Őszhó

Az égig érő ablak előtt támaszkodott, egy kis időre muszáj volt kijönnie ide kiszellőztetnie a fejét. A felhőket nézte, de akárhogy koncentrált, mindenütt, minden habban csak szörnyű erőszakot vélt meglátni. Nagyot sóhajtva felegyenesedett, és megfordult. Tekintete a falon függő rézkvarcokra tévedt, melyek a hónaptestvéreket ábrázolták. Elmerengve figyelte a tizenkét testvérről készített fekete-fehér rajzot.

- Eszti hol lehetsz? - sóhajtott fel, aztán a férfi hangjától a város összes zaja is életre kelt.

- Már nem fogjuk megtalálni, ez a sztori egyre zavarosabb – vágott bele a férfi a gondolataiba.

- A tükörmomentum sosem jelent jót, nyomozó – helyeselt a nő. - Ahogy Február és Március hasztalan kergetik egymást, keresve a többieket. De ne felejtse el, hogy Január még mindig a falnál ül, és a szilánkot nézegeti. Január pontosan tudja, hol a lány…

- De nem tud eljutni hozzá. Már az őszhónapok is felébredtek, ha December is a színre kerül, akkor úgy gondolom, hogy vége. Fogadja el, doktornő, hogy akkor feladjuk.

- Van valami a hóval… - osztotta meg gondolatait a nyomozóval a doktor. - A hó… A hó ejtette rabságba Esztit, jelenthet ez önöknek bármit?

- Az összes hegységet átkutattuk.

- Hát persze – emlékezett vissza a nő.

- Nézzünk be Janihoz – bólintott a nyomozó tettre késztetve pszichiáter kollégáját.

~ * ~

Egy kút mélyén feküdt. Nem tudta, hogy él-e vagy csak álmodik. A lába! Irtózatosan fájt a lába egészen a csípőjéig. Hiénák marcangolták, míg ő megbénulva feküdt. Talán eltörött a gerince – gondolta, de akkor a fájdalmat sem érezné, tehát csak álmodik; nyugtatta magát.

Ám akkor sem merte kinyitni a szemét, hátha az álom mégis csak a valóság. Jobb meghalni a remény karjaiban.

~ * ~

- Gyönyörű októberünk van – mormolta a férfi, miközben a nő mellett állt. - Izgalmas és színes, lenne kedve velem egy sétát tenni a fegyencház parkjában, miután végzett?

- Sajnálom nyomozó, muszáj figyelnem az alvásos EEG-t, ön is tudja, hogy eddig minden évben az alapján kaptuk meg a választ.

- Túl sokat dolgozik, doktornő, mi lesz a magánéletével?

- Ő a magánéletem – biccentett a nő az üvegfal felé.

Az üvegfalon túli stúdió szobában az orvostechnológiai eszközök hangfelvételi- és regisztráló mérőműszerekkel voltak zsúfolva. Tizenkét hangmérnök mérte és rögzítette az előttük lévő üvegszobában élő fiú hangjait, és további hat orvos, hat ápoló tartozott az egészségügyi személyzethez, akik néha több, mint tizenkét különböző szervezetet kontrolláltak egy testben…

A nyomozó túltekintve a dolgozókon a beljebb lévő üvegen nézett be.

- Mindig elámulok, doktornő, hogyan volt képes értelmet találni Jani megnyilvánulásaiban. Ha nem ismerném, azt mondanám, kényszerzubbonyt rá, majd be egy gumiverembe, ha már nincs Taigetosz…

A nő elmosolyodva nézett a nyomozóra.

- Mert most December kivételével mindenki jelen van! Nézze, hát nem eszméletlenül fantasztikus az emberi elme?!

A nyomozó újra Janira nézett. A szőke fiú teste úgy reszketett, mintha rohama lenne. Ide-oda verdeste magát a szobában, látszólag értelmetlen, artikulálatlan hangokat adott ki magából, és az arca jég-kék szemeivel együtt ide-oda jojózott.

- Ha ez a vonaglás önnek fantasztikus… - morogta a férfi. - Nekem sokkal inkább úgy tűnik, mintha szenvedne.

- Ismeri a történetet, nyomozó! Tudja, hogy a testvérek most épp nem a legboldogabbak…

Őszutó

Ahogy az éj kezdett leszállni, a hangok úgy csendesedtek. Fél órának tekintették a kontroll-időt: amikor egy-egy hónaptestvér elhallgatott, és harminc percen át nem szólt – akkor azon hangmérnök letehette a lantot, és hazamehetett.

A doktornő a stúdió szobában várakozott, és figyelte búcsúzó-távozó kollégáit. Már csak hárman maradtak rajta kívül, a két hang rögzítője - Januáré és a királyé –, illetve egy ápoló. Automatikusan kapkodta fejét a két monitoron megjelenő írott szövegek felé, ám nem lett volna most szükséges – mint akkor, amikor több párhuzamosan futó párbeszéd zajlik: tisztán lehetett érteni a két felet.

- Királyom, kérlek, engedd fiadat a Földre! - pusmogta a szobának a doktornő. Két kollégája lemondóan pillantott rá.

Jani eddig a padlón ült, az üvegszoba legtávolabbi zugában, ám most felállt. A két kolléga is felállt, lélegzetvisszafojtva léptek ki a gépek mellől, hogy a lehető legközelebbről nézhessék a fiút.

- Ez az, Jani, gyerünk! Szeresd azt a lányt! - szorongatta feszülten saját ujjait a doktor.

- Történni fog valami, érzem! - rebegte az egyik technikus.

- Mintha Január kezdene felülkerekedni! - bólintott sűrűn a másik.

A doktornő szíve hatalmasakat dobbant. Elmosolyodott a tényen, hogy ha valaki most ugyanúgy mérné a paramétereit, ahogy Janiét, kórházba szállítanák.

- Gyerünk már! - drukkolt a fiúnak.

~ * ~

Érzem a tél szagát: acélos és füstös. Talán a felhők árasztják magukból, melyek mint vastag dunna, tömve vannak hóval. Érzem Esztit, tudom, hogy vár rám, és semmi más nem számít, csak gyönyörű, mindent átható barna pillantása.

- Eszti már nem él, nem látom, fiam. Nem mehetsz le, mert indulnunk kell máshová. És én egy gyermekemet sem hagyom hátra – szólt a király.

- Tudom, hogy nem látod, apám, de én érzem, hogy él – suttogta Január apja előtt fejet hajtva.

- Azt mondtam nem! - dördült fel a király.

Január körbenézett a testvérein. Némán álltak fejüket a padló felé billentve.

- Segítsetek – kérte, de a testvérek nem mozdultak.

- A hó hátán nem maradhat élve ember, édes fiam – fogta a király vigasztalóra hangját.

- Ha engednéd velem a testvéreimet, a hó homokká olvadna – Január szinte csak tátogott, lelkében erős félelem kerekedett felül hangszalagjain. Gyomrát hányinger szorongatta, halálosan félt apja szigorától.

- Te most pusztán mérges vagy, fiam. Megértelek. Én sem tudnék, mit kezdeni anyád nélkül, de a valósággal mást kezdeni nem lehet, mint elfogadni.

Január zokogni kezdett, térdre hullt, majd a padlóra. Feladta. A király győzött.

~ * ~

Az ápoló szó nélkül ment be Janihoz. Felemelte az eszméletét vesztette fiút, és az ágyba tette. A két hangmérnök nagyokat sóhajtozva cihelődni kezdett, mikor a doktornő hirtelen megszólalt.

- Mit mondott? - kérdezte.

- Hogy Eszti meghalt – válaszolta az egyik technikus.

- Utána!

- Hogy a hóban nem marad életben az ember.

- A hó hátán… - javította ki a pszichiáter. - És erre Január? Tekerjétek vissza!

~ * ~

A felvételt századszorra is együtt hallgatta meg ezután a nyomozóval.

- A hó hátán… Homokká olvadna… Homokhát! Homokhátság az Alföldön! - kiáltott fel a nyomozó, majd megragadta a doktornőt.

- Te most pusztán mérges vagy – tette hozzá a nő. - Pusztamérges! Van olyan település!

A nő felsikoltott örömében, míg a férfi örömében szájon csókolta őt.

Télelő

- Tessék!

- Aú.

A nyomozó úgy vágta hozzá a pszichiáterhez a kartotékot, hogy a papírhalom széle felsebezte a doktornő karját.

- Egy újabb ügy? De most? Nyomozó, nem kaphatnánk néhány nap pihenőt? - térdelt le a nő a zömmel fotókkal tarkított mappáért.

- Dehogynem, aranyos szívecském – Gúnyos mosolyra húzta száját a nyomozó. - Amennyit csak akar, drága doktornő. Az eltűnt lány majd türelemmel hal éhen. Vagy sztoikus magatartással tűri, míg felhasogatják a méhszáját. Vagy…

- Jó, értem, Gábor – sóhajtotta a nő.

Mindig is tudta, hogy egy nap majd vissza kell utasítania nyomozó kollégájának udvarló szándékát, és be is bizonyosodott a tény, hogy ez mennyire megváltoztatta a viszonyukat. A férfi minden egyes szavával és megnyilvánulásával úgy kínozta, ahogy csak bírta.

- Most azonnal mutassa be az esetet Janinak – utasította a doktort.

- Hiszen, mindjárt éjfél – válaszolt neheztelőn a nő.

- És? Talán a pszichopata nőgyilkosok szadista ösztönei megvárják a reggelt? - ordította el magát a nyomozó. - Ne szórakozz velem, kedvesem, mert csak egy szavamba kerül, és Janit örökre magánzárkába zárják, ahol kedvére beszélgethet önmagával, de maga meg a kutatócsoportja nélkül!

- Azonnal hozzálátunk, nyomozó – nyelt egyet a nő. - Eszti jól van?

Csak egy bólintást kapott válaszként, aztán az ajtó felé indult a férfi, ám mégis visszafordult onnan.

- Csak mondd meg, hogy miért nem vagyok elég jó neked? Ki másra lenne időd, ha nem rám?

- Már mondtam, Gábor, hogy ez itt a magánéletem. Nincs szükségem másra… Más férfira… Tudod, egyszer, még kislány voltam, amikor én is ugyanolyan áldozat voltam, mint Eszti…

- Elraboltak, bántottak? - lépett közelebb a nyomozó. A nő reszketéséből bizton vélhette a helyeslő választ. - Mondhattad volna, Júlia. Sosem hajtanék sérült nőkre – villant szeméből a megvetés, majd kisétált az ajtón.

~ * ~

- Fiam, öt percet kapsz, hogy elbúcsúzz a Földtől – szólt a király.

Lábuk alatt felhők gomolyogtak, fejük fölé a lemenő nap lehelt karmazsin sávokat.

- Apám! Öt perc csak nekem elég a tűzijátékhoz! - vihogott fel Február, majd vállon vágta bátyját.

- Tűzijáték lesz? - tapsikolt fel örömében Március, mire a többiek kinevették. - Most mi van?!

- Március, te valóban ennyire együgyű vagy, vagy csak tetteted? - morgott nővérére Április.

- Apám, mi lesz, ha Január teherbe ejt egy földit? - kérdezett közbe Május.

- Megtarthatjuk a babát? - lelkendezett Június. - Olyan cuki lenne! És én lennék a kedvenc nagynénje!

- Június… Ha Január teherbe ejt egy földit, akkor többé sosem látjuk majd. Biztosan a családjával szeretne maradni – sírta el magát Július.

- Apám! Én is szeretnék egy földi barátnőt! - szólt közbe Augusztus, mire Július még jobban felzokogott.

- Apám! - szólalt meg Szeptember. - Miért nem maradhatunk mi is még egy kicsit a Földön? Lehetne végre egy kiscicám!

- Én kutyát akarok, aki kinyírja Szeptember macskáját! - kiáltott fel Október.

- Én mérges pókot akarok! Halálra rémisztgetném vele Decembert! - vágta rá November.

- December hol van? - kérdezett közbe a király. - Szeretném, ha ő is elbúcsúzna a bátyjától.

- DECEMBER! - üvöltötte el magát Február. Mire a hó lassú, kedves jégvirágok formájában pelyhedzni kezdett, és a hófüggöny mögül egy apró, fehér hajú kislány lépett elő ásítozva.

- Már megint kihagytatok mindenből, igaz? - kérdezte sértődötten. - Ezennel mi mindenről maradtam le? - toppantott sértődötten.

- Csupa uncsi dolog volt. Semmi különös – mosolygott legkisebb húgára Február.

- Hazudsz! - nyávogta. - Apa? - fordult a kicsi a király felé. - Hol a karácsonyi ajándékom? Nélkülem ajándékoztatok, igaz? Ezt titkoljátok, igaz? Megint összetörtétek?

- Április megette – vonta meg a vállát Május.

- Micsoda? - sikoltott December.

- Ööö… Igen! Bocs, húgi, nagyon fincsi volt a pókláb.

- De tavaly megmondtam, hogy körhintát akarok! Apa! Lovakkal, bohócokkal és babákkal.

- Hozok neked a Földről – válaszolta Január.

~ * ~

- Eszti! Eszti, itt vagy? - Január végre a Földön találta magát, abban a veremben, ahová a lányt beszorította a hó.

- Menjetek haza – utasította kollégáit a doktornő, és azok szokásukhoz híven nem vitatkoztak a „kontroll fél óra” miatt. Egy gyors elköszönést követően elviharzott mindegyikük. A doktornő lekapcsolt minden gépezetet, amelyek az üvegfalon túli létezést rögzítették.

- Eszti! - tapadt Január az üvegablakra, és próbált kilátni azon, ám csak önnön tükörképét látta. Aztán nyílt az ajtó, és Júlia lépett be azon. Felismerte a lányt, ezért egész teste lemerevedett. Júlia reszketni kezdett, Jani félt, mindketten egymás reakcióját méregették.

Majd egyszerre mozdultak: Júlia a férfi vállai felett, Jani a nő csípője körül ölelte át. A nő reszketve bújt Jani arcához, akinek ajka zihálva kereste meg a másikét. Mohón akarták egymást. A reszketésből akaró kaparás, a fuldoklásból éhes lélegzet, és erőteljes hullámzás lökte őket az ágyra.

Egyszerre mozdultak. A nő mosolya sírt, ahogy könnyezett ágyéka is a férfi teste alatt. Mosoly mosolyt követett, a csókok harapást, míg a leghangosabb sikoly a legmélyebb lélegzetet kísérve végre otthonra lelt.

~ * ~

- Mit keresünk itt? Fogságban tartalak ebben a tükörszobában? Mint akkor?

Egymás karjaiban feküdtek szoros ölelésben.

- Most én tartalak fogságban, emlékszel? - emelkedett fel Júlia, hogy Jani szemébe nézzen.

- Meg tudsz nekem valaha bocsátani, Júlia?

- A legjobb dolog volt az életemben, amikor magaddal vittél. Azóta is csak téged szeretlek.

- Ez egy börtön, igaz? Végül megtaláltak minket, és elvettek tőlem – emlékezett vissza Jani.

- Tőlem senki nem fog elvenni – rázta meg Júlia a haját. - Újra és újra vissza találsz hozzám, igaz?

- Sosem akarok szabadulni, Júlia.

A nő búcsúcsókot lehelt szerelme ajkára, aztán elé tette a brosúrát, mellyel korábban a nyomozó megsebezte. Jani kivett egy fiatal lányt ábrázoló fotót, és hosszan nézegette, mielőtt megszólalt.

- Miért csináljuk ezt? Miért szakítunk el olyan szerelmeket, amilyen a miénk is volt?

- Mert nincs még egy olyan szerelem, mint a miénk, Jani… Segíts megkeresni Annát!

- Anna…

~ * ~

Február tőrt szorított atyja torkához.

- Ha nem engeded, hogy elvegyem feleségül a földi lányt, megöllek.

- Fiam, az egész családot is kiirthatod, akkor sem engedem, hogy földi lánnyal hálj!

- Sosem bántanám a testvéreimet, de ők biztosan segítenének abban, hogy együtt legyünk Annával. Csak téged öllek meg! - villant Február türkiz szeme, miközben elvágta a király torkát.

* VÉGE *