Télhó

Azon a hajnalon arca sápadtabbá hűlt, mint amilyen hófehér mindig is volt. Rosszul érezte magát. Most még rosszabbul, mint ahogy már évek óta: apja ismét látni kívánta azon a reggelen – az éjjeli ügyeletes esthajnalcsillag adta át az üzenetet előző nap.

A csillaglány azonban nem csak hírnöki feladatát kívánta volna teljesíteni az éjszaka, minden vágya volt – ahogyan az univerzum összes tündöklésének is akkoriban – a férfi hálótársává válni; szent frigybe fonódni vele a Sors égisze alatt, csillagköddé robbanni a megtermékenyülés varázslatos halálában: amint új élet vajúdna női tündökléséből a férfi kék vérétől lüktetőn pulzálva.

De nem így lett. Ahogy más tündöklésnek sem sikerült a férfi karjaiba omlani. Ő, a férfi, a királyfi, a királynak legidősebb fia… nem volt erre képes. „Impotens” – súgta-búgta minden tündöklés a napkelet fáradt fényszikráitól a napnyugat kiégett reménytelenségéig.

Az univerzum szikkadt. Száradt, hervadt, vénülve haldoklott.

A férfi hányt idegességében. Halálosan félt apja szigorától, de nem volt mit tenni: ha hívatta, meg kellett jelennie előtte.

Dörgött az ég, olykor halkan morgott – ahogy a király is -, majd torkaszakadtából obégatott.

 - Január, fiam! Mondj már valamit! Bármi magyarázatot a nőtlenségedre, gyermektelenségedre!

A királyi palota északi szárnyát most súlyos kövér esőfelhők duzzasztották. A dohos levegőtlenség súlyosbította a királyfi, Január idegállapotát: minden porcikájában reszketett szegény, ahogy féltérde ereszkedett apja királyi trónja előtt.

- Beteg vagyok, apám – nyögte halkan.

- HOGY? – üvöltötte a király, és a palotát mennydörgés rázta meg – Mindjárt leszakad az ég, fiam! Anyád könnyeitől áradnak majd források óceánná! Tán elsüllyeszti az univerzumot. Ezt akarod?

- Nem – hörögte Január.

- Nem hallottam! Milyen férfi vagy te? Tán senki sem elég jó neked, hogy hálni hívd? – A király szemei kínkönnyeivel teltek meg, amit szigorú szíve hamar elpalástolt. – Neked hívni sem kell, sosem volt télhó idején még ennyi üstökös, aki rólad álmodozott volna. Szóval mi a fene bajod van? Vagy talán újra mondjam el, mi a következménye az impotenciádnak?

Januárt szorongásából most először zökkentették ki apja szavai annyira, hogy magáról megfeledkezve egyenesen tekintett atyja égkék szemébe.

- Bizony! Ezt pusmogja mindenki kelettől nyugatig, fiam! Hogy a szerszámod nem szuperál! Ez a bajod?

Január hófehér bőre pírrá szégyenkezett.

- Túl nagy rajtam a nyomás, apám – suttogta válaszként.

A király tüdejében ragadt ekkor minden sokszor ki- és még többször ki nem mondott szó – ám óriási villámcikázás csapott közéjük. És Január anyja rettenetes zokogásban tört ki; bokáikat hamar ellenpe az összegyűlő esőfolyam.

- A szex? A szeretkezés neked túl nagy nyomás? – zúdította át a király hangja a vihart – Túl nagy kérés az univerzum egyetlen kristálytiszta ösztönös, lényegünkből fakadó és minden „miért”-et megválaszoló örömforrása?

- Miért kényszer a disznótor, apám? – vágott vissza Január, mire teljes csend és mélyülő alkony állt közéjük. Az anyai elkeseredés őszinte kíváncsiságba csitult: Január még sosem adott magyarázatot nőtlenségére.

- Tehát újra elsoroljam a következményeket?

- Nem, csak… Nem akarok gyilkolni a szeretetemmel – sóhajtotta Január – Folyton csak az apokalipszist ecseteled, de arról sosem beszélünk, hogy a végzetem beteljesítése valójában tündérlények halálával egyenlő.

- Mozdulni sem lehet manapság tőlük! Túlsokasodtak, és ez az égnek sem tesz jót. Túlontúl ragyogók az éjjelek, alig látom tőlük, hogy mi zajlik odalenn. És ez fényszennyezés, fiam. Évek óta nem végzed a dolgod! Az apokalipszis érik a Földön! MERT TE NEM VÉGZED A DOLGOD! – üvöltötte a király.

- Mert nem gyilkolok csillaglányokat – bólogatott dacosan a királyfi.

- Ezért nincs havazás! Az égitest rokonaim pszichés épsége is kockán forog, már alig bírják visszaszorítani személyiségük zavarodottságát. Hó nélkül nincs tél, tél nélkül…

-Nem kell elmondanod újra, apám! Miért kell meghalniuk tündökléseknek ahhoz, hogy hólényeket szüljenek?

- Az univerzum misztérium, fiam. Túl nagy és túl bonyolult ahhoz, hogy felfoghassuk. Ez a természet, így zajlik egészségesen a körforgás. Inkább szeretkezz, mint hogy hülyeségeken agyalj!

- … Talán ha segíthetne valamelyik testvérem? Talán ha felébresztenéd Július húgomat… - próbálkozott a királyfi, mire apja teli tüdővel morgott közbe.

- Az csak bőgni tud! Ugyanúgy felbosszant évről évre, mint te fiam. Mit kezdenénk télhó idején a depressziójával?!

Január jégkék szeme kristályokká dermedt, és a vihar hozta tócsa közte és apja között pillanat töredékek alatt fagyott tükörré.

- Még hűvösebb leszek apám, úgy a húgom könnyei havat hordanak az embereknek.

- Milyen férfi vagy te? A kishúgodra aggatnád a te feladatod? Lesz neki bőven baja a sajátjával is.

-  Akkor majd segítek neki én – reménykedett még mindig Január.

A király hangosan felnevetett.

- Te? Mi a jó fenébe tudnál neki te segíteni? Télhó és Nyárhó még csak nem is találkozhat, ahogy mostanában vagytok, a pokol alá süllyesztenétek az egész univerzumot.

- Akkor majd segítek Április húgomnak, aki majd aztán Júliusnak…

A király a fejét fogva pusmogott közbe.

- Áprilisnak ugyan nincs szüksége semmilyen segítségre! Őt éppen elég féken tartanom, ha egyedül is van, még ha társasága is volna… Fiam, nincs vita! Magad alá fektetsz most már valakit, vagy kénytelen leszek száműzni téged örökre. Február fivéred százszor túltesz a te teljesítményeden, könnyedén átveszi a feladatodat! A száműzetés magányában, fiam, aztán majd rájössz, mit herdáltál el… Hogy mire jó ez a túlzott érzelmesség!

~          *          ~

- Brrr! – borzongott meg a lány szerelme karjában, miközben a szokásos esti sétájukra indultak – Különösen hidegre fordult ma az idő! És nézd! – mutatott fel a lány a téli égboltra – Megannyi a csillag! Ma még sokkalta több, mint tegnap volt! Nem is látszik az ég feketéje! Az egész egy nagy hatalmas csillag-szikrázat!

A lány mosolygós barna szeme csillogott a fiú arca felé, miközben ámuldozón fürkészte a jégkék szemeket.

- Most úgy nézel rám, mintha nekem tudnom kellene az okát – válaszolt lágyan a hófehér bőrű fiú.

- Naaa! Ne legyél ilyen földhöz ragadt! Mesélj! – bújt a lány a fiú tél-illatú kabátjába.

- Rendben – nevetett felfelé – Valójában églény vagyok – fordította tekintetét újra a lány kuncogó arcára -, így aztán természetesen tudom, hogy mi ez a csillagszaporulat.

-  Ó, igen?! Folytasd! – kacagta a lány.

- Apám a világegyetem uralkodója, az égbolt az ő szeme: azon át szemléli a földlakókat. De nekem más menyasszonyt szánt, így aztán elintéztem, hogy a sok-sok csillag eltakarjon minket előle.

- Imádom a meséidet – legyintett nevetve a lány.

- Mese?! Ez véresen komoly, Eszti! – húzta maga elé a lányt zsebéből apró ékszerdobozt elővarázsolva.

A lány először döbbenten, majd a meghatódottság könnyeivel pillantott a dobozról szerelme szemébe. A fiú másik kezét is az apró dobozra illesztve nyitotta ki azt: jeggyűrű.

- Ne már, Jani! Szóval tényleg a te műved – mutatott az ég felé a lány -, hogy az alkalomhoz illőn szikrázzon felettünk az ég! Gyönyörű az is, és a gyűrű is…

Miközben a fiú a lány ujjára húzta a gyűrűt, az ég egyre világosabban szikrázott felettük. A lány hosszú percekig szemlélte ujján a ragyogást, aztán döbbent csak rá, hogy az ég mintha közeledne feléjük egyre hevesebb ragyogással. Megrémülve bújt vőlegényéhez, miközben ide-oda kapkodta fejét: a szikrák kezdték körbe venni a fiatalokat.

Az ég lángcsóvákba olvadt, folyékony láva tűzijáték halálkarmai cikáztak szerteszét.

-  Melegem van, Jani – reszkette a lány – Mi a fene ez?

-  Pedig azt mondták, hogy az óriásmeteor elkerüli a Földet…

Télutó

Teste nagyot rezzent az ágyban, ahogy éberré rázta a robbanások sortüzének hangja. Egy évet aludt át ez alkalommal is, azonban nem egészen így szokott ébredni.

-          -  Anya! Anya! Hol a moccacino-m? – kiáltotta még azelőtt, hogy felnyíltak volna türkizkék szemei; amikor a hosszú álom után végül a valóságot látta, cseppet elbizonytalanodott: számtalan tündöklés állta körül az ágyát, lepte el a szobáját.

-          - Még álmodom…?! Vagy mi a fene?

Tündöklések: csillag-, holdfény-, zsenge gyűrűlányok megannyi tejútrendszer bolygójáról. Az időnemzetség hercegnői, fényévtávlatok kisasszonyai, angyalkák, a purgatórium és pokol kulcs-őrző, kígyótestű obszidián-fényei.

Február királyfi nem hitt a szemének. Többszöri dörzsölést követően sem porladt el a látomás: a lányok félmeztelen testtel csavargatták csillagpor tincseiket, nedvesítették nyelvükkel mézédes ajkaikat, cirógatták gyémántszín bőrüket és egymásét. A fiú szobáját a kéjvágy izzította tűzvörös pirkadattá.

Hosszú álomtól kiszáradt torokkal próbálta lenyelni ámulatát. Szíve hevesen zakatolni kezdett ágyékában ébredező férfiassága okán…

-          - ANYA!!! Viagrát hozz! Fél liter feketét és vodkát tisztán! – helyesbített, és minden kívánsága azonnal meg is jelent az éjjeli asztalkán.

Ebben a sorrendben vette magához az életelixíreket, aztán tapsolt egyet nekikezdve a rá rótt kemény munka lelkesedésében.

-          - Gyertek lányok! Na, nem kell sorban állni… Faljuk egymást nagykanállal! – mosolygott rájuk csillogó türkiz szemekkel.

És nincs is annál felemelőbb érzés, amikor az ember (églény) azontúl, hogy hasznosnak érezheti magát világmegváltó tevékenykedések közepette; teljes szívét-lelkét a feladatnak áldozva lubickolhat a munka-szenvedély nem kicsit megterhelő izzadságában. Ám nincs annál lelombozóbb, kiábrándítóan lélekölőbb, mint az, ha ebben az isteni tettben megzavarják: egyetlen bátyja robogott be Február szobájába, majd tűnt el sebesen a ruhásszekrényben.

-          - Mi a…? – morgott Február, aztán tétován igyekezett lehámozni magáról a keblek ringó hullámait. Ezüst köpenyt húzva lépett a szekrényhez: Január ült annak az alján.

Megdöbbent a látványon: bátyja sírt, amikor nem is tudott sírni! Ha ilyesmivel próbálkozott azelőtt, a könnyek havi kristályszemekként fagytak azon nyomban az arcára.

-          - Te hogy lehetsz ébren, ha én sem alszom már? – kérdezte Február.

-          - Én csak hű akartam lenni a szerelemhez. Azt hittem, hogy a Sors ezt külön elbírálás alá veti majd, hogy ő általa kibírja az üstökösizzástól terhes ég, míg te felébredsz, öcsém, és… És… és hát – hüppögött az idősebb.

-          - És? Végig kefélem az univerzumot?! – Bátyja bólintott. Február megrázta a fejét: - épp azt csinálom, ha nem tudnád… Miért zavarsz meg benne? Miért vagy itt?

-          - Mindennek vége, Február! Apánk száműzött a kudarcot vallásom miatt. - Világégés pusztít az univerzum mindahány bolygórendszerében…

-         -  Figyelj, mohón kezdtem a napot, úgyhogy akármilyen égésről is beszélsz, több tonna hólényt teremtettem az elmúlt percekben. Tűz már biztosan nincsen, apánk majd megbocsát. Helyrehozom azt, amit te mostanában mindig elbaltázol. Évek óta így vagyunk, bátyám... Elmondanád, miért nem szeretsz döngetni?

-         -  Hagyjál! – tört Január jég-kék szeméből ismét a könnyzápor. – Mondtam, hogy szerelmes vagyok… Voltam. Mindennek vége, Eszti meghalt. Miattam halt meg, a hűségem miatt!

-         -  Eszti? Hát, az meg honnan való lény? Sosem hallottam még róluk.

-          - Nem róluk! Róla! Eszti ember volt, a Földről. Egyedülállóan kivételes lány. Az egyetlen, érted?!

Február értetlenül rázta a fejét.

-          - Egyet akartál gruppen helyett? Te nem vagy normális, bátyám! Hogy a fenébe keveredtél a Földre egyáltalán?

-          - Eszti mélybarna pillantása az univerzum minden csillagjánál fényesebben ragyogott felém… - próbálta magyarázni, de feladta öccse homloka közepéig ugró, rosszallását jelző ábrázata végett. – Áhh, mindegy… Hadd bújjak el nálad egy kis időre, nem akarok a semmi földjén sínylődni.

-          - A szekrényem mélyén jobb?!

Január hátra pillantott: a szekrény hátlapjára, és a sajátja jutott eszébe.

Ösvény a parányi rózsakertbe - gyémántforrással a közepén. Esztinek szokott ott kívánságokat varázsolni: költeményekbe szőni, amelyeket olykor-olykor haldokló csillagok beteg hátára font, hogy a Föld felé halva Eszti kívánságát ébressze önnön elmúlásával.

A saját szekrény-mélyéhez képest csak nem lehet olyan rossz öccséé sem – gondolta: bizonytalanul bólintott Február felé.

-          - Nekem mindegy, bátyó – vonta meg végül Február a vállát, és hátra-hátra pillantott a még éhező tündöklések felé. – Csak hagyd, hogy helyrehozzam, amit elrontottál. Rengeteg a munkám! – sorolta a szavakat komoly vonásokkal fiatal arcán; majd bátyja arcát fürkészve végül feltárta mögötte szekrényének valós ösvényét: mozdulatlan, néma, de annál gyilkosabb hideg világ tárult fel bátyja mögött.

Január mélyről jövő sóhaja jégrombusszá fagyott ajka előtt, miközben feltápászkodva belépett öccse világába.

A mélyhidegben tükörfalak labirintusa fagyott táblákká, ám ahogy haladt a hókristály pengéken, a tükrök által beszorított ösvényen, nem önmagát látta a reflexiókban; lassú havazás süllyedt alá bizarrnál bizarabb alakú tömbökben. Ő maga is lassan haladt, úgy hűlt még jobban a levegő már nem is létező hideggé. Mindkét oldalán ugyanaz a mozgás, látszólag megkülönböztethetetlen képernyők sokasága húzódott mellette a távolba.

Megállt, újra elhatalmasodott rajta a mérhetetlen fájdalom, szinte érezte, ahogy szíve is elfagyva reped darabokra – ahogy talpa alatt a jég. Ám a könnyek azonnal egymáshoz fagyasztották szempilláit. Egy ideig erőteljesen küzdött ellene, dörzsölve próbálta újra mozgásra bírni szemhéjait, de még ez sem sikerült. Tehetetlenül merült el lelki szeme által forgatott képzeletében: Esztit látta.

A mosolyát, ahogy az éji fény megvilágította hibátlan bőrét. A határtalan fiatalságot meleg barna szemében, amelyet az utcalámpák mélysárga fénye felcsillantott. Haja simaságát érezte érzéketlenné hűlt ujjai között, nyakának forróságát, és apró puszijait szemhéjain – ekkor kezdett olvadni a rekkenő télcsend, és nyíltak pillái újra öccse jégvilágára.

A távolban, a legutolsó tükörfal vele szemben magasodott felfelé. Onnan jött a sercegés egyre hangosodó csattogása. Futni kezdett. Csak rohant és rohant, míg oda nem ért. Kezével kifulladva dőlt a tükör peremére: végre valamit testmelegnek érzett itt. A Földet látta. A világégést, a bolygó szénné égett maradványai fölött pislákoló, még pislákoló tűzcsóváit; és ahogy a hatalmas hómennyiség – mely csak hullt és hullt le lassan – egyre hűlő, borostyánszín lávává olvasztja azt.

~          *          ~

A rejtekhely teteje áthatolhatatlan anyagú üvegplafon volt, de már jó ideje nem látott ki azon az előbb kedves fehér, aztán egyre szürkülő, majd feketedő hótorlasz miatt. Ám nem tudott másfele nézni. A szoba körülötte teljes sötétségbe burkolózott azóta, ahogy a bődületes tűzvihart egyre oltotta a hó.

Minden testrésze reszketett a felfoghatatlan – amit soha az életben nem akar majd elfogadni – ténytől: egyedül van itt, Jani nélkül. És mindenki, aki kint maradt, már egy éjszakányi öröklét óta halott.

Tavaszelő

A lány arca hamuszürkén nyugodott, ahogy az álom a halál szélére húzta. Január és Február órák óta rázták a testét, hogy végre magához térjen. Január olykor erőt-vesztetten összeomlott mellette, mikor a zokogás kétségbeesése magával ragadta; olyankor öccse egész testével ugrott a lányra – majd’ összezúzva fiatal testét, hogy végre felébredjen.

Ám a bőr semmit sem változott: szürke, hideg, mozdulatlanul feszült.

-          - Most mi lesz? – üvöltött fel az idősebb testvér.

-    - Csss! – intette csendre őt Február, miközben vadul huppogott a lány mellett. – Apánk még meghallja, csitulj, bátyám!

-          - Hogy mondhatsz ilyet? Mindennek vége! Az életem véget ért! Megölöm magam! – döntött kétségbeesésében Január, és elindult, hogy kirohanjon a világból.

Február utána.

Ekkor bátyja hátára vetette magát, karjaival jégindákat font teste köré, teljes mozdulatlanságba fagyasztva őt. Ám ereje csupán pillanatok töredékéig tartott ki: a jégszorítás újra és újra fellazult.

-     - Mi a rohadt élet történik?! – bosszankodott Február, míg bátyja egyre kibontotta magát a bilincsből.

Körülöttük a tér hamuszürkéből egyre sárgult, majd aranylón kezdett vibrálni. Ledermedt mindkét fiú, hátra tekintve meredt megdöbbent arcuk a lány felé: a zafírzöld szemek mosolygósan pislantottak vissza. Percekig nem mozdult egyikőjük sem. Február szisszent fel először, ahogy észrevette, nyál folyik a döbbenettől nyitva maradt száján; a lány szólalt meg aztán.

-    - Kik vagytok? – A hangja halk volt, álomportól erőtlen, de kedvesen csilingelő.

-        - A bátyáid, tökfej! – ugrott fel Február, és újra a lányra vetette magát, hogy élénkebbé rázza. Március felkacagott.

Január újra bőgni kezdett.

-       - A bátyáim…? – nyögte a lány Február csiklandozó nyomorgatásától kuncogva. – Még sosem találkoztunk! Mit kerestek itt?

Február abbahagyta a lány préselését, amikor arca szürkéből derűsen kirózsásodott, és finom mozdulatokkal feljebb csúszott az ágyban. Továbbra is kedvesen mosolygott a két fiú felé. Február bátyjára pillantott, aki a padló szintjén szenvedett a könnyeitől fuldokolva. Nagyot sóhajtott, és beszélni kezdett.

-       - Azonnal kelj fel, és hozz enyhülést a Földre! – mutatott Február az ajtó felé. Március konstans mosollyal rázta értetlenül a fejét.

-         - Na! – toppantott Február. – Mozdulj már, húgom! Pattanj, indulj, döntsd a meleget!

-         - Jó hát – húzódott a lány arca fényes mosolyra – Kelek már… - válaszolta, majd lassú mozdulatai lágy nyújtózásba emelkedtek. Február türelmetlenül fújtatott, ahogy elnézte Március kényelmes lényét. Majd úgy érezte, menten agyérgörcsöt kap, amikor a lány édes pihegéssel újra visszacsusszant a paplanok közé.

-   - HÉÉÉ, MÁR! – üvöltött rá akkorát, hogy Január tüdejébe azonnal visszaszorult a sírás. – Legalább az egyikük… - morgott bátyja felé, aztán feltépte a takarót húga fölött. A szoba kezdett újra sötétbe süllyedni.

-        - MÁRCIUS! – sikított Február, és a padlóra húzta húgát. Nem koppant, ott ugyanúgy kényelmes kis cica-pózba kunkorodva pihegett.

-   - Ezt nem hiszem el!!! – ordította a plafon felé. – ANYA!!! Kávét, de azonnal! Grrr!!!

Egy másodpercnyi idegösszeroppanás után Február tekintete a padló felé vándorolt. Március nyitott szemmel kuncogott felé.

-        - Sosem kávézom. Levendula teát kérek – válaszolta.

-        - JÓ! Csak szedd már össze magad! – mondta, aztán lehajolt, karjaiba vette a lányt, és a ruhásszekrény elé állította.

Ellenőrzőleg tartotta még karjait a lány hátához közel – hátha újra álomba ájulna, ám Március harsány dudorászás közepette lépett be ruhái közé.

-    - Ez az! Ügyes kislány! – nyugtázta bólintva, aztán tenyerét egymáshoz dörzsölve fordult ismét bátyja felé.

Január az ágyon ücsörgött. Egyik kezében egy tükörszilánkot szorongatva állította azt a másik csuklójába.

-        - Ne! Bátyám! Mi az ördögöt művelsz! – ugrott hozzá kitépve a szilánkot a kezéből. Január nem vérzett, csak az ő ujjai közt serkent ki a vér.

-        - ANYA!!! KÖTSZERT!!! És egy dupla vodkát!

Miközben felhajtotta az italt, Január felé nyújtotta a kávét, és betekerte saját vérző kezét. Ám újra ki el kellett kaparintania az éles eszköszt bátyjától.

-      - Hagyd már abba! Kiszabadítjuk Esztit a hótorlasz alól! – förmedt Januárra, aki a tenyérnyi tükör darab felé mutatott.

-       - Eszti barna szemének ragyogása bármekkora hótorlaszt átvilágítana felém, de már órák óta nem szikrázik. Meghalt! Most már biztos, hogy meghalt!

-     - Anya, még egy duplát kérek – mormogta a plafon felé. Miután újra magába döntötte az égető italt, Március barackszínű bögréjét vitte a szekrény felé. – Kész vagy már?

A lány nem válaszolt. Dalolva tapogatta és nézegette pasztellszín ruháit még mindig hálóingben.

-       - Még mindig hálóingben vagy? – dörrent húgára, de az most sem válaszolt. – Március! – lépett be mellé a szekrénybe, orra alá tolva a teát.

Március előbb halkított dúdolásán, aztán bátyja türkiz szemébe pillantva elhallgatott; a barackszín bögre fölé hajolva hosszan megszimatolta a felfelé gomolygó teagőzt.

-    - Hm – nyögött kényesen -, kérj még bele cukrot! Még két és fél csepp citromot, egy kis ánizst, és… És…

-    - Azt hiszem, tudom, mire gondolsz – húzta félmosolyra ajkát Február, miközben minden porcikája reszketett az idegességtől, melyet húga csigalassúsága testált rá. – ANYAAA!!! Egy kis… Egy kis gyovorsivitovót! – kiáltotta a plafon felé, majd még hangosabban Március felé: - De miért nem öltöztél még fel? Sürgősen le kell mennünk a Földre!

-         - Mert nincs egy rongyom, amit felvegyek – sóhajtotta a lány királylánykás fintorral a hangjában.

Február végignézett a szekrény egészén, a több tonna habkönnyű ruhán, és érezte, ahogy homlokában egy ér erősen görcsölni kezd.

-      - Na, jó! Fel kell keltenünk Áprilist is! – fordult Január felé, aki épp újra próbálkozott csuklójának felhasogatásával…