1.

A regionális rendelőintézet utcájában laktam, a szomszédos idős házaspártól eltekintve – tőlük azért szükséges „eltekinteni”, mert már hosszú évek óta egyikük sem volt fennjáró – teljesen egyedül. A zsákutcához természetesen más házak és telkek is tartoztak, de már idejét sem tudom, milyen régóta üresedtek ki. Mindenki külföldre költözött…

A rendelőintézetben belgyógyászat, sebészet, ügyelet, labor, fizikoterápia és fogászat üzemelt – két részre osztva az épületet. Köztük parkoló terült el, az én felhajtóm előtt a másik oldalon a mentőparkolóval.

Minden hajnalban megtelt az utca autóval és járóbeteggel. Az emberek civilben és fehér köpenyben rohangásztak át, keresztül, kasul a parkoló autókon – néha nekik ütközve, felugorva azokra, átvetődve a motorháztetőkön, sokszor hatalmas kavarodás és pánik lengte be az utcámat. Már hajnalok hajnalán.

De én nem itt dolgoztam, hanem egy órányi autóútra. És majd« minden reggelem akadályokkal telten kezdődött.

Csupán rutinszerűségből nyomtam a slusszkulcsot az ajtóba, fel sem tekintve a szokásos zűrzavarra. Minden alkalommal igyekeztem hinni abban, hogy az út járható, simán ki tudok majd jutni a főútra; de ez azon a reggelen sem teljesült, ahogy sosem.

A kulcsot a zárban hagyva pillantottam oldalra, de már sóhajtani sem volt erőm, miként megláttam az AMS mentőt lecövekelni a kijáróm előtt. Testemet hanyagul dobálva siettem el mellette, igyekezve tudomást sem venni a körülöttem tobzódó emberekről, egészen addig, míg be nem estem az ügyelet tömbjébe.

- Tomi, vonszold odébb az autódat, mert megint trailert hívok, és te fizeted ki – nyögtem a várónak.

Tomi ott is volt, és épp valami olyasmit művelt a váróteremben, amiről én tudni sem akartam. Rengeteg ember állta körül a padlón heverő embert, mindannyian némán figyelték az eseményeket.

- Hallod?! - szóltam hangosabban, mire úgy néztek rám, mintha meztelenül léptem volna be egy templomba.

- Évike, késtél – közölte végül Tomi, miközben szorgalmasan végezte a padlón fekvő őskövület korú aszott nénin az újraélesztést.

- Evelinnek hívnak, és nem itt dolgozom – sóhajtottam a rosszalló pillantások kereszttüzébe, aztán az egyetlen kis asztalhoz oldalogtam, ami a kávéautomata mellett roskadozott. Érmét dobtam a gépbe, megnyomtam a szokásos gombot, aztán nem történt semmi. Megnyomtam még egyszer, de az az izé akkor sem adott kávét.

- Ne strapáld magad, elfogyott – szólalt meg Tomi.

- Hajnal hat van, hogy fogyhatott el? - dühöngtem a mentős felé, miközben az a néni megállt szívét hallgatta. Az emberek kis csoportokban sutyorogni kezdtek engem bámulva.

- Úgy, hogy nem töltötték fel. Nem kapunk több kávét – válaszolta, aztán újra nyomkodta a néni mellkasát. - Gyere, segíts!

- Mióta gyötröd? - lóbáltam oda magam. Csak a szeme válaszolt: azt akarta, hogy én mondjam ki a halál tényét. - Jaj, Tomi, nem kezdődhet így a hét! - rogytam le melléjük, és azzal a lendülettel jó nagyot rásóztam a nyanya mellkasára.

Az emberek hőzöngeni, majd fennhangon kiabálni kezdek felém, fel is nyársaltak volna, ha Tomi nem nyújtja karját elém távol tartva tőlem a felháborodott indulatokat.

- Mondtam, hogy ezt többé ne csináld! - vetette át a vállán, de a néni szíve újraindult, így aztán csak vonogattam a vállam, és visszacsámpáztam az asztalkához.

Az emberek többsége morogva elhagyta a várót, egypáran a néni mellé térdeltek, ahogy az ébredezni kezdett.

- Bent épp szül egy kis csaj, segíts légyszi! - kérte.

- Kijön az magától, Tomi, viszont a kurva nagy mentőautód nem mozdul segítség nélkül, én meg el fogok késni miattad. Megint.

Nagyot sóhajtva homlokon vágott a mentő kulcsával, aztán elviharzott.

- Szívesen, baszd meg… - pusmogtam, miközben kisiettem.

2.

Az idő éjfélhez közelített, amikor én az otthonomhoz. Termékeny volt a munkanap, alig bírtam otthagyni a labort: a kutatásainkban világméretű áttörést értünk el. Az egy órás autóút alatt annyi ötletem támadt, mint az elmúlt években összesen sem. Alig vártam, hogy hazaérjek, lejegyzeteljem a feltevéseimet, és a holnapot, hogy felvázoljunk egy kísérleti procedúrát.

Igazán jó kedvvel kanyarodtam be az utcába, de gondolkozás nélkül le is húzódtam azonnal a szélre, mert észrevettem, hogy még ég a lámpa az idős szomszédjaimnál. Bevetettem magam a hátsó ülésre, hogy kivegyem a három szatyornyi cuccot, majd lelkesen cipeltem, hiszen biztos voltam benne, hogy csak reggel tudok majd benézni hozzájuk.

A kapu túl felén hirtelen bukkant fel a lóméretű acsarkodós pitbull-dog keverék. A szemei vérben forogtak, hegyes fogai között sziszegett a habzó nyál.

- Mamut, a rohadt anyádat! Miért vagy megint a szomszédban? - korholtam le a dögöt – hiszen ez a vadállat az én kutyám volt.

A hangomat meghallva az állat felére zsugorodott, hízelegve nyüszített, majd farkát behúzva sompolygott a házam felé; miközben kinyitottam a kaput. Ám rögtön jött a többi… Mellettem elnyargalva alig tudtam számolni, mennyi szökött át Miklós bácsiékhoz.

- Öt...hat… - néztem utánuk, ahogy porzott utánuk az aszfalt. - Akkor már csak négy hiányzik…

Az utca kihaltnak tűnt, bár sötét ködbe burkolózott a házamnál, egy sötétkék autó fényezése világított csupán az egyetlen utcalámpa fénye alatt – mintha ült volna benne valaki…

Akkor megéreztem, ujjaimat mennyire szorítja a nejlon táska, így elmélkedés helyett besiettem a szomszédaim házába.

Egy pillanatra a fogam is belefájdult a rettenetes bűzbe, amely arcon csapott, ahogy beléptem. Ürülék és áporodott húgyszag keveredett halk sírással. Ledobtam a cuccokat, majd rohantam a hálószoba felé.

- Évikém, Évikém – A baloldali ágyról szólt Annuska néni öreges hangja. - A Miki nem mozdul, meghalt?

Odarohantam, és ujjamat a nyaki verőerére szorítottam. Az pulzált.

- Nincs olyan szerencséd, Ancsa – szólalt meg a bácsi, fáradt arca felém mosolyodott.

Akkor leszálltam az ágyról, és körbenéztem.

- Jaj, kislányom, olyan szégyen ez nekünk, de az ápolónő elment.

- Hova ment? - kérdeztem, miközben egyszerre igyekeztem Miklós bácsi ágyneműjét húzni, le róla a pelenkát, feltörölni a padlóra csepergő vizeletet…

- Hát Ausztriába! - mondta fennköltséggel a hangjában. - Ötször-hatszor is többet keres ott!

- Öt… Hat… - jutottak eszembe a kutyáim, miközben minden szennyest bevittem a fürdőszobába. - Annuska néni, nem tudja, hol a többi kutyám? Otthon? - kérdeztem visszaérve.

Miklós bácsi alól a gumilepedőt is ki kellett venni, annyira összemaszatolódott… Visszafutottam a fürdőbe tiszta törölközőkért, néhányat megnedvesítettem, aztán a hálóba siettem. Akkor jutott csak eszembe, hogy kinyissam az ablakokat...

- Attól tartok megszöktek. Nagy fékezések és dudálások voltak itt előttünk egész nap.

- Értem – sóhajtottam, és tudtam, nem haza megyek még, hanem az ebtelepre...

Amikor tisztába tettem Miklós bácsit, Annuska néni következett… Az ő alfele vérben tocsogott…

- Jaj, Annuska néni, ez… - néztem rá rémülten.

- Pszt! - hussogott le Miklós bácsi felé rázva a fejét. - Nem kell tudnia, hogy én megyek el először.

Az ételt és italt némán hoztam be ezután agyalva azon, hogy már rég be kellett volna raknom az öregeket is a kísérleti programba, hiába ellenkeztek. Magammal kellett volna rángatnom őket.

Ahogy Miklós bácsi protkójáért nyúltam, a fogam újra nyilallni kezdett.

- Júj, Miklós bácsinak már sosem fog fájni a foga – sóhajtottam.

- Fáj a fogad, kislányom? - kérdezte a másik ágyról a néni. - Rögvest menj orvoshoz, azt nem szabad halogatni!

- Egy hónapja voltam, és kaptam időpontot még újabb két hónap távlatára…

- Gyalázat! - bosszankodott a néni. - És Évikém, ugye…?!

- Nem hagyom magukra, Annuska néni! Valamit kitalálok, ígérem.

Ígértem meg úgy, hogy az egész utcában egyetlen nővér dolgozott, az is csak részmunkaidőben, bedolgozva még három település praxisába…

3.

Miután megbizonyosodtam róla, hogy mindketten eleget ettek és ittak, a beáztatott ágyruhát mosógépbe tettem. Majd reggel még beszaladok kiteríteni – terveztem, aztán beszálltam az autóba. Ahogy elindultam, bevillant a gondolat, hogy talán hagynom kellett volna a kocsit mégis a főúthoz közelebb, akkor nem tol ki velem Tomi megint, de már majdnem a házam előtt voltam. Elmerengve bámultam a sötétkék autót, és valóban, volt benne valaki. Talán meg kellene kérdeznem, hogy jól van-e – őrlődtem, amikor az autó alattam csattanva fulladt le, én meg bevágtam a fejem.

Mire sikerült kitalálnom, hogy melyik a kormány, és melyik a gázpedál, Peti karjaiban találtam magam. Távolodva láttam, miként az autóm odébb taszított egy rámpát.

- Jaj, ne, ez az „← Évi” rámpa volt – döbbentem rá, aztán felnéztem a mentős arcába.

A rámpa másik oldalán „← Orvosi ügyelet” felirat állt. A mentősök néha elém szokták tenni, ha szeretnék, hogy bemenjek hozzájuk munka után. Az ügyelet tábláját ilyenkor megfordítva állították az utamba, a másik oldalára esőbiztos filccel írták rá a nevem.

Eddig még sosem hajtottam neki…

- Tegyél le, semmi bajom – mondtam Petinek, aztán kimásztam a karjából.

- Vérzik a fejed – közölte.

- Jó, egy ragtapaszt elfogadok – válaszoltam, és hagytam, hogy bekísérjen az ügyeletre.

- Hogy-hogy nincs senki…? - kérdeztem elcsodálkozva a csendtől kongó csempézett teremben, aztán leültem a vizsgálóágyra.

- Senki? Mármint beteg? - Peti épp a kötszeres szekrényében kotorászott, mikor elröhögte magát. - Itt van egy csinos kis nőbeteg csúnya sebbel a csinos kis buksiján!

- Ja. Nagyon csinos leszek, ha azt akarod rám rakni?!

Peti ujjai között kifeszített egy hálót. Kajánul vigyorgott, ahogy azzal mellém lépett. A homlokomra nyomott néhány gézlapot, és tényleg a fejemre húzta a hálót… Mint egy sapkát. Vagy nagyon dühösen nézhettem rá, vagy valóban szórakoztató látványt nyújthattam, mert folyt a könnye a hahotázástól.

- Bocs, Évike. Elfogyott a ragtapasz – válaszolta, amikor már bírt beszélni, aztán leült mellém. - Ja, és ne haragudj a tábla miatt, még sosem mentél neki. Tényleg, jól vagy, nem szédülsz? Kettős látás?

- A nevem Evelin, és nem Évike! - nyögtem, mire vonásai rémültté váltak. Mutogatni kezdett a szemem előtt. Egyszer kettőt, aztán négyet és hármat.

- Na, mondd már! Hányat mutatok? Subdurális vérzésed van???

- Öt – szusszantam, amikor épp egyet mutatott.

- Jézus, beviszlek a kórházba! - nyúlt értem, amikor én röhögtem el magam.

- Mentőápoló vagy, és nem láttad a Patch Adamset?! Ötöt mutatsz, csak néhány ujjad hajlítva vagyon.

- Kurvára, nem vicces, Évi – morgott.

- Fájdalomcsillapítód van? Bár ha ragtapasz sincs egy ügyeleten…

- Megnézem – állt fel, és a gyógyszeres szekrényben kezdett kutatni. - Nagyon fáj a fejed?

- A fogam fáj.

- Azt is beverted?

- Lyukas.

- Tomi megy holnap a fogászhoz, szerintem átadja neked az időpontját – válaszolta, aztán odahozott egy kanalas orvosságot.

Letekerte a kupakját, és tétován szétnézett – gondolom kiskanalat keresett, aztán megvonva a vállát töltött a kupakba.

- Az összes kanalat ellopták – közölte, aztán odanyújtotta a kupakot.

- Ez újszülötteknek van, Peti…

- Az ő szájuk legalább elég tiszta, hogy igyál utánuk.

- Nem kell! - fintorogtam. - Erősebb nincs? Eléggé fáj – nyavalyogtam, mire csak tekerte a fejét.

- Lidocain van. Beszúrhatom a szádba!

- Honnan tudod, hova kell szúrni? - rémültem meg, mikor újra visszasietett a szekrényhez.

- Úgy, hogy ez a balfasz fogász hiába osztogatja az időpontokat, sosincs itt. Olyankor néha megszánom az emberiséget, és beszurkálom a fogaikat. A neten olvastam, hogy kell. Kapnak antibiotikumot is, és akkor egy ideig nincs fájdalom.

- Mi? Hát akkor mikor lesz kihúzva a fogam?

- Mondom, holnap! Tomi helyett bemehetsz!

- Most mondtad, hogy sosincs itt?! - pánikoltam. - És ha már ő is Ausztriában van?!

- Lehet… Vagyis nem, nem! Nyugi, holnap biztos, hogy itt lesz.

- Jaj, mindegy is. Nem akarok Tomi helyett bemenni, neki már egy éve fáj.

- Dehogyis. Pénzért adja el az időpontokat, amiket kér. Egy kis plusz, tudod… Na, kéred a szurit? - lépett elém a fecskendővel.

- Olyan időpontokat ad el, ami nem is létezik?! - döbbentem meg, aztán mutogatni kezdtem a számban, hogy hol fáj.

- Aha, biztos, ez az – mormolta Peti, aztán belém szúrta a tűt. - Jó, de ez semmi – beszélt közben –, azért állítottalak meg, hogy figyelmeztesselek az utcánkban dekkoló bűnözőre. Sorozatgyilkos, vagy mi. Ott rostokol egész nap, abban a sötétkék autóban, és valamire vár. Vagy valakire! És én nagyon féltelek.