Grace

Csodálatos kegyelem, milyen édes a hang, ami
megmentett egy olyan nyomorultat, mint én. Már
elvesztem, de most meglettem, vak
voltam, de most látok.

A kegyelem tanította szívemet félni
és a kegyelem könnyített félelmeimen.
Milyen értékesnek tűnt az a kegyelem
a percben, amikor hinni kezdtem.

Sok veszélyen, erőfeszítésen és kelepcén át,
már meg is érkeztünk.
Kegyelem hozott ily messze épségben
és kegyelem vezet majd haza.

                             (Amazing Grace, Egyházi ének)

Bevezetés

.

Amikor megbocsátasz, szeretsz,

Mikor szeretsz,

Isten fénye világít rajtad keresztül.

Az elmúlt időszakban egyre több megválaszolatlan kérdéssel kellett szembesülnöm és gyakran adódtak olyan helyzetek, amiknek a létezéséről azelőtt még csak álmodni sem mertem. Helyesebben nem is akartam. Az hiszem, ilyen az emberi természet, nem gondolunk a rosszra, ha olvasunk róla vagy, ha látjuk a tévében, rögtön az jut eszünkbe, hogy ugyan, velünk ilyen nem történhet meg. Néhány gondolattal adózunk ugyan a tragédiát elszenvedőknek, de átérezni csak nagyon kevesen tudjuk. És azt hiszem, valahol jól is van ez így. Néhányunk életét elkerüli a balszerencse, néhányunkét nem. Sajnos én ez utóbbi csoportba tartozom. De persze nem volt ez mindig így. Valaha én voltam a világ legboldogabb asszonya, hatalmas álmokkal, határt nem ismerő reményekkel. Minden, amit elterveztem, sikerült, minden, amit véghezvittem sikeres volt. Aztán mintha hirtelen kitártam volna a tenyerem és a boldogságom, reményem, jövőm apró homokszemei szerteszét gurultak volna, és beszippantotta őket a végtelen. És nem volt már remény, se szeretet, se semmi. Nem volt semmim. Üresek lettek a kezeim. Nincstelen lettem. De nem földi értelemben, mert nem az otthonom veszítettem el, se nem a munkámnak kellett búcsút mondanom. Valami sokkal becsesebbet és fontosabbat vett el tőlem Isten, valamit, amit belül hordoztam a lelkemben. A hitemet veszítettem el és természetesen nem ok nélkül. Azon a napon, június 14-én örökre megváltozott minden. Tudom, hogy ez a dátum örökre a szívembe vésődött, örökké tövisként fúródik oda. Nincs olyan szerszám, nincs olyan ügyes kéz, ami onnét el tudná távolítani ezt az örökké szúró, fájdalmat okozó eseményt, ami egész további életemet determinálta. Miért? Miért pont én? Miért pont ő? Miért pont mi? Miért? És ezek azok a kérdések, amiket az imént említettem. Azok a kérdések, amik valamennyiünkben, akik egy ilyen tragédia nem kívánt részesei lettünk, felvetődnek. De felelet nincs. Nem érkezik rájuk soha. Nem tehetünk mást, mint elfogadjuk, elviseljük, hogy ez a mi sorsunk. Ez volt megírva az élet könyvében. Lázadhatunk, haragudhatunk, őrjönghetünk, de visszafordítani már nem fogjuk tudni. Elveszett. Örökre.

S itt vagyok én. Egy évvel később, egy évvel annyi átélt fájdalom után. Tudom, hogy az életem már soha nem lesz a régi, de sokan, akik ismernek, már azon is csodálkoznak, hogy egyáltalán élek. Hogy képes voltam felállni és néhány apró homokszemet visszagyűjteni a tenyereim közé. Ezúttal majd próbálom erősebben szorítani őket, ezúttal majd nem tartok annyit az ujjaim között. És ezúttal azzal is tisztában vagyok, hogy az életben semmire sincs garancia, és hogy elég csupán egyetlen rossz mozdulat, és amink volt, szertefoszlik.

Ma 2009. június 14-e van. Mintha egy örökkévalóság választaná el ezt a napot a tavalyitól. Akkor még csak egy naiv, 27 éves kislány voltam, aki ott állt az apja oldalán és izgatottan készült az esküvőjére, s a legszörnyűbb rémálmaiban sem gondolta, mivel kell rövidesen szembenéznie. Ma egy 28 éves érett nő áll itt a Santa Monica öböl tengerpartján, aki már sokat átélt, felnőtté vált, szembenézett a démonaival, de ugyanakkor sok mindent meg is értett az életből. És újra van hite. Hiszi, hogy az életének van célja, értelme. És tudja, hogy igenis léteznek angyalok. Ha nem is mindig láthatjuk őket, de vannak. Mellettünk állnak, követnek minket és őrzik a lépteinket. Az én őrangyalom is tudom, hogy mellettem van ebben a pillanatban is, ugyanúgy ahogy átsegített az elmúlt időszakon. Az angyalok közöttünk élnek csak mernünk kell elfogadni a felénk nyújtott kezüket. Én elfogadtam. És te?