1989. március 16-án születtem Nagyszőlősön. Otthonom egy eldugott félig ukrán, félig magyar falu, Fancsika, aminek a létezéséről még sok szomszéd járásbeli sem igen tud. Középső gyerek vagyok, van egy nővérem és egy húgom. Hiába, apám minél jobban akart fiút, annál több lányt kapott. 
Eddig − szerencsémre vagy éppen szerencsétlenségemre − nyolcszor váltottam iskolát. Ez részben annak köszönhető, hogy szüleim hét éves koromban úgy döntöttek, híres zongoristát nevelnek belőlem, nyomdokaiba léptetve olyan híres rokonaimnak, mint például Edvin Marton, bár nekem akkoriban az volt az álmom, hogy én leszek Ukrajna első női elnöke. Tanultam már Lembergben, Debrecenben, egy sikeres felvételi után majdnem Pesten is, utána következett Ungvár. A kezdeti sikerek után egészségügyi okok miatt a még el sem indult zenei karriernek annyi lett, maradtam unalmas magányommal és a feles energiáimmal. Tizennyolc éves korom körül kezdett bennem érlelődni a gondolat, hogy kéne írni egy jó kis regényt. Már előtte is voltak különféle történeteim fejben, de a megvalósításukig soha nem jutottam el. Közben éltem az egyetemisták léha, vizsgaidőszakban apokaliptikus életét. Nemrég átvándoroltam levelezőre, jelenleg munkanélküli vagyok, a macskámon és a kutyámon kívül se kutyám, se macskám. Volt már hörcsögöm, teknősöm, patkányom, halam, békám, bárányom, nyulam, szóval nagy állatmániás vagyok.
Mit szeretek: nagyjából azt, amit mindenki. A jó kaját, zenét, könyveket és filmeket. Az őszt és a rendes embereket.
Amit utálok: húúú, nagyon sok mindent nem kedvelek. Mivel elég magamnak való vagyok, folyton morgolódom valami miatt. De ami nagyon böki a csőröm az a tél (utálom a hideget), az opera, a beképzelt emberek, amellett utálok mosogatni (de sajnos mégis mindennap kell ). 
Első írói pályázatom után ért életem legmegalázóbb és legkegyetlenebb bírálata, ami nagyon hosszú időre eltántorított a versengéstől. Utána sem jöttek éppen szép napok, annyi jó szót kaptam az írásaimhoz, hogy boldogan éhen halhattam volna belőlük. Következett az alapok elsajátítása, helyesírás kukkolása, sok olvasás, álmatlan éjszakákon csóri agyam sanyargatása egy eredeti ötletért. Amolyan haldokló csiga tempójában, de biztosan, mégis haladgatok előre, annak ellenére, hogy naponta önsajnálatba merülök a sokszínű konkurencia láttán, és eldöntöm, hogy végre valami hasznossal fogok foglalkozni az írás helyett. A lelkem mélyén tudom, hogy soha nem lesz belőlem ismert és elismert író, de az ember hülye, és gyakran még magának sem akar hinni. Nem tudom, hol leszek tíz vagy akár két év múlva, egy biztos: ha beledöglök is, a Kiválasztottat végig fogom írni.