Késő van. Már aludnom kéne, de megint nem tudok. Éhesen elég nehéz. Szokás szerint vacsora nélkül maradtunk, bár anyám ma kivételesen vette a fáradtságot, és két pohár vermut között főzött egy kis lecsót. Jó színe van, apám épp az előbb vágta a falhoz, aztán lelépett a kocsmába. Legalább feldobta az unalmas piszkosfehéret. Van ott már minden, kávéfoltok, régebbi vacsorák nyomai, vér...  

Szeretem a galambokat. Szürkék, egyszerűek, tudnak repülni. Pista bácsi tenyészti őket, egy utcával lejjebb. Néha lemegyek hozzá és beszélgetünk. Vele lehet, ő meghallgat mindenkit. Az emberek azt gondolják, képtelen vagyok egy értelmes mondatot kinyögni. Minek? Senki sem kíváncsi a mondanivalómra, nekik az vagyok, amit látnak. Azt is kapják.

   Itt van például a szomszéd lány. Mit sem tud a gondokról, van munkája, pénze, szerető családja, remek élete. A múltkor megállított a plázában, és nevetségessé tett a barátnői előtt. Zavarba hozott és megalázott. Nyugtattam magam, hogy semmi baj, de nagyon feldühített. Mit ártottam neki? Persze, tudom. Nincsenek menő cuccaim, Ipod-om, még barátaim se. Nem vagyok jóképű srác, lányok kedvence. Csak egy rakás szerencsétlenség vagyok neki, bosszantja még a látványom is. Lehet, hogy  nem szereti ha az aurája közelébe megyek, még elrontom az összképet. 

Szép lány. A világ talán mégis jobb hely lenne, ha eltűnnének a hozzá hasonlók. Pista bácsi azt mondta olyanok, mint a víztükör. Amikor csak nézzük, sima és fényes, csillog a napfényben. Ám ha a mélyére nyúlunk, mocskos és zavaros lesz. Ihatalan. 

Engem nem érdekelnek a külsőségek, ahogyan a galambokat sem. Mindegy milyen színű az ég, szárnyaik alá veszik. Szeretik, mert erre születtek.

   Gyakran gondolkodom az életen. Hiszem, hogy céllal érkezünk a Földre, nem csak úgy véletlenül. Mindenkinek megvan a maga feladata, és eljön az idő is, amikor végre kell hajtania. Ez amolyan belső parancs, ösztön, aminek nem lehet ellenállni. Ezért repülnek a galambok is. Már tudom nekem mi a dolgom.

Mindenki gyűlöl. A szüleim, tanáraim, még a szomszéd lány is. Nem tudom hogy azért, mert nem ismernek, vagy azért nem ismernek, mert gyűlölnek. Ezeknek az embereknek nagyon nagy szükségük van a szeretetre, üvölt belőlük a rosszindulat, hiába takargatják. Néha olyan hangosan hallom, hogy be kell fognom a fülemet.

  A világ beteg, de már tudom, hogy az én feladatom segíteni rajta. Egyszerű. Csak szeretnem kell. Végre megtaláltam önmagam, a sorsom, a küldetésem. Nemes céllal teremtődtem: Isten azért küldött, hogy csendet hozzak a világba.

   A lány most is néz. Azt hiszi nem tudom, mert nem láthatom őt a behúzott függönye mögött, de hallom. Ordít a megvetése és a szánalma. Itthon nyugalom van, anya már rájött, hogy én szeretem őt. Megöleltem, bármennyire is tiltakozott. Kiabált, kapálózott a benne élő gyűlölet, de erősebb voltam. Sokáig kellett szorítanom, míg végre elhallgatott, de most már békésen fekszik. Örökre. 

Küldetésem megkezdődött, s a cél még messze. Bizony, a világ nagyon beteg, nem tétlenkedhetek. 

A galambok lassan repülnek, s ha néma csend lenne, hallhatnám a szárnyaik suhogását. Megyek, lehalkítom a szomszéd lányt.