Ernő a kocsiban gubbasztott, azon töprengve, mitévő legyen. Legszívesebben megfordult volna, hogy azonnal hazamenjen, felesége karjába ugorjon, és együtt elfogyasszák a vacsorát.
   Felnézett a napra, melynek gyenge fényéből, elhelyezkedéséből egyből megállapította, estére járhat az idő. Arra tippelt, körülbelül ilyenkor szokta végezni az esti étkezést. Gyomra is ezt jelezte: többször megmordult, egyre erősebben, hangosabban. Úgy érezte, azonnal haza kell mennie, különben rosszul lesz.
   Egy hang azonban azt súgta elméjében: „Maradnod kell!”
   Nem tudta elképzelni, ez miért olyan fontos. Hiszen máskor is hagyott már hátra embereket, akik látni akarták a várost.
   Emlékeiből felidézte a legutóbbi fuvarozását. Jó régen lehetett, csak ennyit tudott. Hogy pontosan mikor, arról már fogalma sem volt. A férfi, akit akkor idehozott, a sebhelyes homlokúnál sokkal izgatottabban kutatta a választ. Talán ez lett a veszte. Ernő engedelmesen elvezette idáig, sőt, egészen a városba kalauzolta. Az illető azt akarta, hogy végig ott legyen. De Ernő egy teraszon, hintaszéken himbálózva megpillantott egy alakot, és a szemébe nézett. Mármint abba a parázsszerűen izzó valamibe, ami a szeme helyén volt. Halálra rémült, és már nem érdekelte a férfi, aki mindent tudni akart. Csak saját magát akarta védeni. Hazament, és örökre elfelejtette a dolgot. Sem akkori utasát, sem az ijesztő figurát nem látta többé.
   Most mégis azt súgta fejében a hang, hogy maradjon. Bár őrültségnek tartotta, szót fogadott. Leállította a motort, és homlokát a kormánykeréknek támasztotta. Egyre éhesebb lett, de nem foglalkozott vele. Érezte, ahogy szívére ránehezedik egyfajta nyomás. A felelősség mással össze nem téveszthető nyomása…

                                  *********************

   A sebhelyes homlokú férfi furcsán nézett az arcnélküli idegenre. Tüzetesebben szemügyre véve megállapította, hogy mégiscsak van valami arcának helyén. Az egész feje olyan volt, mintha bőrharisnyát húzott volna rá, és csak a szájának, az orrának, és a szemének vágott volna egy kis rést, hogy kapjon levegőt, meg persze lásson is. Pontosabban ez sem fedte le teljesen a valóságot. Szemüregét bőrhártya takarta, amin néha, pislákolva, vörösesen izzó fény tört át. A sebhelyes homlokú férfi feszengve ült a nyikorgó széken, beleborzongva a látványba, és a tudatba, hogy ez a különös teremtmény ütötte el, ő vitte a házhoz, ahol aztán Ernőék rátaláltak. A hála és az undor furcsa keveréke lett úrrá szívén.
   A csend rátelepedett a házra, ahogy az eltüntethetetlen kosz az évek során. A titokzatos idegen fürkészve vizsgálta a betévedt látogatót, majd, mint aki mindent eldöntő tényállást közöl, kijelentette: - Meglehetősen furcsa teremtmények maguk.
   A sebhelyes homlokú férfi arcán gyermeki megilletődöttség tükröződött.
   - Tudom, persze… - folytatta az idegen – Nem ilyen lényekhez szokott, mint amilyen én vagyok. De nem voltam ám mindig én sem ilyen.
   „Aha, persze…” – gondolta a sebhelyes homlokú férfi, azonban nem szólalt meg, csak megbabonázva bólintott.
   Az arcnélküli tovább beszélt:
   - Egészen kis gyerek voltam, amikor idekerültem. Szinte semmire nem emlékszem abból a világból, ahonnan mindannyian jöttünk. Egy kedves házaspár talált rám, a házukhoz tartozó teraszon. Őket bizonyára már ismeri. Ahogy a házat is… Valamit azonban nem tud: az a ház, alighogy felcseperedtem, porig égett. A házaspár szerencsére nem volt odahaza, én azonban… Hiszen láthatja! Nem voltam olyan szerencsés, mint ők.
   A sebhelyes homlokú férfi értetlenül meredt a vöröslő fénypontokra, melyek most tüzesen ragyogtak.
   - De ha leégett, akkor… - kezdte, majd a felismeréstől beléfagyott a szó.
   - Igen… - bólogatott az idegen – Ezen sokáig gondolkodtam én is, mire, némi kérdezősködés után rájöttem az igazságra. Valami történt akkor… Valaki szándékosan gyújtotta fel a házat, el akarta pusztítani. És most a ház bosszúra szomjazik. Ezért jönnek olyan sokan a maguk világából. Hadsereget toboroz, hogy megvédje magát…
   - …a ködtől – fejezte be helyette a férfi elgondolkozva.
   Az arcnélküli lény sajátos, rémült pillantást vetett rá. Bár a válasz számára egyértelmű volt, mégis, amikor a másik kimondta helyette, kissé megrettent.
   - Azon lesz – folytatta az idegen - , hogy megállítsa a ködöt. Azt hiszem, ehhez kell neki a maga segítsége, bár azt nem tudom, pontosan milyen módon. Az az egy biztos, hogy senkiben nem bízhat meg. Alaposan nézzen körül a házban, mert lépten-nyomon veszély leselkedhet magára. Az lesz a legjobb, ha innen egyenesen felkeresi a ködöt, és mélyen belenéz. Akkor talán rájön, mi keresnivalója van itt. Remélem, a sofőrje a közelben lesz még.
   A sebhelyes homlokú férfi döbbenten nézett maga elé. Egyszerre túl sok volt neki, amit hallott, egyvalamit azonban még nem tudott, és a kíváncsiság már nagyon szúrta az oldalát.
   - Aznap, amikor elütött… Én odamentem a kocsihoz, maga pedig arról kérdezett, mit álmodtam. Miért volt olyan fontos?
   Az idegen szeme helyén a vörös foltok élénkebb fénnyel izzottak.
   - Tanácstalan voltam. Nem tudtam, mit tegyek. Ha valaki ezen a helyen álmot lát, az nagy valószínűséggel be is következik. Ezért akartam tudni, de aztán rájöttem: néha jobb, ha a jövőt homály fedi előttünk.
   - Hát, talán mégsem – nézett rá a férfi komolyan, mire a másik izgatottan előredőlt a székben. – Álmomban szántóföldön jártam, kezek nyúltak felém odalentről, húztak volna lefelé, amikor maga arra ment a kocsijával, nevetett, majd azt mondta, nem kell félnem, mert megment. Bevallom, kicsit megijedtem magától.
   Az idegen hátradőlt, mellkasán keresztbe fonta a kezét. Egy darabig méregette a sebhelyes homlokút, aztán lassan, alapos megfontolás után megszólalt:
   - Ezt nem tudom mire vélni. Az a kocsi nem is az enyém. Kölcsönvettem a jó ügy érdekében.
   - Lehet, hogy ez csak átvitt értelem…
   - Elképzelhető… Mindenesetre, csak egyet tudok tanácsolni: jól nézzen a háta mögé. Ha meghal, azt hiszem, mindannyian óriási bajban leszünk. Mindenképpen úgy kell cselekednie, ahogy mondtam. A ködhöz kell mennie. Ja, és persze keresse meg Ernőt, mert csak ő tudja hazavinni. Akit eddig itt hagyott, nem találta meg a házhoz visszavezető utat.
   A sebhelyes homlokú arca aggodalmat tükrözött.
   - Van itt egy kis bibi – mondta – Szívesen elmennék én a ködhöz, megtenném, amit vár tőlem, csakhogy én nem tudom, hol van. A többiekkel ellentétben, én nem látom.