Hogy került ide, megint egy ilyen hétfő?
Tél van. A fagy, a ború betemeti a munkát,
álmosan kergetem a megszokott hajnalt,
sem a szemem, sem a lelkem még nem lát

Havat hozott a február, - mindenre készen -
Belerugdalt a régóta remélt tavaszba,
amaz hunyászkodva toporog most máshol,
egy távoli kontinensen ott ragadva.

Nem megy ez így tovább! Fény kell és meleg!
Felborult lelkünk tápászkodni kezd,
csak ne gyűrné vissza ismét, és újra
az átkozott tél, a csonttörő hideg.

Már nem kívánom a havat, a síkos utakat,
a szemgolyókat csipkedő szelet,
semmit ami ezzel együtt jár,
ezt a hosszúra nyúlt, gyűlölt telet.

Felszólítalak! A magam nevében: Takarodj!
A szánkót egye meg a vörhenyes rozsda!
Hóember te izzadj, s rogyj térdre,
nyeljen el egy mély borozda*!

Átkozott február ugorj egy nagyot!
Ne tüsszögd csillámaiddal tele a tájat!
Március kell, és a langy április,
hagyd a szabadban legelni a nyájat.

Nektek is útilaput kötök a talpatok alá,
fekete, földeket vájó varjak
Gólyát, fecskét akarok már látni,
mint sem unott károgást halljak!

Minden undok, gyűlölt jegye a télnek
szívódj az enyészet semmijébe!
Harcodba fulladsz, tehát az hasztalan,
elégsz, mint egy szalmakéve.

Akkor hát minek? Hátrálj a múltba végkép!
Engedj a tavaszi zsendülésnek!
Gyarapodjon a táj, s rügy fakadjon,
áradjon szét a madárének!

Induljanak a munkák, csendüljön a csákány,
alapgödröt feszítsen a kövér beton!
Falak üljenek rá, s biztos tető,
a frissen emelt téglafalon!

Hatalmas zsíros földek, fogadjátok a magot!
Rejtsétek bőrötök alá az új életet,
s ha bújni kész az apró rög alól,
öleljétek, mint festményt a képkeret!

Égő szívű szerelmesek, perzseljen csókotok,
izzó szenvedéllyel minden ölelésben!
Ártatlan, naiv lét a jussotok, -s a bőség-,
tietek az újjá képzelt éden

Hallod hát tél? Te fagy konok ura,
keresnivalód csak a lejárt időd,
ami lassan elfogy napról, napra,
s vele együtt fonnyad jeges erőd

Az, amit úgy csodáltam benned egykoron,
a ródli táncát semmi súlyunk alatt,
hógolyók suhogását a roppanás elõtt,
mikor dobáltam a szomszéd házfalat.

Lányok kipirult, ékkő-feszes arcát,
hosszú-kabátjuk alá szorult áldott meleget,
hajuk lengését, kacajukat. Vágyat keverve,
pedig nem voltunk mások, csupán gyerekek.

Édes ifjúság mázában, fagyban hevült a lelkem,
kedvesem angyalt faragott hanyatt dőlve,
lábával, karjával rajzolt a szûz hóba,
emlékeimbe vésve azt az örök idõkre.

Együtt hemperegtük laposra az évszak fölét,
bőrünkig nem érhetett a mínuszok metszőfoga,
belülről égetett bennünket az örök-tűz,
-szelíd kórság-, a szerelem volt az oka.

Úgy imádtalak, amikor apróim kacagtak a szánkón,
ahogy erőm végéig szaladtam velük a hóban,
s mikor már nem kértek belőlem, a dombok alján
siklásukat az anyjukkal átszorongtam.

Még sokáig szerettelek, karácsonyok foglalatja,
az év utolsó napját pezsgős dugóval lőttük agyon,
s szilveszter másnapján még mámorban úszva,
sétáltunk a fák között, a szilánkos havon.

Régen másképp vártuk a tavaszt. Áldott türelemmel...
Utolsó morzsáját égette kályhánk a szénnek,
de a meleg sosem fogyhatott ki nálunk,
mert borravalót dugtunk a szeneslegénynek.

Azt hiszed az emlékek lapjain majd ellágyulok,
s megint alattvalód leszek, mint azelőtt?
Hát tévedsz! Mert hatalmad sosem volt akkora,
hogy visszahozd a jelenbe az elmúlt időt.

Én sem, és senki sem képes erre, -példátlan dolog
régi szerelmünket felfalta a jövő étvágya,
a mienk is eltűnt, mintha ingoványra lépne,
s lehanyatlott a ködös emlékezés homályába.

Folytatólag könyörgöm, kérem, sőt követelem!
-Új híveid talán megbocsájtanak érte egyszer-
Elég telet éltem, nem vágyom többé rád,
már nem szeretlek, pedig még mindig őrülten tetszel.

*borozda=barázda ( a tájegységre jellemző kifejezés )