- Te ki vagy? – Szelim a hangra visszatért a rideg kórházi terembe. Felnézett. Egy álmatag szempár nézett vele farkasszemet.

- Minden rendben van – suttogta Szelim. – Itt vagyok veled.

- Ki vagy? – hangzott el újra a kérdés. Szelim arca elkomorodott.

- Nem emlékszel rám? – Szamanta, amennyire a kötés engedte, megcsóválta a fejét.

- És azt tudod, téged hogy hívnak? – kíváncsiskodott tovább Szelim. Érezte, ahogy egy gombóc nő a torkában. Ismét nemleges választ kapott.

- Hogy kerülök ide? – suttogta Szamanta a plafont bámulva, majd újra Szelim felé fordult. – Ki vagy?

- Szelim vagyok. Tényleg nem emlékszel rám? – kérdezte s érezte, ahogy a tébolyító kétségbeesés utat tör magának a tudatában.

- Nem – felelte a lány. – Nem emlékszem.

Szelim felnyögött. Számított arra, hogy ez megtörténhet, de azt nem sejtette, hogy a valóság ennyire pusztító lesz. Úgy érezte, hogy a kötél, amely eddig viszonylag biztonságosan tartotta meg a semmi felett, most elszakadt, ő pedig egyre mélyebbre és mélyebbre zuhan.

- Miért fogod a kezemet? – nyöszörögte Szamanta s próbálta elhúzni a kezét. Szelim szemei megteltek könnyel. A torokban gombócot szorító érzés egyre csak nőtt. – Engedj el! – követelte. – Mondd meg, hogy ki vagyok, és mit keresek itt!

A lányra kapcsolt gép hangos csipogásba kezdett.

- Követelem!

- Szami, szerelmem – nyögte elfúló hangon Szelim.

- Mit mondtál? – nézett fel elkerekedett szemekkel a lány. Szelim újra felnyögött. Minden összefolyt előtte.

A következő pillanatban az egyik ügyeletes nővér rontott be a szobába, hogy lássa, mitől jelzett a gép. Szelim nem hallotta, hogy mit mond neki a nő, még azt sem érezte, ahogy odébb taszítják. A tehetetlenség és a kétségbeesés égette a tudatát. Keze a zsebében lévő apró dobozkára siklott.

Úgy tűnt, hogy az injekció, amit beadtak Szaminak, lassan hatni kezdett. A lány lenyugodott, szemei lassan lecsukódtak, s a nővér is elhagyta a szobát.

Szelim még mindig tehetetlenül állt és nézte a lányt. Kezét kihúzta a kabátjából – a dobozkával együtt. Összeszorította s lassan visszaült a székre.

Mindennek vége – gondolta. – Minden, amelyet eddig gondosan felépítettem, a remények, amelyek eddig éltettek… sötét és félelmetes lett körülöttem a világ. Bárcsak lehunyhatnám a szemem s elaludhatnék… s mikor magamhoz térnék, én sem emlékeznék semmire… bárcsak soha ne történt volna meg… nem kellett volna akkor elindulnunk… minden az én hibám… - kabátja ujjával megtörölte nedves szemeit -… minden úgy omlott össze, mint egy kártyavár, melybe belekapott a szél, messzire repítve a lapjait…

Megköszörülte a torkát s felállt. Az elhatározás, mely megszületett benne, keményen ostromolta elméjét és lelkét. Ez tűnt a legjobb megoldásnak. Az egyetlennek. Szamanta fölé hajolt s egy gyengéd csókot lehelt az ajkaira. A lány szája megremegett s halványan elmosolyodott. Mindez még nehezebbé tette Szelim számára a döntést. A füléhez hajolt:

- Mielőtt elmegyek, el kell ezt mondanom: elengedlek. Éld a saját életed. Szeretlek, Szerelmem – suttogta a lány fülébe. A kezében szorongatott kis dobozkát a kisszekrényre tette, majd egy búcsúcsókot lehelt a lány homlokára.

- Annyira sajnálom. Szeretlek, és ezért kell, hogy elengedjelek.

Felállt s lehunyt szemmel megfordult.

Az ajtón kilépve szembetalálta magát Nátánnal és Honival.

- Komolyan mondom haver, úgy vezetsz, mint egy eszelős – zsörtölődött Nátán, de Szelim ügyet sem vetett rá. Becsukta maga mögött az ajtót. – Alig tudtunk utolérni, ráadásul még a rendőrök is lekapcsoltak minket.

- Ahm – motyogta maga elé meredve.

- Szelim, jól vagy? – érdeklődött lágyan Honi.

- Persze-persze…

- Mi történt?

- Felébredt. – Szelim ránézett a barátaira. Nem tudta eldönteni, hogy mire gondolhatnak. Az öröm és az együttérzés keveredett tekintetükön.

- Igen – felelte Nátán. – Mi történt odabent, köztetek?

Szelim felsóhajtott s szemeit a plafonra szegezte. Ismét úrrá lett rajta a torokban gombócot szorongató érzés.

- Nem emlékszik – lehelte minden erejét összeszedve. – Nem emlékszik rám, se arra, hogy ő ki is valójában.

Nátán felhümmögött, Honi szólalt meg:

- Szelim… mi ezt tudtuk… el is akartuk mondani, de… te elrohantál.

- Tudom – motyogta.

- És most mi lesz? – érdeklődött Nátán.

- Ennek így nincs értelme – felelte Szelim.

- Minek nincs értelme? – hőkölt hátra Honi.

- Ennek az egésznek. Minden… összeomlott, eltűnt, megváltozott… vagy nem is tudom… hirtelen átértékelődtek a dolgok.

- Haver, mire akarsz kilyukadni? – morogta Nátán.

- Soha többé nem fog látni. Hagyom, hogy élje az életét. Ez a lehető legjobb döntés, amit jelen helyzetben meg lehet hozni – válaszolta szenvtelenül Szelim.

- És a lehető legnagyobb barom leszel akkor, ha ezt valóban komolyan is gondolod – mordult rá Nátán. Szelim értetlenül meredt rá.

- Tessék?

- Nem kellene elhagynod Szamantát – felelte Honi a tőle telhető legnagyobb nyugalommal.

- Miért nem? – csattant fel Szelim. – Ezzel csak neki segítek! Úgysem emlékszik semmire, akkor mégis, mit keressek mellette? Csak összezavarom! Egy vadidegen ember, aki a barátjának állítja be magát… szerinted ezt kellene tennem?

- Nézd – szólalt meg Nátán. Látszott rajta, minden erejére szükség van ahhoz, hogy nyugodt maradjon. – Beszéltünk apáddal, mielőtt idejöttünk volna. Felvázolta a helyzetet…

- És azt mondta, hogy össze kell tartanunk, nem hagyhatjuk magára Szamit – vette át a szót Honi. – Így nagyobb az esélye annak, hogy hamarabb visszanyeri az emlékezetét. És hidd el, hogy ez nélküled csak még nehezebb lenne, hiszen annyi minden van, ami összeköt benneteket.

- Igen, de… - Szelim igyekezett összeszedni a gondolatait, hogy értelmesen tudjon válaszolni barátainak. De csak ennyit sikerült kinyögnie, ráadásul elég éles stílusban: - Ne szóljatok bele a döntéseimbe! Tudom, hogy mit csinálok!

- Szelim – Honi keményen ejtette ki a száján a nevét. A fiú nem akart figyelni rá. – Ezt nem teheted meg. Nem lehetsz ennyire önző. Nem tagadhatod meg a segítséget… pont te nem, hát nem érted?

Szelim felsóhajtott, s ránézett Nátánra. A fiú arcvonásai kemények voltak, hirtelen eltűnt minden olyan részlet róla, amely emlékeztetné arra, aki valójában.

Önző vagyok – ismételte meg magában.

Elvesztette uralmát a teste fölött s térdre borult.

- Össze vagyok zavarodva, nem tudom, hogy mit tegyek. Nem tudom, hogy mit gondoljak, hogy mi lenne a helyes… - motyogta.

Honi letérdelt mellé, és bátorítólag a vállára tette a kezét.

- Szelim, kedvesem, mi itt leszünk veled. A legnehezebb időkben össze kell tartanunk. Segíteni fogunk, de ehhez te is kellesz. Ne hagyd magára, hidd el, hogy neki is erre van a legnagyobb szüksége, még ha jelen helyzetben ő ezt egyáltalán nem így gondolja. Ez az állapot meg fog szűnni, minden újra olyan lesz, mint régen. Ő is olyan lesz, mint régen. De ne add fel, kérlek.

Szelim felnézett. Először Honira, majd Nátánra. Honi is követte tekintetével, majd újra Szelimre nézett.

A fiú némán bólintott.