan mesterséges organizmust, mely teljesen immunis mindenféle patogén kórokozóval szemben.

A kromoszóma genomok rajzolgatása pedig teljesen megnyugtatott.

5.

Amikor felnéztem, a napot láttam. Nem… Ez egy lencse, felettem egy elektronmikroszkóp. Körbenéztem, óriás kromoszómák haladtak felém féloldalazva. Lélelgzetelállítóak voltak! Óriás termetük légiesen mozgott, ahogy lendült tova ugyanazon karjuk, lábuk. Még közelebb szerettem volna jutni hozzájuk, de annyian voltak, és annyira ámulatba ejtettek, hogy a lábam lecövekelt.

Formációt kezdtek váltani, és én nem hittem a szememnek: párba álltak, mint szerelmesek, és tudtam, hogy a mitózis eszméletlenül magával ragadó táncába kezdenek.

Ámuldozásom közepette darabjaimra estem: vázrendszerre és szervekre. Aztán tovább, csontokra, izmokra, ízületekre, külön erek, idegek halmaivá váltam. És még tovább… Sejtek, mag és plazma, majd a magvacska közepén én voltam minden nukleinsav, bázishármas, és maga a gyönyörűséges DNS.

- Ez az! Ez kell nekem! - ültem fel az ágyban. - Egy végtelen körforgás! Körtánc a végtelenbe, hibák nélkül, öregedési láncok nélkül, ugyanúgy ismétlődve, kizárva az idő vas fogát. Kihúzva a gépezetből az időt, mint fogat, és csak ennyi! Csak meg kell találnom a megfelelő fogót.

Még sötét volt, amikor rám törtek az ötletek, épp két és fél órával azután, hogy elaludtam a papírjaimon. Villanyt kapcsoltam, és mielőtt írogatni kezdtem volna, eszembe jutottak a szomszédaim.

Felkeltem, kutyakaját vettem elő és kitárva a teraszajtót, hívni kezdtem az ebeket.

- Álmos, Előd, Ond, Kond… Ja, nem… - ráztam meg a fejem. - Inci, Finci, Kisegér… Ja, nem… - Ezek meg a kísérleti egerentyűim voltak. De nem kellett tovább ordibálnom, a kutyák megérkeztek. Jó kutya minden névre hallgat. És nem hittem a szememnek, hogy mind a tíz megvan!

Amikor megközelítettem a kapumat, földbegyökerezett a lábam. Valaki megcsinálta a kerítésem… Nem! Valaki leszerelte azt a szétesett szart, és újat rakott a helyére. De hát mikor? Két és fél óránál nem voltam többet kiütve! Kilépve azon már könnyek szöktek a szemembe. Apró sziklakert lila virágai pompásodtak az új kerítés előtt.

Mikor felnéztem, a mentőautót pillantottam meg; tüntetőleg teljesen ráállt a kissé megnyomódott kocsimra. Újra a szokásos hajnal – sóhajtottam, aztán becammogtam az ügyeletre.

Tomi szokásához híven a váróterem padlóján nyomkodott valakit a szokásos barátságtalan tömeggel körbevéve. Én szokásomhoz híven a kávéautomatához lépdeltem. Tomi felhördült, ahogy átléptem a haldokló muksó fejét.

- Mindjárt odébb állok, ne kezdj hisztizni! - dünnyögte, miközben bepittyent az életjel.

- Hm – morrantam a működésképtelen automatára, aztán jó nagyot csaptam rá, hátha neki is csak ennyi kell, hogy újrainduljon a szíve. De neki több kellett volna: állami pénz. Aztán tétován megfordultam, és segítettem Tominak becipelni a még eszméletlen embert a terembe. - Ez neked valami perverziód, hogy a padlón dolgozol? - vetettem oda neki.

- Bekötöd az infúziót? - kérdezte, míg az ipse mellkasára tette az EKG elektródákat.

- Nem látsz? Már bent van! – nyögtem, aztán felugrottam az íróasztalra.

- Jó – nézett végig még egyszer a férfin, majd oda jött hozzám. - Hadd nézzem a homlokodat! - mormogta teljes közönnyel.

- Ne nyúlj hozzá! - billentettem hátrébb a fejemet. - Ha leszeded a ragtapaszt, megint hálósipkát kapok, és úgy nem mehetek dolgozni, meg sebesen sem. Ha beleszáll a pestis, nekem végem.

- Ha kihúzzák a fogadat, nem száll beléd?

- Nekem adod az időpontod? - csillant fel a szemem.

- Beléd száll? - kérdezte felvont szemöldökkel.

- Majd a számra is teszek ragtapaszt.

- Szerintem ez volt az utolsó tapaszod, ezért nem engeded, hogy leszedjem…

- Akkor bekötöm hálóval! Ígérem, jó leszek!

Tomi egy pillanatra elmosolyogta magát, aztán mellém támaszkodott az asztalra.

- Kivehetnél egy nap szabit. Ápolnálak… - dünnyögte a padlónak.

- Aha… Befognál életet menteni… - morogtam, mire tekintetét újra rám szegezte.

- Miért, a munkahelyeden mit teszel? Hogy áll a kutatás?

- Minden betegséget legyőztünk!

- Szerinted itt mit csinálunk? - kötözködött; megvontam a vállam.

- Én végleges gyógymódot tudok minden betegségre. Többé nem kellene a padlón dolgoznod! - vigyorogtam rá.

- De hát akkor mihez kezdenék? - kérdezte, majd a hátam mögé nyúlt, és a kezembe nyomott egy doboz tablettát. - Peti küldi.

- Tavaly ezzel a hatóanyaggal nyirbáltam a sejteket – fintorogtam forgatva a dobozt.

- Jól van, tudóskám! Kinyírja a bacikat a fogadban.

- Szóval mennyit kérsz az időpontért?

- Mi?

- Peti azt mondta, kvázi időpont-árus vagy.

- Egyszer fogadtam el pénzt, mert az az ürge tartozott nekem. Kinyírom a Petit, hogy próbál előtted besározni!

- De hát akkor… Akkor miért kérsz folyton időpontot?

- Mennem kéne nekem is – sóhajtott fel. - Csak… Tudod, én férfi vagyok, bírom a fájdalmat, más meg nem annyira.

- Én keményebb vagyok nálad, pici puhány Tomim! - vágtam vállon, amibe kis híján beletörött a kezem. - Ma te mész fogorvoshoz, én meg beszedem az egérmérget – közöltem, aztán leugrottam az asztalról.

- Évi, nem, nem! - lépett utánam. - Te fontos vagy! A legfontosabb a világon! - Ledöbbent ábrázattal fordultam vissza. - Mármint tudod, a halhatatlanságon dolgozol…

- Te jobban kellesz. Itt. Aztán nekem bátran viselkedj! - gúnyolódtam vele, mire térden dobott a mentő slusszkulcsával. - Júj, és köszi, hogy tegnap bezártad a kutyáimat! Meg gondolom a kerítésemet is te csináltad meg! És virágok…? - vigyorogtam rá, mire értetlenül bámult.

- Hm. Semmi ilyesmit nem csináltam, kellett volna?!

- De hát akkor ki?!

- Jaj, Évike, vigyázz légyszi az ügyeletes sorozatgyilkos betöréses rabló erőszaktevővel! A kék kocsiban csövezik!

- Tudom…

6.

Annuska néni és Miklós bácsi még aludt, amikor beosontam hozzájuk. Kiteregettem, majd reggelit készítettem gondosan az éjjeli szekrényekre porciózva azt. Aztán a gyógyszereiket szemezgettem szét, külön a reggelit, délit, estit. Tízmillió pirula – vágott mellkason a tény, aztán gondoltam egyet, és mindegyikből elcsórtam egyet-egyet.

Mikor a kocsimhoz siettem, nem bírtam ki, hogy ne vegyem szemügyre a tőlem átló irányban álló, a két épület közti parkolóban lévő sötétkék autót. Fekete hajat pillantottam meg a kormány mögül – s mintha csak megérezte volna, hogy valaki figyeli, láttam, ahogy a haj arccá emelkedik. És ő is engem néz. Álltam a pillantását, egészen addig, míg felém nem intett, akkor eszembe jutott a két mentős intelme: elkaptam a tekintetem, bepattantam az ősöreg járgányomba, aztán padlógázzal elszáguldottam.

A hatvan perces autóúton hiába akartam megtervezni fejben egy génműtét-sorozatot, csakis a szerencsétlen kis utcám problémáin agyaltam. Valamiért belém fészkelte magát a sejtés, hogy nem élhetek kettős életet. Pedig megígértem magamnak, hogy a munkát soha nem fogom keverni a „magánélettel”, de most nem tehettem mást.

Amint felvázoltam volna az öregedési lánc időbeni mutációit, folyton befészkelte agyamba a rengeteg gyógyszer gondolata. Nem tehettem mást, azokat kezdtem analizálni. Mint ahogy akkor sem tehettem mást, amikor elkezdtem a kutatásaimat.

Gépbe vittem a hatóanyagok szerkezetét, és összevetettem az összeset, bekeverve, megnyirbálva, átalakítva úgy, hogy még hozzá is tehessem a tumorellenes gyógyszerek tisztán ható központi vegyületét. Egész nap dolgoztam a hatás-mellékhatás problémán, míg egyre több program sorozattal sikerült a gépnek kiadnia egy olyan gyógyszert, amiben minden benne van, és a legcsekélyebb káros hatású vivőanyag. Már sötétedett, amikor el”send”-eltem New York-nak, kérve belőle kísérleti célra terméket, na meg egy rahedli fájdalomcsillapítót, fecskendőt, tűt, ragtapaszt, antibiotikumot. Majdnem odaírtam, hogy „coffee”, de ennyire azért nem lehettem pofátlan…

Amikor hazaérve beléptem a szomszédaimhoz, újra bűz vágott arcon. Újra a fogfájás, ám az idős házaspár legalább jobb színben volt.

- Évike! Mi van azzal a hajléktalan semmirekellő bűnözővel, aki az utcánk levegőjét rontja? - kérdezte Annuska néni, miközben Miklós bácsit rendeztem.

- Á, fogalmam sincs – nyögtem, és muszáj volt előbb egy vizes törölközőt a saját arcomhoz is szorítani, hátha enyhül tőle a fájdalom.

- Ó, kicsim, a fogad az megint? - jajdult fel a néni, de válasz helyett sírni kezdtem, és átkoztam magam, amiért még reggel úgy gondoltam, hogy keményebb vagyok, mint Tomi. - Jeget tegyél rá gyorsan, és nekünk jár olyan gyógyszer, ami erős fájdalomcsillapító, vegyél be belőle.

- Jó… - kínlódtam, és elfogadtam a segítségét.

A konyhába siettem, és a jég valóban jót tett. Néhány másodperc alatt visszaküzdöttem magam az ájulás határáról, és kinyitottam a szemem. Rémülten ugrottam hátra, ahogy az ablak túloldaláról a fekete hajú férfival néztem szembe.

Gyorsan visszafutottam a szobába, befejeztem a tisztába-tevést és takarítást, aztán heves szívdobogással néztem Annuska néni szemébe. Azon vacilláltam, szóljak-e neki, vagy hívjam-e a rendőrséget, ám a fogam újra hasogatni kezdett. Így csak Petire tudtam gondolni, hátha ezennel jó helyre szúr, különben felakasztom magam.

Futva távoztam, reszkető kézzel csuktam be magam mögött a kaput, aztán rohantam volna Peti karjaiba, de beleütköztem valamibe… Ő volt az. Az őrült sorozatgyilkos, aki elkapott. Hatalmasat sikítottam, és néhány pillanat után sikerült kiszabadulnom a közelségéből.

- Várj! Várj! Nem akarlak bántani! - mondta, és hallottam, ahogy utánam iramodik.

Topogó talpaim hangja mögött egyre hangosabb volt az ő zaja. Utolér – voltam benne biztos, így aztán feladtam, és a földre huppanva vártam, hogy odaérjen, és elvágja a torkom.