Mindig is szerettem az idősebb emberek társaságát. Órákon át szótlanul tudtam hallgatni, a történeteket és közben annyira bele éltem magam, hogy megszűnt körülöttem a tér és az idő. 

A faluban, ahol születtem volt egy idős bácsi, sajnos már nincs közöttünk. Ezért ezzel a történettel szeretnék megemlékezni róla és az együtt töltött délutánokra.

Mózes bácsinak hívták, akkor már nyolcvankét éves volt és meglehetősen nehezére esett a ház körüli teendők.

Kellemes nyári este volt, a haverokkal úgy döntöttünk, hogy elmegyünk kocsmázni. Én kissé hamar értem oda így nem volt még ott mindenki. Addig is kértem egy sört és türelmesen kortyolgattam, vártam a többieket.

Nemsokára jött is a barátom István, autóval jött. Mondtam is neki, hogy így nem valami szerencsés sörözni.

- Nem is akarok! – mondta. – Arra gondoltam, hogy elmehetnénk a sörfesztiválra, majd én vezetnék.

Nekem jól hangzott. Természetesen megvolt az oka annak, hogy miért ajánlotta fel kedves barátom, hogy ő vezet.

Mérsékelt Emlék Többlet

Végeredményben, jobban is végződhetett volna. Fájdalom hátán kínszenvedéses boldogság hormonoktól tengő adrenalin túladagolás, néha jót tesz a lelki világomnak. Olykor-olykor csak a fájdalmat érzem, és azt az undorító kínt, amely végig szalad minden egyes porcikámon, miközben tudatja velem a feledésben le élt másodperceim tömegét, amelyekből én csak a percek sokaságát észlelem, de mindezek ellenére órákból élem át a napokat, melyekből hetek alakulnak át hónapokká végül a kör lezáródik az évvel. Az idő egy félelmetes ellenfél, aki sohasem hagy neked helyet a valóságban, hisz mire átéreznél egy pillanatot máris a következőben találod magad, mintha csak egy örökmozgó szerkezet lennél érzésekkel a testedben.

Úszik a tegnappal minden pillanat

az idő hatalmas tengerében,

s néhány kósza emlék mégis itt marad

az elfáradt jelennek ölében.

Ringatja őket a meleg nyári szél,

esőcseppek oltják a szomjukat

az ember örök életet remél

de minden napot lezár a napnyugat.

Nem tűnik el és nem fakul a kép

az elázott szempillák alatt,

mert bárha telik az idő és van ami véget ér

az emlék az mindig és mindenkor megmarad.

Csak nő egyre nő a tenger és gyűlnek a tegnapok

lenyugszik a nap és kezdődik az éjjel,

s míg integetnek a búcsúzó pillanatok

az ember új emlékeket érlel. 

Szétszakadt, megviselt emlékek 

halvány fényben tündöklő képek,

néhány itt maradt,amit el nem fújt a szél,

mely nem sárgult meg, mint az őszi falevél.

Van, amit nem felejt az ember,

amit el nem sodor a tenger,

jönnek rossz napok, jön az ősz, aztán a tél

de az ember amíg él,folyton csak remél.

Halványul a napfény, nem éget

a hűs szél leveleket tépked,

és mikor eljön a tél, megdermed minden,

megfagy a föld, csendes a természet.

Csend van a szívben, a lélekben

minden ott van az emlékekben,

az a néhány kép, mely még néha felvillan

csak üvegszilánk, ami néha felcsillan.

Még dübörög bennem a múlt zaja,

még lüktet bennem egy dallam..

Hagyjam?

..Vagy intsem csendre önmagam?

Egy albumot tartok a kezemben,

megsárgult képekkel tele,

és könnyezni kezdek

amikor lassan megérint

múlt néhány szelete.

Emlékek.

Már csak fénytelen képek.

Talán már sohasem lesznek

ugyanolyan szépek

mint voltak oly régen.

Felvillan az összes pillanat

amit valaha átéltem,

ahogy a képeket, egyenként

újra és újra

megnézem.

Egy sárba taposott féldecis üveg, egy sárba taposott élet,

Szögesdrót borosta keretbe zárt keserű mosoly, megfáradt testbe szorult lélek

Mohó kortyokkal legurított feles, bár tudni véli, hogy ez is, mint más egyéb

felesleges

Az értelem ködös, öröksége az a pár foszladozó emlék

Aztán azon is túllép, mert ilyen út, a nincs kiút

Feledni, vagy feladni, dereng benn a kérdés

Felemelő, vagy tán lealacsonyító érzés

Nem tudhatom,

Megyek az utamon

Valaki felnevet,

Tán, éppen most tipor a sárba

Egy másik féldecis üveget

Mily érdekes az élet,

Pofont oszt, s mégis ez éltet.

Az öröm, mint pillanatnyi boldogság,

Nélkülözhetetlen fontosság.

De semmi sincs, mi oly jól tanít,

Mint mikor a fájdalom áthasít.

Emléke éberen lobog lelkedben,

Egész- egész életedben.

A boldogság emléke múlandó,

Egy-egy mosolyt előcsaló.

A csalódás érzése örök,

Mely szívedben él s dübörög.

Tudod hányszor kezdtem már el, írni?

Neked, hozzád, s nem sírni?

Újra és újra neki fogtam,

De valahol mindig elszúrtam.

A szavak melyek szívemben éltek,

Papírra vetve mind elégtek.

Megtanultam örökké mosolyogni,

Bárgyún az embereket becsapni.

Miután oly hirtelen elmentél,

S többet már nem ölelhettél,

Mindenki feszülten figyelt,

Belül a fájdalom megviselt.

Várták, hogy kitörjek,

Könnyeim közt remegjek.

De csak ültem csendben,

S mosolyogtam szüntelen.

Imádkoztam.

Hittanban jártas gyermek voltam, mégis ritkán emeltem kezem imára. Úgy hittem, Isten lát, tudja, mit gondolok. Féltem, ha szavakká formálom, valaki meglopja vágyaim. Nyári este volt, hátam alatt a kőbástya melege bódított. Ködös szemekkel néztem a holdat, és a fényében játszó udvart. Felsóhajtottam. Elmorzsoltam egy utolsó Áment. A szeretteimért.

Bután éreztem magam, mocorogtam, felültem. Vér szökött a fejembe a fülemben lüktetett egy ér.

Súlyos arcok

Hideg kezek

Éles a kép emlékezek

Nézem, kérdem, hát kik ezek

Múló idő, árnyat vetett

Vagy tán nincs is, mire lehet

Árnyat vetni

Számba venni

Mennyi lesz még

Ennyi, annyi

Lélegezni

Hinni, hinni

Egy száj nyílik

Szóra illik

Gördül a szó, gyöngyként pattan

Valahol egy zár is kattan

Ajtó nyílik, nem virágzik

Illatokkal nem vitázik

Valahol, egy kutyafeje

Szeretettel érintene

Fényes bundát kéz simítja

Szeretik, hát nem sikítja

Ne üss, kérlek, fáj nagyon

Széthasít a fájdalom

Szeretek, vagy szerettek

Nevetek, vagy nevettek

Számol a szám

A végösszeget kiveti

A kivetettet követi,

S következtetéskén a tanulságot levonja

Aha, így születtek a számkivetettek

Na, ne

Mondja

Egy toll, tollat tol

Megáll, tollászkodik, piheg

A pi, megsérült

Gyógyul,

Hegesedik,

Pi heg

A kör bezárta magát

A kocka el van vetve

Majd tavasszal

Kinő

Fakockát terem

Teremkocka, elvetem

Kezek

Arcok

Képek

Karcosak

Nem

szépek

Nemrégiben újra kezembe akadt egy kis füzet, melyet féltve őrzök ma is. Minden nagytakarítás alkalmával rakosgatom, dugdosom hol ide, hol oda.

Hogyan és mikor került hozzám, már nem emlékszem rá. Talán még édesanyámtól kértem el valamikor. Már rongyos is szegény, de nekem akkor is kincset ér.

Az elmosódó, apró betűs írást megpróbáltam régebben átírni, hogy az idő vasfogát átvágjam, de nem igazán sikerült. Némely lapját gyermeki rajzaim és írásaim díszítik, de van olyan lap is, ami félig ki lett tépve, vagy össze lett firkálva.

- Te ki vagy? – Szelim a hangra visszatért a rideg kórházi terembe. Felnézett. Egy álmatag szempár nézett vele farkasszemet.

- Minden rendben van – suttogta Szelim. – Itt vagyok veled.

- Ki vagy? – hangzott el újra a kérdés. Szelim arca elkomorodott.

- Nem emlékszel rám? – Szamanta, amennyire a kötés engedte, megcsóválta a fejét.

- És azt tudod, téged hogy hívnak? – kíváncsiskodott tovább Szelim. Érezte, ahogy egy gombóc nő a torkában. Ismét nemleges választ kapott.

Hogy került ide, megint egy ilyen hétfő?
Tél van. A fagy, a ború betemeti a munkát,
álmosan kergetem a megszokott hajnalt,
sem a szemem, sem a lelkem még nem lát

Havat hozott a február, - mindenre készen -
Belerugdalt a régóta remélt tavaszba,
amaz hunyászkodva toporog most máshol,
egy távoli kontinensen ott ragadva.

Nem megy ez így tovább! Fény kell és meleg!
Felborult lelkünk tápászkodni kezd,
csak ne gyűrné vissza ismét, és újra
az átkozott tél, a csonttörő hideg.

Vajon emlékeznek majd rám?
Vajon évek múltán is tudni fogják ki voltam? - lehet pár hónap után senki nem fog emlékezni rám...-
Engem is magával ragad a múlt. A múlt, melyre már soha senki nem fog emlékezni.
Engem is el fognak felejteni, kiktől most azt hallom: "Soha nem foglak elfelejteni. Hisz te vagy maga, a múlt, a jelen s a jövő." De tudom, én is mulandó vagyok, mint bárki, vagy bármi más. Lesz úgy, hogy már nem leszek, s lesz úgy, hogy elfelednek. De valaki talán még akkor is mosolyogva emlékszik majd rám.

Emlékszel még?
Emlékszel arra, mikor kisgyerekekként együtt játszottunk?
Emlékszel az első napra az oviban?
Emlékszel még arra milyen furcsán nézett ránk a többi gyerek, mikor együtt játszottunk?
Emlékszel arra mikor leestél a mászókáról, és beverted a fejedet? -én kísértelek haza, és mondtam el anyukádnak, mi történt.
Emlékszel, az ovis ballagáson majdnem felgyullad a ruhád, mert túl közelmentél a tűzhöz?
Emlékszel arra milyen volt az első nap az iskolában?
Emlékszel amikor a tanítónénik elől menekülve futottunk át az egész udvaron és iskolán?