Tavaszhó

 

A három testvér egymás mellett haladt a királyi palota déli szárnyában. Február középen, plafonig emelt orral, tettvágytól duzzadó mellkassal lépdelt, talpa határozottan csattogott a padlón. Jobbján csoszogott Január, padlóig lógó orral, görbült gerinccel, előrebicsakló vállakkal; balján Március lebegve ugrándozva dudorászott, tekintetével eléjük szórva az álom-sötét folyosót bevilágító halvány fényt.

Az ajtó előtt mindannyian megtorpantak. Február szigorúan hümmögött, miközben századjára is visszavette Január kezéből a tenyérnyi tükördarabot – most még egy testvérrel kell majd bíbelődnie, nem hiányzik egy újabb harakiri kísérlet –, amely darab a Föld bolygónak azt az apró hóval fedett részét mutatta, ami alá Eszti szorult – legalábbis bátyja szerint.

Ezt követően húga felé fordult. Kissé elmerengett gyermeki lényén, ahogy a lány képtelen volt egy pontra koncentrálva komolyságot erőltetni magára: ide-oda forduló arcocskája felől víg dallamok szóltak. Türkiz szeme aztán megakadt húga vállán: a hajszálvékony pánton, amely mellkasa felé gyöngyházszín pendelyben folytatódott.

 

- Basszus, Március! - dörrent rá. – Miért vagy még mindig hálóingben?

A lány tétován fordult az őt számonkérő hang irányába, ám zafírszín tekintetének huncut mosolyát nem hervaszthatta semmilyen testvéri szigor.

- Unom minden ruhámat, már mondtam!

- És ez mentség arra, hogy fél-pucéran jöjj?! Menj vissza szépen, és húzd magadra a legelső ruhádat!

A lány zafírszín szeme hatalmasat csillant bátyja kemény vonásai felé, széles mosolyba húzódott az elnémult ének, és akkorát bólintott, hogy bronzszín hajkoronájának egésze az arcába hullt. Február nem bírta mosoly nélkül húga pajkosságát, halkan tette hozzá: „de mint a villám ám!”

 

Miután Március elugrándozott, Február háta még erőteljesebben feszült, íj-merevvé húzva testét, és a nyíl tekintetének elszántsága volt: Áprilissal igazán nem nyenyeghetnek majd olyan sokáig, ahogy Márciussal tették – az idő vészesen fogy…

Mire keze a kilincsre nyúlt volna, Január megelőzte, és kinyitotta előttük az ajtót. Az ajtót, ami akkor azon nyomban orron vágta őket, ahogy visszacsapódott egy női sikoly kíséretében: „TAKARODJ!”

 

A két fiú döbbenten nézett össze. A jégkék szem töredezni, a türkiz új erővel bőszülni látszott – ezennel Február nyúlt a kilincshez, kemény vállaival nekifeszülve, a levegőt benntartva, teljes lavina-erővel zúzta be az ajtót. Ám rögvest a padlóra hasalt egy fájdalmas nyögés kíséretében – és míg Február a gravitációval dacolt, Január lépett be mellette a szobába.

 

- Mondtam, hogy húzzatok el, mit nem lehet ezen megérteni… - szólt a női hang a szoba legmélyéről. Ez alkalommal azonban a korábbi tűz, amelynek szenvedélye a két fiúra vágta az ajtót, most épp csak pislákolt: a hang csupán erőtlenül suttogott.

Január ledermedve ácsorgott a látvány előtt, miközben Február nagy nyögve állt fel.

 

- Vérzel – susogott a lány.

Január döbbenten nézett végig saját hófehér bőrén, amikor leesett neki a tantusz, hogy bizonyára öccséről beszélt.

- Úristen! A hasadba szúródott a tükör! - fordult öccse felé rémülten Január. Február sípolva zihált, aztán csak legyintett.

- Ugyan, csak egy kis karcolás – nyögte, majd ujjaival mélyen a sebbe mart, és lassú, de határozott mozdulattal húzta ki hasából a darabot, amely felnyársalta. Január kikerekedett szemekkel bámulta a rettenetes látványt: a vágásból királykék színű vér kezdett ömleni.

- Karcolás? - sipított Január. - Jól vagy?!

- Hát, persze! Csak… Csak egy kicsit most leülök ide – mondta, aztán elájult.

- Anya! Kötszert! De nagyon sokat! - kiáltotta Január, amely azon nyomban meg is jelent a lány melletti éjjeliszekrényen. Január tétován sietett oda; félszemmel merte csak tudomásul venni a látványt, ami fogadta: húga valami nagyon hiányos bőrszerkóban nyúlt végig az ágyon, kifordított karját gumiszalag szorította, vénájából fecskendő lógott. Ahogy a kis szekrényhez nyúlt, a zacskós gézlapok alatt-körött ezüsttálcán fehér por, öngyújtók, üvegcsék, kiskanalak és fecskendők sokasága hevert.

Lélegzet-visszafojtva vette magához a sok zacskónyi kötöző gézt, teste minden porcikája konstans görcsbe szorult, ahogy igyekezett Február sérülésére koncentrálni. Életveszélyben volt mindkét testvére – és ki tudja, Március nem kavarodott-e bele annyira ruháiba, hogy nem fuldokol-e a szomszédos szobában nyakára tekeredő selymekkel – gondolta, és reszkető lélekkel, tikkelő szemekkel igyekezett minél hamarabb elszorítani öccse vérzését. Miután végzett, átkarolta őt, és Április ágyához közeli fotelba fektette, majd addig paskolgatta, míg az meg nem szólalt.

 

- Jól vagyok, jól vagyok, csak kicsit még ülök itt, míg Március felöltözik – motyogta zárt szemekkel, majd újra mozdulatlanná vált.

Ekkor Január a letargiától elgyengülve huppant Április mellé az ágyra. „Már minden mindegy” - alapon húga felé fordult, aki megérezvén testén a vizslató szemeket, megkísérelte a visszatérést a valóságba.

- Te vagy Január? - kérdezte a réz-szín hajú lány kókadt hangon; szemét csupán néhány pillanatig bírta nyitva tartani.

- Igen – válaszolta a legidősebb királyfi.

- Február? - biccentett a fotel felé, mire Január bólintott. - Elaludtam volna? - nyögte a lány, majd minden erejével megpróbálta kitisztítani gondolatait – amint ez sikerült, nagy lendülettel ült fel, és az éjjeliszekrényen kezdett matatni. - Azt hittem, még van legalább egy hónapom az ébredésig – sorolta a szavakat erőtlenül.

- Még csak télutó van – bólintott Január, míg rémülten figyelte, ahogy a lány rituálészerű mozdulatokkal tölt meg egy kanalat, forralja az öngyújtó lángjával, majd fecskendőbe szívja a végeredményt.

- Akkor meg mit pihenget az én szobámban? - biccentett Február felé. - Miért nem dolgozik? És te miért nem alszol? - kérdezte, és mielőtt Január bármit is mondhatott volna, a tű már el is merült a lány könyökhajlatában.

- Ne! Április! - ugrott fel, de már késő volt. A lány kéjes nyögések közepette nyúlt újra végig az ágyon.

- Indulnunk kell! - pattant fel hirtelen Február, aztán újra elájult: eszméletlenül csúszott a padlóra.

 

Január egyedül maradt. Néhány pillanatig időzött csupán az eszméletlenség szobájában, aztán csüggedten indult a nyitott ajtó felé. Ott magához vette a padlón heverő tükördarabot, és testét ismét fájdalmas görcsbe szorította a mozdulatlan hótorlasz képe.

Lemondással teli kétségbeeséséből a folyosóról beszűrődő hangok zökkentették ki: valaki sírt, valaki vigasztalt. Mire kíváncsisága a folyosóra vitte, Márciust látta meg bíborbársony estélyiben pörögni. A sírás, amit hallott, most felhőtlen kacagásba emelkedett, miközben Március apró lénye is a plafon felé lebegett táncolva.

 

Tekintete egy fiú aranyszín szemével találkozott.

- Te biztosan Január vagy – lépett hozzá a fiú, miközben átfogta vállait.

- Május? - kérdezett vissza a legidősebb a megkönnyebbültség mosolyával. - Hálás köszönetem, hogy megoldottad Március ruha problémáját! Tudnál idebent is segíteni…?!

 

Május csupán egy pillantásnyira nézett be a szobába bátyja válla felett. Derűs arany szeme elkomolyodva tekintett újra Január jég-kékjébe.

- Április nővérem már megint szétcsúszott? - kérdezte a fiú sóhajtva. - Istenem… Pedig olyan jól ment a tavalyi elvonó… Persze, pikk-pakk összeszedem a kis csajt – bólintott Május újra felhőtlen nyugalommal fiatal arcán.

- Február pedig súlyosan megsérült. Azt hiszem, sok vért vesztett, és most bent fekszik ájultan.

- Rendben, nem lesz gond! - válaszolta Május.

- Nem lesz gond?! - bukott ki az idősebből. - Fel kell olvasztanunk a Földet, iszonyatos hótömegekben fagyott meg, elpusztítva az emberiséget! - fulladt ki Január a mondat végére, míg öccse arany szeme aggódón csillogott.

- Nem bírtatok a libidótokkal, télbátyáim? - kérdezett vissza egy mély sóhaj kíséretében.

- Február… Február bátyád nem bírt a gatyájával, én csak a szívemmel nem. Beleszerettem egy földlakóba, aki még lehet, hogy életben van – mutatta Májusnak a tükördarabot.

- Te nem tehetsz mást, Január, mint hogy erősen higgy! Hidd, hogy életben van a lány! Hidd, hogy kegyetlen forró nyarat viszünk a Földre, jó? És akkor nem lesz gond! - nyugtatta bátyját egy erőteljes vállszorítással, aztán belépett Április szobájába.

- Anya! Gyógyszerek kellenek vérvesztésre és ellenszer aranylövésre! - szólt Május higgadt hangja a plafon felé, majd hátrafordult Január felé: - Ha ekkora a tél odalent, szükségünk lesz Júniusra is, a bíbor virágaim nem tudnak felolvasztani ekkora fagyot.

 

 

~ * ~

 

 

- A Földnek vége – szólt a király. - Tizenkét órája nem látok semmiféle élettevékenységet odalent. Szólnunk kell Februárnak, hogy idén korábban kell nyugovóra térnie, Március pedig aludhat még legalább addig, míg kitalálom, hol lenne feladatuk, hol teremthetnénk évszakok irányította életet máshol az univerzumban. Figyelsz te rám, királynőm? - fordult felesége irányába, aki nem épp mellette heverészett az ágyban, mint általában, hanem úgy pörgött ide-oda, mint egy motolla. - Drágám? Mit tevékenykedsz ily« buzgón, édesem? - szólította meg ismét.

- Á, semmit, királyom – szólt vissza. - Csupán rendet teszek a gardróbomban. Oly« sok itt a rég nem használt lim-lom…

A király gyanakvón lesett párja felé: steril zacskók halmait látta, fecskendőket és gyógyszeres ampullákat, fehér porral telt kis zacskókat. A rezsón kávé kotyogott, tea sípolt, pirítósütő kattant, frissen sült bacon és rántotta illata terjengett, és a minibár is búgott; akárha egyszerre lenne ébren az összes gyereke…

- Királynőm, mit sürögsz így? Februárnak csupán pizsamát kell küldened, nincs már több teendő!

- Mondtam, hogy rendet rakok, királyom! Nem mondhatok többet, hisz« nagyon úgy tűnik, hogy már rég elfeledkeztél a szív dolgairól, drágám! A napról, amikor végletekig belém szerettél...

 

 

Tavaszutó

 

A hat testvér egymás mellett haladt a királyi palota déli szárnyában. Május középen, komótos lépteit olykor meg-megrázta Március nővére, akinek a kezét fogta főként azért, hogy el ne vesszen ide-oda ugrándozásai során – a lány hajlamos volt felreppenni, a plafon magasságából pedig mindannyiuk számára komoly gondot jelentett volna leszedni -, másrészt azért, mert nagyon szerette őt.

Május jobbján Április, aki öccse másik karjába karolva próbálta tartani a lépést acélbetétes csizmájában, és szinte állandóan pusmogott valamit Május fülébe. Április mellett Január haladt a szélen, Március másik oldalán pedig Február, kinek kezét játékosan olykor meg-megrángatta húga elfeledkezve a fiú sérüléséről, aki hősiesen csupán apró szisszenéssel jelezte fájdalmát.

Június – akkor épp - Február mellett, a másik szélen, és a testvérek vonulását kísérő harsány madárcsivitelésre hajazó csevejt az ő ajkai trillázták.

 

- Mi történt veled, bátyám? - kérdezgette Februárt Június, miközben háta mögé ugorva tekintetével, aztán tapintásával végigkövette a fiú derekán a kötést, melyet ezüst ing takart.

- Mi? Semmi! - vágta rá Február, miközben ajkába harapva a fájdalomtól lebontotta magáról húga kezét.

- Mi sebesített meg? Mikor? Nagyon fáj? - faggatta szaporán Június.

- Dehogyis, jól vagyok! - kínlódott a fiú.

- Akkor is ezt mondta, mielőtt elájult – szólt közbe Január.

- Elájultál? - rémült meg Június, majd átbújt Február és Március kézfogása alatt, hogy bátyja teste elé kerüljön. Topáz-szín szeme fürkészőn villant bátyja arcára. A sor ekkor megállt.

- Dehogyis! - morgott Januárra. - Csak lepihentem egy picit, míg Március tollászkodott! - vetette szigorú tekintetét Márciusra, aki bűnbánó szemekkel ráncolta felé a homlokát.

Egy pillanatnyi csend szállt a fiatalokra, amit aztán Május tört meg.

- Hát, én elég sok Vészhelyzetet nézek, Február – kezdte fejcsóválva –, ott már bekrepáltál volna!

- Mit? Hol? - morgott Február türelmetlenül, miközben hasán épp hogy elviselhető forróságot kezdett érezni. Meglepettségében hátra ugrott volna, de akkor egész testét átkarmolta a hő, mozdulatlanságra béklyózva: Június érintése tapadt a kötés fölé.

- Aszta… - hűlt el Február a bizsergő érzéstől, amikor Június néhány pillanat után elvette róla ujjait.

- Elmúlt a fájdalom, igaz? - mosolygott rá húga.

- Igen – válaszolta a fiú mély áhítattal a hangjában. - Vagyis… Eddig sem fájt – motyogta kihúzva magát.

Kinevették; ő pedig dühöt fújtatott orrán át, aztán fontos ötlete támadt:

- Január szíve fölött is kipróbálhatnád ezt, Június!

- Szorít a mellkasod? - ugrott át Június a másik szélre.

- Összetörött – válaszolta Január.

- Ó, értem – rázta meg a fejét a lány –, szívügyekre nem tudok gyógyírt, Május? - fordult a másik bátyja felé.

- Ilyesmi nem volt a Vészhelyzetben, csak a kötözéshez értek – vonta meg vállát Május.

- Akkor talán Július! - vágta rá Június.

 

Ekkor mindannyian a következő ajtó irányába tekintettek. A csendet Április pusmogása törte meg, ahogy újra Májushoz hajolt.

- A heroin mindenre gyógyír, adhatnál neki egy kicsit! Nekem meg abból a porból, amitől magamhoz tértem.

- Én is kérek! - kurjantotta Március Május arcához libbenve.

- Én már tettem a teájába – sóhajtotta Február. - Azóta kell visszarángatnunk a plafonról…

- Na, jó! Ki az, aki nincs bedrogozva rajtam kívül? - kérdezett közbe Május.

- Én – szusszant Január.

- E-e – szólt közbe Február. - Neked meg a kávédat poroztam be. És azóta nem vagdosod a csuklód!

- Június? - kérdezte neheztelőn Május.

- Füves süti – vigyorgott a lány. - Mindig azt reggelizem! - vonta meg a vállát.

- Világos – gúnyolódott Május, aztán aranyló tekintetét rosszallóan futtatta végig testvérein. - Akkor leszögezném, hogy mostantól egyedül én hozom a döntéseket, mert mindannyian beszámíthatatlanok vagytok. Én márpedig úgy döntök, hogy a többieket hagyjuk aludni, és hatan megyünk a Földre, hogy kiszedjük Esztit a hótorlasz alól. És ebből nem engedek! Amíg világ a világ!

 

A testvérek megszeppenten tűrték Május főnökösködését; ám ekkor hirtelen keserves sírás zendült fel. A testvérek reflexszerűen Januárra tekintettek, de nem az sírt, hanem az ajtó, mely mögött Július lakott.

- Mármint heten megyünk a Földre… A világ meg már úgysem világ... – szusszant fejcsóválva Május, és elengedve a két lány kezét, húga szobájához lépett. Engedélykérőn tekintett végig újra testvérein, aztán ismét megrázta fejét a drogos banda tagjainak szétcsúszott ábrázatával szembesülve.

 

Amint a sírás egyre felzendített, Május nem teketóriázott tovább, benyitott hát a hetedik szobába. Óriási víztömeg zúgása búgott fel, ahogy egyre szélesedett az ajtó nyílása – megelőzvén a látványt: az ajtó magasságának három-negyedéig állt a víz, aminek most az oldalát látta, melyet eddig állva tartott a zárt ajtó.

Az egész szoba űrtartalmát magába fojtott víztömeg tetején egy párna ringott, melyen egy kese hajú lányka ült tökörülést, és szorgalmasan hullatta könnyeit növelve az alatta terjengő vizet.

Ám amit Május látott, csupán időn kívül láthatta, a másodpercek megfojtogatott visszahőkölésében, mert a víz azonnal kidőlt az ajtó torkán, a sós könny-tenger azon nyomban tódult a folyosóra, feltaszajtva a testvéreket.

 

Míg a fiatalok merültek, Július ijedtében cseresznye-szín ajkára tapasztotta ujjait, és továbbra is a párnán ücsörögve várta, míg a szabadon engedett víz őt is kiúsztatja a folyosóra.

Jó néhány pillanatig maradt ismét egyedül a felszínen, halvány kék szemét ide-oda kapkodva, ahogy alakok lebegését pillanthatta a víz alatt. Apró lábát bátortalanul billentette le a párnáról, majd meggondolva magát sebesen visszahúzta azt: a víz tűzforró volt.

Egy ezüst inges fiút látott elsőként kitörni a sodrás alól, aki egy felé vetülő futó pillantás után hatalmas hévvel vetette magát újra a mélybe, és egy mozdulattal két másikat húzott a felszínre. Halszerű mozgása körül tinta-kéken festenyződött a víz, ami testéhez közel egyre feketébbé vált.

 

A harmadik alak, akit a fiú kiemelt, torkaszakadtából kitörő sikollyal lélegezte magát fel. A kettő már prüszkölő alak rémülten próbált a pánikoló lány felé evickélni – a víz még mindig mellkasig-nyakig ért –, miközben a baywatch-fiú új fuldoklót mentett ki; s vetette magát újra a mélybe.

 

A két fiatal nézegette, tapogatta, faggatta a sikoltozó lányt – Március néven szólongatva –, de egyáltalán nem csillapodott a félelme. Az utolsó kimentett, akitől látszólag a segítséget remélte a kettő: Májusként hívogatták sürgetőn.

 

Július még mindig a párnán ült, miközben a víz szakaszosan lejjebb vánszorgott, elárasztva a királyi palota déli szárnyát. Ám egy jó ideig nem történt változás: Március zokogott, Május tengernyi nyugalommal búgott felé, a másik kettő meg csak hüppögött zavarodottságában, míg az életmentő fiú már jó ideje nem bukkant fel – talán még van valaki odalent – gondolta Július.

 

Csak vele nem törődött senki, így aztán folytatta azt, amit egy éve kezdett: sírt csak sírt; és a könnyfüggönyön át szemlélte a többieket, miközben a víz egésze királykékké vált, fogyva feketedett.

 

- Mondd el végre, hogy mi baj van! – ölelte magához Május Márciust. - Nem tudok segíteni, ha nem tudom, hogy miért sírsz.

- Elázott a ruhám! - nyögte Március kétségbeesve.

- Megszárítjuk – vágta rá öccse elmosolyodva. - Most már Július is velünk van, nincs nagyobb forróság a világ kerekén!

- Ő rontotta el a ruhámat – sikított Március Július felé, így mindkét lány még jobban rázendített. - És nézz rám, kéken foltos! Ez nem csak víz, ez festék! - sikította a lány. - Vége! Vége az életemnek! - drámázott Március.

- Az én életemnek van vége, te ostoba kis nyafka! - sikított vissza Július, de nem tudta folytatni, halvány kék szeméből a könnyek spriccelve szóródtak szerteszét.

- Kurvajó!!! - derült fel Április. - Mintha valami kibaszottul forró gejzírben zuhanyoznánk! - vigyorgott testvérei arcába, de úgy tűnt, csupán ő tudta megtalálni a helyzet szépségét…

- Nem is sír festéket – szólalt meg Június, mire mindannyian értetlenül meredtek előbb Július húgukra, majd körbetekintve meglátták az elveszett két télbátyjukat: Január a padlón feküdt – a víz hólyagosra égette a bőrét, mellette Február; az ő testéből patakzott sötét kéken bugyogó vér…

 

- Az én életem ért véget – hörögte Január.

- Szerintem Február élete ér véget… - mormolta Május, miközben hozzájuk sietett; a víz már csak egy nagyobb tócsa méretével ért fel.

- Mi? Az enyém? Dehogyis! Azonnal le kell hűtenünk Januárt! - ugrott fel nagyot csattanva a padlón álló tócsában.

Mindegyik testvér felsikoltott visszahőkölésükben, ahogy nyilvánvalóvá vált, hogy Február hasából ömlik a vér.

- Szerintem feküdj le te is Január mellé – szólalt meg végül Május.

- Mi? Miért feküdnék le? Nincs időnk heverészni! Most azonnal le kell jutnunk a Földre, ott… Ott… Na, jó, talán egy kicsit nem baj, ha… - Február szavai egyre homályosabbá váltak, aztán elájult.

- Ide hűtést kérek, oda négy egység csoport-azonos királykék vért! - omlott térdre melléjük Május.

 

- Ez meg kihez beszél? - kérdezte fürkészőn Június.

- Túl sokat nézi azt a kórház sorozatot – legyintett Április, majd ő is odasietett. - Ha adsz egy löketet, jeges szélorkánt tolok köré – suttogta Májusnak.

- De ez a legutolsó, Április! Aztán leszoksz! - pirított rá Május.

- Le én! A Föld életére esküszöm!

- Ezt inkább meg sem hallottam… - morgott Május, miközben átadta Áprilisnak a cuccot.

Ám a beígért szélorkán elmaradt: Április kidőlt, félájultan hullt ő is bátyjai mellé.

 

 

 

Nyárelő

Miközben Május igyekezett életet lehelni a három földön-fekvő testvérébe, a többiek minden erejüket bevetették, hogy segítsenek neki.

Március halkan dúdolva derengette fölöttük a hő-nélküli, csupán egy kicsi mécses erejével vetélkedő világosságot. Június munkálkodása euforikus nyugalmat árasztott rájuk, ami elfeledtette Március sopánkodását ruhája miatt, Július már nem sírt, Május pedig a feladatra koncentrálva tevékenykedett a gyengélkedők körül.

Július erőt véve magán végre felállt a párnájáról, és ő is részt kívánt venni a néma csapatmunkában: apró lényéből égetően forró hő kezdett sugározni.

 

- Állj! - kiáltott rá Június. - Ne csináld, húgom, Január teste egyre ég a forróságodtól!

- Alig lélegzik, a tüdejét is károsíthatta a forró víz – fordult feléjük Május. - Most azonnal mennünk kell!

Március, Június és Július azonnal abbahagyott minden erő-fitoktatást, amint a fiú befejezte hozzájuk intézett aggodalmát: megdöbbent szemekkel néztek rá vissza.

- Mielőtt bármelyikőtök akadékoskodna – sziszegte a fiú aranybarna szemeit szigorúan szűkítve –, emlékeztetnélek titeket arra, amit már leszögeztem. Én döntök, és mindenki azt csinálja, amit én mondok, mert… Ti még csak nem is figyeltek rám?!

A három lány valóban nem figyelt. Május mögött feltápászkodó bátyjukra meredtek aggodalommal átszőtt döbbenettel. Február aztán felkanalazta az eszméletlen Januárt, másik karjával pedig Áprilist.

- Gyertek – közölte aztán, és elindult a királyi palota déli kijárata felé.

- Mi? - fordult hátra Május ijedten, ám már csak három testvére távolodó hátát látta. - Tedd le őket azonnal! Újra vérezni fogsz! - kiáltotta, de ekkor Június érintése sztoikus nyugalommal árasztotta el lényét. - Menjünk! - sóhajtotta. - Gyertek már lányok – szólt hátra, de azok már előtte tipegtek. - Na azért! - nyugtázta.

 

Az óriás kapuhoz érve Február tanácstalanul ácsorgott. Egyik vállán Január arca, a másikon Áprilisé billegett – több keze nem volt elérni a kilincset.

- Január! - szólította meg egyetlen bátyját. - Térj magadhoz, tesó, megyünk Esztiért!

- Mindennek vége – válaszolta Január forró gőzt lehelve.

- Április húgom! Nyisd ki a szemed! - rázta meg Február bal vállát, melyen a lány szendergett.

- Ott vagyunk már? - kérdezte.

- Csak most indulunk, de nem tudom kinyitni az…

- Ébressz fel, ha odaértünk – vágott közbe a lány.

Ám a többiek már épp odaértek, így Február könnyedén beletörődött terhei súlyába; Június nyúlt a kilincsért.

 

- Ne! - kiáltott mögöttük egy mély férfihang. Haja hasonlított Április réz-szín tincseihez, de míg a lányé kócosan meredt a tér minden irányába – mintha megperzselődött volna, a fiúé sima volt, szépen fésülten csillogó, és kellemesen sötétebb.

- Augusztus! - szólalt meg Június csilingelő hangon, majd odafutott, és megölelték egymást.

- Rég volt már a tavalyi hó – mosolygott a fiú Júniusra, miközben elengedték egymást.

- Ne gondold! - kuncogott a nyárlány. - Hisz« még mindig tart! - mutatott hátra Februárra.

A fiú értetlenül húzta össze szemöldökét, és a többiek hasonlóképp vizslatták még sosem látott öccsüket.

- De nem nyithatjátok ki azt az ajtót, akármit is terveztek. Ti… Ti vagytok a testvéreim?

- Júliust már ismered – sóhajtotta gondterhelten Június, majd ujjával mutogatva elsorolta a többiek nevét.

- Miért nem mehetünk ki? - kérdezett közbe Május.

- Mert van egy olyan érzésem, bátyám, hogy ti épp osontok, lopakodtok valahová…

- A Földre megyünk! - válaszolta Június. - Január beleszeretett egy földibe, akit Február korai magömlése...

- Hé! - mordult fel Február.

- Hihi! – vigyorgott Június. - Szóval Eszti beszorult a hó alá, és mennünk kell, hogy felolvasszuk a Földet!

- De ha a főkapun mentek ki, apánk azonnal tudomást szerez róla!

- Óóó… - mordult fel kétségbeesésében minden testvér. Február el is ejtette a két gyengélkedőt, Április nagyot nyögve állt fel a padlóról, a fejét fogta kóválygó mozdulatokkal. Január fekve maradt, de halkan ő is feljajdult: „mindennek vége...”

- Akkor most mitévők legyünk? - kérdezte Június.

- Nekem új ruha kell! - kiáltott fel Március.

- Nekem egy kis élénkítő – morgott Április.

- Tripla vodka – közölte Február.

 

Néhány tanácstalan pillanat után Május lépett előre egy ötlettel.

- Ki apánk kedvenc gyereke?

- Én biztosan nem – hörögte Január, aztán nagy nyögve felült, és az előtér falához húzta magát.

- Ezek után nyilván Február sem – vágta rá Június.

- Áprilissal és Júliussal is folyton meggyűlik a baja – válaszolta erőtlenül Január. - Augusztus öcsém, veled mi a helyzet?

A vörös hajú fiú bizonytalanul rázta meg a fejét.

- Tavaly nekem kellett mentálhigiénés segédkezet nyújtanom Július kiborulásánál, és nem nagyon jártam sikerrel…

- Úgy, ahogy én Április elvonó terápiájánál – sóhajtotta Május együttérezve.

- Március! - kiáltott fel vidáman Június.

- Aaah! - bólogattak a többiek, és kört álltak a kissé megszeppent bronz-szín hajú, ázott ruhájú lány köré.

- Fogócskázunk, és én leszek a fogó? - ugrott egyet felcsillanó zafírszín szemekkel.

- Nem – nevetett fel könnyedén Június, míg a többiek bizonytalanul rázták a fejüket, hogy épp Márciusra kell bízniuk az univerzum legfontosabb feladatát. - El kell menned apánkhoz, és engedélyt kell kérned tőle, hogy lemehessünk a Földre!

- Míg én apucinál vagyok, ti elbújtok, és én leszek a hunyó? - perdült meg jó kedvében testvéreire szórva ázott ruhájának nedvét.

- Mindennek vége – sóhajtott a falnál ücsörögve Január.

- Én megyek! Megküzdök apánkkal a trónért! - kiáltott fel Február.

- Nem, nem! - szólt közbe Május, karjával lecsitítva a kedélyeket. - Március megy, ő egyszerűen imádnivaló kishölgy. Apánk szíve vajjá lágyul tőle, meglátjátok!

- Figyelj rám jól most, nővérkém! - lépett hozzá Június. - Siess az északi szárnyba apánkhoz, és kérj tőle engedélyt, hogy lemehessünk a Földre! Érted?

- Ühüm! - bólintott Március akkorát, hogy bronz-szín hajkoronájának egésze az arcába hullt.

- Odatalálsz, szívem? - kérdezte Május.

- Ööö… Nem látlak, Május! Nem látlak titeket! Hogy lássam az északi átjárót? - kérdezte bizonytalanul a lány.

- Vége… - nyögte Január.

A többi testvér pedig ugyanezen a véleményen volt, ahogy egymás lemondó arcát szemlélték. Ám ekkor lassú, hűs szellő kezdett kavarogni köztük.

- Április, segíts nekem! – suttogta Augusztus. A lány bólintott, és a szellőt, amely Augusztus halvány ajkaiból szökkent, Április szürke szemei visszalökték; a kör közepén – Március alakja körül – megtekerte, fordította, felemelte, majd jégpezsgéssel gyorsította enyhe orkánná.

- Ez csikiz! - kacagott fel Március, és lebegő ruhája vékonyka combjait villantotta, ahogy táncolni kezdett fel és fel egyre a plafonig.

 

Augusztus nap-sárga szeme Áprilisra mosolygott, a lány bólintott, tűszúrásokkal teli karjait felemelve kiszélesítette az orkán peremét: a déli szárny egésze forgásba lendült. Mindannyian nevetni, és ujjongani kezdtek, miközben szabályos körbe helyezkedve megfogták egymás kezét egyesítve erejüket.

Február türkiz szeme hűtötte az orkánt, így Január bőre és tüdeje pillanatok alatt regenerálódott. Május bíbor virágszirmokkal telítette a forgószelet, Március apró talpa lépcsőként ugrált a selymességen, Június tündöklő fénysugarat festett a varázslat közepébe, mely utat mutatott nővérének.

Ám előrejutás nem történt. Március remekül szórakozott a légi tánc forgatagában, de lassan mindannyian ráeszméltek, hogy ez kevés. A körből kihúzódó Január és Július ekkor egymásra pillantott: a legforróbb szívdobbanás ütközött a legjegesebb szívszakadással; hatalmas dörgés és villámlás kísérte csattanás lökte ki Márciust a kör közepéből.

 

 

A testvérek rémülten engedték el egymás kezét. A vihar utószele zsáknyi virágszirmot hullatott közéjük le a padlóra. Alkony-sötét lett, és a félhomály csendjében mindannyiuk tekintete a foltos ruhás testvérüket kutatta, ám hiába: Március köddé vált.