7.

Aztán Petinek lett igaza, valóban ő mentett meg a hidegvérű gyilkos karmai közül. Elkapta a grabancát, rántott rajta néhányat, hogy a férfi a porba hulljon.

- Takarodj, te tetves állat, már hívom is a zsarukat – ordította neki, miközben felszedett a földről.

A férfi elnémulva nézett engem, ami a mentőst még jobban kihozta a sodrából. Elengedett, a férfihez lódult, és kis híján hasba rúgta, de az eliszkolt.

Peti mellém guggolt.

- Megerőszakolt? Megütött? Bántott? - kérdezgette, de csak reszkettem, mint a nyárfalevél. - Na, gyere… Bent aztán szólok a rendőröknek.

De mégsem szólt, mert a könnyeimet bámulta.

- A fogam is fáj – nyögtem ki végül.

- Megszúrlak mindjárt, de először mondd el, mi történt!

- Az, hogy iszonyúan fáj! - sírtam el magam. - Belehalok, nagyon fáj!

- Úh… - fintorgott, és felszívta az injekciót. - Kettőt adok egyből, jó?

- Nyolcat adj…

A szúrást is végighüppögtem, hiába morgott, hogy ne mozogjak.

- Évike… - sóhajtotta aztán. - Nem vetted be az antibiotikumot, ugye?

- Még nem.

Szidást vártam, de csillogó szemmel elmosolyodott.

- Már nem is kell! Tomi tudta, hogy ez lesz, valahogy meggyőzte a dokit, hogy tartson ma ügyeletet! - A faliórára pillantott. - Fél óra múlva itt lesz, bemehetsz hozzá.

- Az jó… - szusszantam elcsigázottan. Aztán megsimította az arcomat.

- Szóval, mi történt?

- Nem tudom. Kergetni kezdett… Aztán jöttél te.

Peti akkor kiegyenesedett, és büszkén kihúzta magát. Nem bírtam nem mosolyogni.

- Ugye-ugye? Milyen jó egy kemény mentős a háznál? - kacsintott.

- Imádlak – válaszoltam. - És tudom, hogy mégis te zártad be a kutyáimat, csak villogni akartál egyet a szirénával, mi?

- Hát, nem Tomi volt? - rántotta össze a szemöldökét.

- Hát akkor ki?!

Órákat ültem a fogorvos várójában ezután, el is aludtam. Álmomban szerkezeti képletek erdejében sétáltam, és bujkáltam át kötési energiák lebegő ködén. Az elemeket, molekulákat úgy simogattam és forgathattam, mint fák leveleit. És akkor rájöttem… Ám súlyos bűzre lettem figyelmes, és abban a pillanatban mindent elfelejtettem. Végül a fogam vert fel az álmomból, és késztetett arra, hogy felüljek.

A bűz valóságos volt: tömény pia szag. Épp nyílt a kezelő, ahonnan szinte folyt a szag beterítve az egész várót. Egy hatalmas csattanás után dülöngélt ki azon a fehér köpenyes orvos, és közel érthetetlenül dünnyögte, hogy bemehetek. Egy világ dőlt össze bennem, amikor rádöbbentem, hogy mata részeg.

- Maguk meg ha jót akarnak maguknak, menjenek haza! – hadovált és hadonászott az orvos, mire hátranéztem, és a teli váró szaporán szivárogni kezdett kifelé. - Na, jöjjön-jöjjön, magácska, jöjjön, ne féljen! - integetett felém, miközben erősen dülöngélt. A fogam pedig erősen fájt, szóval…

Amikor megkönnyebbülten lépdeltem már hazafelé, nem hittem a szememnek: a vérszomjas erőszaktevő, betörő és sorozatgyilkos a kapum előtt öntözgette a virágokat… A világ, ami összeomlott, most újjá épült… Hát ő volt! Ő zárta be a kutyáimat, cserélte le a kerítést és a virágok… Sietni kezdtem felé. Ám amint meglátott, hanyatt-homlok menekülni kezdett. Döbbenten bámultam utána, ahogy az utca végén beugrott a sötétkék autójába.

Még annyi lelkierőm támadt a foghúzás után, hogy kivegyem a leveleimet. Az ágyamra telepedve kibontogattam azokat: az egyik ismét az önkormányzattól jött…

„Tisztelt lakos! Tekintettel a gyors portarendezésre, elengedjük a büntetés jogdíját. Ellenben erősen figyelmeztetjük, hogy körözött bűnöző koldul településünk utcáin, kéretik óvatosnak lenni, támadási késztetését azonnal jelenteni szíveskedjék a fővárosi rendőrségen (a regionális rendészet a napokban zárja kapuit taglétszám hiány okán).”

8.

Nagyon nyugtalanul aludtam éjszaka. Kromoszómák mint piócák tapadtak a karomra, és én nem tudtam lerázni azokat. A bőrömbe álltak, színt váltva szívták a vérem, keresztalakra merevedve tüskeként épültek belém. Majd ugyanez a lábaimon.

Nőni kezdtek, duzzadni, ahogy a testem egyre fogyott. Hangjuk cincogott a vérszívás élvezetétől; sikítva ébredtem azon a hajnalon.

Aztán nekiálltam süteményt sütni, és kávét főzni… Aztán kis kosárba készítettem húsos szendvicseket, teát töltöttem flakonokba, majd kétfelé osztottam az ételt.

Amikor mindennel elkészültem, halálosan váratlan dolog történt: fájni kezdett a fogam. Szikrákat látva rohantam be a fürdőszobába, és az ottani tükörben szemügyre vettem a fogaim állapotát, és a kihúzott fog sebét. Azonnal el kezdtem szedni az egérmérget, és halálra váltan hagytam el a házat.

Már messziről láttam a mentőautót, ahogy elállja az utam. Idegbeteg módon dobáltam be a csomagom az autóba, majd benyargaltam az ügyeletre. A váró dugig volt. A padló üresen kongott, így aztán berontottam a kezelőbe.

Tomi megugorva a robajomtól dobta hátra az újságját, majd tétován felállt. A vizsgálóágyon Peti feküdt, olyan cukin alukálva, mint egy kisgyerek, míg a szomszédos pót-hordágyon a fogorvos hevert. Arcom megfeszült, az állkapcsomba hirtelen mintha baltát csapkodtak volna, így aztán abbahagytam a vicsorgást.

Az eszközszekrényhez dobogtam.

- Évike…?! Minden rendben…?! Vagy úgy kérdezzem, mi a baj? - állt mellém Tomi bizonytalanul szemlélve, ahogy ide-oda kutatok a sterilen bezacskózott eszközök között.

- Fogót keresek. Van fogótok? - puffogtam, mire a kezembe tévedt egy tűfogó. - Ez jó lesz!

- Minek az neked? A váróban történt valami?! - kérdezte Tomi, aztán gyorsan kiment, hogy szétnézzen a betegek között.

Mire visszaért, én már a fogorvos szájában turkáltam igyekezve ráilleszteni a tűfogót az egyik fogára.

- ÉVI!!! MI A SZART MŰVELSZ??? - ordított rám Tomi, mire Peti felriadt.

- Áh! Grrr! - Nem tudtam megtenni… Így aztán erősen megszorítottam a kemény eszközt, és tiszta erőmből megcsaptam vele a fogorvos arcát, remélve, hogy betörik a járomcsontja.

Az alig hallhatóan nyögött valamit, de aludt tovább. Dühömben bőgni kezdtem. Levágtam a fogót a padlóra, és a két mentős felé fordultam.

- A rossz fogamat húzta ki! - kiabáltam. Értetlenül néztek össze.

- Ó, tudóskám – szólalt meg Tomi. - Tudod, a rossz fogak szoktak fájni…

- Ne legyél már ekkora barom! Úgy értem, hogy nem a rossz fogamat húzta ki, hanem rossz fogat. Érted? - sikítoztam.

De nem értették. Peti aztán hozzám lépett, és szó nélkül betolta ujjait a fogaim közé, hogy belenézzen a számba.

- Bazd meg… - nyögte. - Antibiotikum?

- Elkezdtem…

- Mi a fasz van? - idegeskedett Tomi.

Peti nyelt egyet, és elmagyarázta kollégájának a helyzetet:

- A rossz fogát húzta ki…

- Hát, ti megőrültetek, esküszöm… - rázta a fejét Tomi.

- Nem a fájós fogamat húzta ki, hanem a mögötte lévő ép fogat.

- Ez biztos?! - hitetlenkedett Tomi. - Biztos az is rossz volt, nem?

- Nem – szólt közbe Peti. - Évikének igaza van!

Tomi feje paprikavörössé vált. Füstöt fújtatva lépett oda az orvoshoz, és akkorát behúzott neki, hogy megreccsent az arccsontja. Na, erre már magához tért.

- Jó reggelt, doktor úr! Vége a detoxnak, el lehet húzni innen a picsába! - dörögte Tomi, Peti meg lelökte az ágyról.

Jó pár percig tartott, mire a fogorvos vértől tocsogó fehér köpenyében kitámolygott.

- Fáj…? - kérdezték szinkronban, mire a kétségbeesés könnyei között igyekeztem összeszedni magam.

- Össze kell gyűjtenem huszonötezret…

Mielőtt besurrantam volna a szomszédaimhoz, leparkoltam a kék autó mellé. Fogtam a cuccok felét, megkerültem az autót, és felnyitottam az anyósüléshez tartozó ajtót. Majd úgy ültem be, hogy lássam a hátsó ülést, az ott alvó fekete hajú férfit, akit a falusi pletyka valamiért rettegést keltő bűnözővé avanzsáltatott.

- Hoztam neked kávét, és ételt – mondtam megrettent arca felé. - És ígérem, kitalálok valamit...

9.

Mivel meg sem mert szólalni, úgy döntöttem, egyelőre ennyiben hagyom az ismerkedést a kegyetlen bűnözőnkkel… És nem kellett nagyon bonyolult kombinatorikára erőltetnem a fejem, hogy „kitaláljak valamit” - mert a valami kitalálását Annuska néninek is megígértem.

A tündérjó néni már fent volt, amikor megtettem a szokásos hajnali látogatásomat. Suttogta a nevemet, vagyis nem azt, hanem évikézett, ebből gondolhattam, hogy Miklós bácsi még biztosan alszik.

Annuska néni ágyához lábujjhegyeztem, leguggoltam, és megfogtam a kezét.

- Hogy vagy, kislányom? - kérdezte aggódó tekintettel.

- Most már anyagi gond, Annuska néni… - sóhajtottam.

- Hogy?

- Valahogy össze kell koldulnom huszonötezer forintot – nyögtem, majd felálltam, és kibontottam őt a takaróból, aztán a pelenkából. - Annuska néni, beszélnünk kell valamiről… Bízik bennem?

Megragadta a kezem.

- A konyhaszekrényben van annyi, vedd csak el, kicsim.

- Mi? Ja, a pénz? Jaj, nem! - morrantam rá, aztán folytattam. - A bűnözőről kell beszélnünk – böktem ki.

- Megerőszakolt? Megvert? Bántott? - hőkölt fel, mire Miklós bácsi nagyot horkantott álmában.

- Neeem… Nem! Annuska néni, az a fiú egy szent! - kezdtem, de hallani sem akart erről többet.

- Az a vén pojáca egy sorozatgyilkos, kicsim! És az efféle bűnözők nem szentek. Börtönben lenne a helye, de a bamba bíróság addig ült az ügyön, míg az el nem évült.

Mindig ámulattal töltött el a tény, hogy Annuska néni mindenről mélységekig informálva vagyon, még akkor is, ha egész nap az ágyban fekszik. Aztán szemet szúrt valami…

- Akkor meg valakivel összekeveri ez a rohadt falu. Alig lehet harminc, Annuska néni, maga pedig vén pojácának nevezi.

- Hetvennél biztosan több, kicsim, amióta húzódik a dolog…

- De én találkoztam vele! Fiatal!

- A szemeddel nincs baj, szívem? - hajolt közelebb hozzám.

- Biztos ugyanarról beszélünk?

- Kérdezz csak meg bárkit!

- Hááát, jó… - vontam meg a vállam, aztán elindultam dolgozni.

A labor pultjánál úgy tapsikoltam, mintha karácsony volna. New York mindent küldött, amit csak kértem. Miután bevettem egy fél doboz gyógyszert, el”email”-eztem nekik a fizetési kérelmem. Aznap már június harmincadika volt, és abban az évben egy centet sem utaltak. Nem mintha olyan hű de sokat kerestem volna, a zsé egészét a kutató cég kapta, ami magyar kézben volt, tehát természetesen minimálbér. Aztán álltam csak neki dolgozni. Akárhonnan közelítettem meg a hipotézisemet, valami mindig hiányzott. Egy utolsó láncszem, amire álmomban már rátaláltam, míg fel nem vert a fogorvos piaszaga. Azóta nem tudtam. Azóta soha nem jutottam el a megoldáshoz, pedig közel voltam, hiszen minden betegségre, melyet nagyrészt nagy százalékban befolyásol a kor, már mind kilőttem. De magát az öregedést hogyan lehetne megállítani? Hiszen maga az idő az egyetlen gyilkos, ha betegségek már nincsenek… Az idő mint gyilkos. Hm. Vagy ezt is csak „pletyka”? Ahogy a kék autós sem gyilkos – ebben biztos voltam.

És a falusi pletykákkal csak egy dolgot lehet tenni. Legalábbis nekem Annuska néniék érdekében egyszerűen meg kell fordítanom a pletykát a fiúról. Az időt tehát nem megállítanom kell, csupán meg kell változtatnom a viselkedését. Persze nem az időnek… Nem vagyok én apály, sem dagály…

Így aztán újra az öregedési láncok problémájánál lyukadtam ki; ezért hát feladtam.

Amikor összerámoltam a szerzeményeket, hogy elpakoljam a táskámba, nem hittem a szememnek. Ott hevert egy húsz- meg egy ötezres… Annuska néni? De hogy???

Padlógázzal száguldottam haza, miközben az idő-sebesség-mozgás alaptételét tesztelgettem, de nem lettem okosabb, csupán egy visszapillantót vesztettem, meg egy dögöt csaptam még jobban szét…

Kísérteties kongás dörgött fel, amikor befordultam az utcánkba. A fekete hajú férfi a kocsijához támaszkodva állt, mintha csak engem várt volna. Éjfél. Még Hamupipőkének se lennék jó, az tudta, mikor kell lelépni, én meg a tiltott időben érkeztem. Időhatárok… Tiltás-engedelmesség befolyásolta erő-ellenerő… Összetett energia… Elhagyott cipellő a harang kongásának rémületétől. Egyensúly, egyensúly, de mivel tudnám kioltani az időt mint tényezőt?!

Mikor leparkoltam mellé, hangos tuc-tuc zene zengett fel a házam felől. Ez csak egyet jelenthetett… Minden év egyetlen napján, ahogy az állatok beszélni kezdenek Szentivánéjkor, a mentősök és a többi ügyeletes orvos, nővér kirúgnak a hámból. Jogom nekem is lett volna lazítani, de a külvilág minden egyes momentumától képletek pörögtek a szemem előtt. Jegyzetelni kellett volna, de azt ebben az utcában nem tehettem. Itt „tenni” kellett, nem gondolkozni.