Én én vagyok. Talán nagyon is én vagyok. Egyszer valaki azt mondta – nem ezekkel a szavakkal - , hogyha nem lennék annyira én, népszerűbb lehetnék. Elképzelhető, hogy az illető nem mondott őrületesen nagy böszmeséget…
   Huszonkét éve és tizennyolc napja láttam meg a napvilágot, Székesfehérvárott. Ha visszatekintek erre az időszakra, azt kell mondanom, hogy részeredményeket értem el. Valahogy mindig úgy éreztem, nem tudok annyit és olyat adni a világnak, amennyit és amilyet szeretnék. Lustaságból? Valószínűleg nagyrészt ez is hozzájárult.
   Gyerekként nem voltam valami népszerű (nem mintha most az lennék). Csendes, visszahúzódó kölyök voltam (és gyakorlatilag vagyok a mai napig). Mindig is nehezen nyíltam meg az emberek előtt. Mondhatom, kevés barátom volt életem során, de azok iránt nagyon mély érzelmeket tápláltam, és ezt – véleményem szerint – kellőképpen érzékeltettem is velük. Mégis, nem voltam képes soha normálisan kifejezni, mit is érzek valójában. Az írás felé fordultam hát, már jó régen, hogy valamit átadhassak abból az érzelemhalmazból, ami felgyülemlett bennem. És az írás onnantól kezdve lelki tükörként szolgált számomra. Amikor úgy éreztem, mindennek vége, nincs értelme tovább folytatni, abbahagytam. Amikor úgy éreztem, minden jó úgy, ahogy van, minek változtatni rajta, minek TENNI valamit, nem folytattam az alkotást. Ez az időszak attól kezdve tartott, hogy tizenkilenc évesen, alighogy belekezdtem (két hónapig tartott), abbahagytam az egyetemet. Akkor úgy döntöttem, homokba dugom a fejem. Elkezdtem beletörődni sorsomba. Gyárban helyezkedtem el, ahol mind a mai napig robotolok hétköznaponként, potom pénzért, gyakorlatilag értelmetlenül. Így nem tudok segíteni… olyan mértékben nem, ahogy szeretnék… ahogy képességemből telne.
   Aztán az elmúlt nyáron, két év elteltével, elolvastam Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényét, és lenyűgözött Szonya és Raszkolnyikov semmiből történő adakozása a rászorulóknak. Megfogalmazódott bennem akkor: van még jövő, még képes lehetek én is segíteni másokon, hogy ne kelljen többet azt mondani:
„Nincs!”
   Hogy aztán mi volt az a szél, ami akkor pont azt a könyvet (az elsőt hosszú évek után) sodorta utamba, azon csak elmélkedni lehet. A sors, Isten, véletlen… kinek hogy tetszik, a lényeg, hogy most, amikor újra beadtam a jelentkezésemet az egyetemre, újra elkezdtem írni. A lelki tükör megmutatta ismét: „Most vagy jó helyen, ez a helyes döntés!” Hogy mi lesz belőle, azt persze nem tudhatom. Lehet, hogy ugyanott lyukadok ki, ahol most vagyok… vagy nem… De tudom, ha nem próbálnám meg, akkor átkoznám magam a legjobban.
   Hát, nagyjából ez vagyok én. Lehet, hogy ha nem lennék annyira én, mint vagyok, már sokkal előrébb lennék. De mivel nekem a színészkedés nem megy, egyelőre maradok a „Lassú víz partot mos” elvnél. Talán így is célba érek…