Mérsékelt Emlék Többlet

Végeredményben, jobban is végződhetett volna. Fájdalom hátán kínszenvedéses boldogság hormonoktól tengő adrenalin túladagolás, néha jót tesz a lelki világomnak. Olykor-olykor csak a fájdalmat érzem, és azt az undorító kínt, amely végig szalad minden egyes porcikámon, miközben tudatja velem a feledésben le élt másodperceim tömegét, amelyekből én csak a percek sokaságát észlelem, de mindezek ellenére órákból élem át a napokat, melyekből hetek alakulnak át hónapokká végül a kör lezáródik az évvel. Az idő egy félelmetes ellenfél, aki sohasem hagy neked helyet a valóságban, hisz mire átéreznél egy pillanatot máris a következőben találod magad, mintha csak egy örökmozgó szerkezet lennél érzésekkel a testedben. Miért mondok ilyeneket, azért mert átéltem. Az érzés, amikor a valóság tűnik az álomnak, és az álmod a valóságnak, egyszerűen rémisztő, de te nem tudsz róla semmit sem, nem tudod eldönteni, hogy melyik-melyik, ha tudnád, hogy melyik az, amelyik, nem törődnél vele, de épp ez tette az én történetemet és életemet érdekessé. Az én nevem Daniel, Daniel Crouss. Gyerekkorom nem a legbrutálisabbnak számítható be, apám nem verte anyámat, pénzük úgy volt meg hasonló dolgok, csak hát, túl korán váltak el. Apám eltűnt, anyám pedig úgy döntött, hogy még fiatalként él egy jó pár évig. Így születtem meg én másodszorra, mikor valójában mind a két szülőm szeretett és törődött velem az év 365 napjából úgy körülbelül 12 napon, ebből 3 nap a karácsony, 1 nap a húsvét, 1 nap a születésnapom, 1 nap a névnapom, 1 nap az apám születésnapja, 1 nap az anyám születésnapja, 2 nap az évben egy kis ünnepség, és végül 1-1 nap a nagyszülőknél. Ezeken a napokon istenítettek, Én voltam a csúcs a tökéletes gyerek, számottevően sok mindent elértem, egész 7 évesen, tényleg arról napokat átbeszélni, hogy Én milyen ügyesen tanultam meg járni, fantasztikus. Viszont nem volt ez ilyen jó mindig, hogy csak 12 napon keresztül kellett őket elviselnem. Nem! Miközben nőttek a naptárban az évek és nőttek velük az Én éveimnek a számai, rosszabbodott a helyzet. Tegyük fel, hogy van egyfajta viselkedés, ami elterjed az emberek között, először csak 4-5 embert fertőz meg, de aztán 40-50-et végül 4-5 milliót, hasonlóan az én helyzetemhez. Mikor csak 7 éves voltam 12 napról volt szó, de amikor már 9 éves lettem ez szinte elérte a határok határát, több mint 200 napot, eszméletlen, hogy lehet ezt kibírni, de a szüleim csak egy ábránd voltak abban a teljes képben, amit valóságnak neveztem Én. Színben pompázó érzelemből áradó vízeséseken lezúgó emlékből burjánzó álomvilág, a valóság. Nem hiszed, próbáld ki. Képzelj el egy egésznapot, amit csak akarsz, és mond azt, hogy a holnapi napom, ilyen lesz! Na, sikerült? Persze, hogy nem! Ugyan így van ez az általad nevezett „álommal” is. Előre meg tudod mondani, mit akarsz álmodni? Nem! Mi történne, ha ez mégis lehetséges lenne? Vajon jobban élvezné az ember, az életét? Tovább élne? Félne a hatalmától, félne képzelni, félne próbálkozni, félne bármit is tenni? Persze, hogy erről kifejezetten nem megfogalmazott definícióm van. Hisz az életben mit és kit vagyunk képesek megfogalmazni? Akit ismerünk? Akiket szeretünk? Amiket és akiket már tapasztaltunk? Vagy magunkat? Nem, de lehetséges, csak az nem lesz definíció, hanem egy abszolút felesleges próbálkozás a meg határozásra, ami biztos, hogy egy merő hazugság lesz. Történetem ezzel a kis gondolattal kezdődött, hogy meg lehet-e határozni, az emberek teljes valójának értelmét. Meglehet, viszont szenvedést okoz, amit az emberek sohasem bírtak és tűrtek el, ha csak nem fizettek érte. Egy egyszerű dolog, ha kíváncsi vagy, szerez pénzt, ha fáradt vagy és pihenni akarsz, szerez rá pénzt. Mindenhez pénz kell. Kivéve ehhez! Bárki valaha fizetne azért, hogy te kielemez egy számodra és számára vadidegen embert. Nem! Az ember öreg korában gondolkozik csak el ezen, de én ezt egész fiatalon tettem, volt időm, hisz csak ültem egy helyben hallgattam a feleslegesen túl dicsérő szavak áradatát, ami a szüleimtől kezdve mindenkinek a szájából ömlött kifele, majd be a fülembe és az agyamba, ami képtelen volt ilyen sebességgel feldolgozni, eme selejtes információk tömkelegét, ezért én inkább más dolgokon gondolkoztam. Ezek lehettek, egy az élet nagy kérdései, kettő miért is születtem meg, ilyen abszolút szokásos dolgok, de jobb idő eltöltés volt, mint hallgatni az üres, semmitmondó szavakat. Egy nap 10 éves koromban hazafele történt meg az első olyan esett, amit megmagyarázni, sőt még leírni, elmondani sem tudtam, mert elképesztő volt. Ment a szokásos duma, kicsi fiam így kicsi fiam úgy, a következő pillanatban pedig egy város közepén álltam, körülöttem elmosódott arcok, sikongó emberek hihetetlenül furcsa járókellők, felakasztott épületek, amelyek lefelé lógtak, mintha az élet fejjel lefelé zajlott volna abban a világban, majd órák múltán, véget ért a pislogásom a valóságomban, majd újra elkezdtem hallani anyám üdítően hangos és vékonyan selypítő hangját. A pillanat, amelyet akkor átéltem, olyan volt mintha az agyamban egy kínzásra képzett osztag végzett volna egy tökéletes munkát és mutatta volna meg nekem, mi az igazi szenvedés lelkileg és nem fizikailag. Ez az érzés sorozat órákon át pusztított belülről, de mikor visszatértem a valóságba többnek és erősebbnek éreztem magam. Úgy voltam vele, hogy ami, ilyen mocskos lélekrombolásra képes, belső késztetésből felépített fal, ledőlése után valami olyan fog velem történi, vagy valami olyan lény leszek, akit még nem látott a földön senki és semmi. Vagy látott csak én nem léteztem akkor, vagy én vagyok az, aki akkor létezett és küldtek vissza erre a világra, vagy abból a világból menekültem ide és újra megélem azokat keserves másodpercekből álló órákat, ahol a másodperceket felosztó századmásodperceket számolod és érzékeled. Közben imádkozol, hogy vége legyen ennek a pusztító zavarnak a fejedben, ha a fejedben történik.

Mikor hazaértünk reméltem, anyám elhiszi, amit mondok, de végül odáig jutottam, hogy nem tartottam méltónak arra senkit, hogy erről beszámoljak. Több órán átgondolkoztam, hogy mi lehetett ez, sétáltam, játszottam, ettem és tisztálkodtam. De, ezen tevékenységek végeredménye a nagy semmi lett. Furcsa volt, hogy nem tudtam a végére pontot tenni, ezért is kezdtem keresni annak a módját, hogy újra visszakerülhessek oda és jobban, mélyebben átéljem azt a kínt, amire ott teszek szert. Elkezdtem kísérletezgetni anyámon, hogy az egyes különleges viselkedési formák, mit hoznak ki belőle, hogyan reagál rájuk. Úgy döntöttem, hogy bosszúba öntök mindent, és tönkre vágom mindenkinek az életét, aki csak elém áll, porrá zúzom a lelki világukat és szenvedni fognak, attól, amit tőlem kapnak, senki és semmi sem menekülhet előlem, majd rájöttem, hogy ezzel nem érek el semmit sem, sőt így még a saját pusztult lelkemet is még jobban tönkre teszem.

Elterveztem, hogy nemcsak megtapasztalom azt a világot, hanem belelépek, része leszek annak a világnak, így biztos, hogy megszerzem azt, amire kíváncsi vagyok és vágyok. Először kell egy terv. Első lépés, újra átélni ezt a helyzetet, minden történést rögzíteni a napokat, a különleges eseményeket, bármi olyasmit, ami nem hétköznapinak mondható be.       Miután megtörtént összegezni kell őket, mi váltja ki, mi stimulálja, vagy kapcsolódik-e egyáltalán a világomhoz. Gondolkozni kezdtem, összegeztem halvány emlékeimből, mi történt az első esett előtt. Azon a héten, pénteki napon történt meg ez az egész körülbelül délután 16 órakor. Azon a héten túlteljesítettem magamhoz képest, szorgalmas, rendes, szófogadó és ügyes voltam, tényleg az az „istenített” áldott jó gyerek, amire minden szülő vágyik. Azon a héten nem történt negatívum, szinte semmi, sőt egyáltalán semmi. Összefüggés kezdett a fejembe létrejönni. Lehetséges-e az, hogy ha mindenféle rosszat, fájdalmat és szenvedést elkerülök, ez a régi önmagam vagy bármi is legyen ez a világ, kiegyenlíti. Tudnom kellet, hogy igen, mert belülről már elkezdett emészteni a vágy. Tervem első fázisa kész, a helyzet felmérése, lehetséges összefüggések keresése. Jobban sikerült, mint ahogy én azt gondoltam volna. Tovább mentem, addig a pontig, amikor azt tudtam mondani, hogy elértem az aranyos jó gyerek szintet, remélve, hogy újra megtörténik. Ugyan úgy viselkedtem, mondhatni lemásoltam azt a viselkedést, ami után én bekerültem abba a világba. Nem történt semmi sem, az ég adta világon semmi. Összefüggések borultak. Kiábrándító volt az a hét, annyira hittem benne, annyira vágytam rá, hogy már magaménak éreztem az egészet, már tudtam is, hogy az enyém, de nem kaptam meg és ez elkeserített engem. Mint ahogy mindig szoktam, amikor bús rosszkedvű leszek, kimentem a kedvenc helyemre, egy mart aszfalt lerakat tetejére, ahol egy magam voltam és a nagyvilág, semmi és senki más. Imádtam azt a helyett, nyugtatóan mámoros, békés szélben terjengő boldogság árasztott el, ahogy felértem a tetejére. Ilyen idős koromban ez hegynek számított, de egy idősebb munkásembernek, szinte pár lépés volt a csúcs és ott a trónom. Trónom hát, számomra az volt, de lényegében egy kis lyuk a kupac tetején, amibe pont úgy belefértem, mintha csak egy függő ágyba feküdtem volna. Itt, ahol a madár is beszélt, de a szél sem járt, leltem békére és megnyugvásra. Itt játszottam Illitrion-nal (így neveztem a képzelő erőmet), aki ha unatkoztam megjelent és szórakoztatott engem. Éppen ha kalózok hosszas és véres harcára, vagy egy hűs sikátoros város kellős közepében zajló banda háborúra, akár a dzsungelben élő őslakók mindennapjaira voltam kíváncsi, ő megadta számomra, nem volt határ, hisz Illitrion szabta őket.

Az esett után 3 héttel mentem ki kedvelt helyemre, a kupac mart aszfaltra, amit én csak a domb birodalomnak hívtam, hisz nem csak egy volt, de persze az enyém volt a legnagyobb. Bele is kezdtem a hegymászásnak, de fél úton megszédültem és térdre rogytam, elkezdett émelyegni a fejem és zsibbadni kezdtem a végtagjaim, ekkor jöttem rá, hogy újra abba a világba megyek. Szívverésem felgyorsult, elkezdett pörögni az agyam, és a következő pillanatban a kupac mart aszfalt legalján ébredtem. Ekkor már a 3. napban jártam, amikor is nem aludtam, hisz vártam és vártam azt az alkalmat, amikor újra átlépek abba a világba. Az eredménye ez volt, elájultam. Sírni kezdtem, zokogtam, hogy megint elbuktam és nem sikerült eljutnom oda, így hát letettem a próbálkozásról, hogy ebbe a világba visszajussak. Véleményem szerint ez csak egy jel volt arra, hogy valami rejtőzik bennem Illitrion-on kívül, bár ebben nem voltam biztos hiszen maga Illitrion mondta ezt nekem, hogy „belső szellemed egyetlen nemes terméke magam volnék”. Én hittem neki, hiszen kinek, másnak ne hinnék, ha magamnak nem. Zavartan és fáradtan tértem vissza a házunkban, ahol egyből a fürdőszoba irányába indultam, szüleim persze sehol, hisz apám valamerre kóborolt a nagyvilágba és persze anyám biztos a barátnőivel vígan mulatozott. Beléptem a fürdőszobába levettem magamról ósdi és széthasznált, de általam imádott ruháimat, megnyitottam a csapot, majd vártam, amíg a kád megtelik. Várakozás közben hangokra lettem figyelmes, valami ilyesmi lehetett nem emlékszem tisztán, így 142 évesen „Gyere, jöjj velünk álmaidnak borzalmas földjéről”. Álmaim földjéről, ez valami rossz vicc, ez a valóság, amikor alszok, akkor álmodok, lehet, hogy csak a túlzott fáradtság okozta ezt. Aztán hirtelen elkezdtem érezni, hogy vizes a lábam, te úristen a fürdő víz. Elzártam a csapot egy keveset leengedtem a vízből és belecsobbantam, szép alaposan megmostam magam, hiszen fontos a tisztaság, meg amúgy is utálom, ha mocskos vagyok. Kiszálltam a kádból megtöröltem magamat és elindultam a szobám fele, beértem felvettem a pizsamámat és lefeküdtem aludni. „Jó éjszakát Illitrion” mondtam és elaludtam.

Váratlanul délután 11 óra lett, még mindig egyedül voltam. Anyu se, apu meg főképp. Rendben kellene szereznem valami étket. Elindultam a felfedező hadjáratomra a konyhába, ami sikerrel járt. Szalámi, zsemle, kuglóf és margarin szinte örültem. Megettem mindent, aztán elindultam játszani, de mielőtt elmehettem volna, hirtelen Illitrion jelent meg, aki annyit közölt velem, hogy „Ne mozdulj gyermek, hisz lelked haldokol, ne beszélj hisz tudásod elbarangol”. Illitrion igen szokatlanul viselkedett és rákérdeztem, hogy „Mi a baj?”, erre Illitrion szó nélkül eltűnt. Soha nem szállok szembe vele, mert körülbelül az egyetlen kedves dolog az életemben, így leültem és vártam nem szóltam nem játszottam csak ültem a kanapén és vártam. Pár óra elteltével anyám beviharzott, mert keresett valamilyen borítékot és elszaladt egyből, még egy köszönést sem engedett ki a száján, jött ment mintha egy boomerang lett volna. Kíváncsi természetem nem engedett és egyből az ablakhoz szaladtam, ahol egy számomra idegen férfivel csókolózott, majd bepattantak a kocsiba. Megkerestem azt a helyet ahonnan kivette a borítékot. Még 3 boríték volt. Daniel-nek a Jövöjére, Daniel-nek a Középiskolára, Daniel-nek az Egyetemre. Innen vett ki egyet, megfogtam ezeket a borítékokat de üresek voltak, szóval a pénzt ki se oszthatták, de már anyám vitte és elköltötte az egészen a francba. Végül is nem érdekes, majd valamikor számon kérem rajta, ha nyávog, hogy semmire sincsen pénze, 1-0 nekem. Visszaültem a helyemre és a semmiből eltűnt előlem a világ és láttam, ahogy anyám utazik azzal a férfival. Álltam, de körülöttem semmi nem történt, szinte lebegtem, sőt lebegtem ebben biztos vagyok, és emellett pedig az ami ezt érdekessé tette, hogy az autó szélén álltam, úgy hogy a lábam a kocsi ajtón volt, de közben pedig kivoltam egyenesedve. Észleltem az alattam elsuhanó autó utat és az árkot vagy éppen a testemmel behatoltam egy megelőzött autó belső terébe. Borzasztó érzékes kerülgettem folyamatosan, ha lett volna fogalmam arról, hogy milyen meghalni, szerintem ott azt éreztem volna. Haladtunk egyre gyorsabban, míg nem egy faluba értünk, ahol a betartásra kiszabott sebességgel haladtunk tovább előre. Egy kissé halványzöld 2 szintes családi háznál álltunk meg, kerítése barnás volt, néhol rozsdás a kapu hangos és apró az autóbeálló pedig rémesen elhanyagolt és undorító volt. Következő pillanatban bent teremtem a lakásba, ahova anyám azzal az idegen férfival úgy hatolt be mint egy különleges katonai osztag. Az ajtót berúgták az asztalt felborították és közben folyamatosan tüntették el a ruhájukat magukról. Elárulom a poént dugni akartak, de valamiért ezzel a résszel nem akarok foglalkozni lényegtelen ki hogyan kit és miként elégít ki szexuálisan. 10 perc elteltével a gyors lövetű urasság kifáradt a szobából teljesen meztelenül, eddig is én képtelen voltam mozdulni, ott álltam egy helyben arra várva, hogy vége legyen ennek a rémes dolognak. Rá 5 percre anyám is követte őt, de ő már ruhában volt leültek az asztalhoz, ami előtt álltam én, ez egy régi asztal volt, ami fából készült és túl volt használva, a szélei le voltak kopva, egy kis ergonómiai intézkedés a házigazda részéről, így sajnos elmondhatjuk, hogy semmi sem bökött rendesen, minta mentes csiszolt felülettel rendelkezett ez az asztal, ami előtt én álltam.