"Mindenkinél eljön a nap, amikor megfizet bűneiért. Előtte azonban megkapja a lehetőséget, hogy jóvá tegye azokat."

                                                                                       Yls                                                                                                             

   A dombtetőn üldögélő alakok mozdulatlanok voltak, messziről nézve meg sem lehetett őket különböztetni a melletük árválkodó kődarabtól. A holdfényben ők is magányos szikláknak tűntek, várva, hogy a reggeli napfény olvassza dermedtségüket. Amina a csillagokat bámulta, Ylenol az íját. Szomorúságuk gúzsba kötötte testüket. Az, hogy a fiú meg fog halni, olyan igaznak tűnt abban a pillanatban, mint talán még semmi.

 - Mikor? - kérdezte rekedten a fiú.

 - Amint kilövöd az utolsó nyilad.

 - De... már használtam és... visszajött!

 - Mire lőttél? Elpusztítottad?

 - Csak egy gerendára.

Amina bólintott. Szép arca komoly, egyben bánatos maradt, semmiféle meglepetés nem tükröződött vonásain. Úgy tűnt, mindent tud: múltat, jelent, jövőt.

 - Az a nyíl, mely megszünteti valaminek a létezését, nem jön vissza többé - mondta. Kihúzott egy botocskát a tegezből, két ujja közt megforgatta, a végén található fehér pamacs úszott a levegőben. Amina kezében ez is fénylett, mintha csak a Tejút kis darabkája pottyant volna a vessző végére.

 - Szóval, ha megölök vele valakit, elveszítem? - kérdezte Ylenol.

 - Igen - mondta a lány. - Mom halhatatlan volt, ez a fegyver pedig az ő könnyeiből és szőréből készült, nem tudod eltörni, elégetni vagy összezúzni. Benne van az öröklét. Csak egy dolog pusztíthatja el, ami még nála is erősebb: az elmúlás. Ha ölsz vele, és a halál pillanata még az áldozatában találja, vele pusztul. Az utolsó nyílvessző halála az íj halála is, és azé, aki a kezében tartja.

 - Valamit nem értek - vágott közbe Ylenol. - Ha Mom halhatatlan volt, hogyan tudtad megölni?

 - Ostoba vagy, fiú! - csattant fel Amina, aztán kissé visszafogottabban folytatta: - Mom lemondott az öröklétről. Azért tudtam letörni a szarvát, mert ő maga akarta. Nekem adta. Azzal öltem meg, hogy hittem a boszorkánynak és előcsalogattam őt. Hangja már egészen fájdalmasan csengett, az emlékek gyötörték. Nem úgy, mint egy embert - nem fájt a szíve -, de nehezen viselte.

   Néma csend ereszkedett rájuk, még a kövér hold is maga elé húzott egy vékonyka felhőréteget, mintha meg akarná védeni magát a szomorúságtól. Csak a szikla meredezett továbbra is egykedvűen, neki mindegy volt - a magányos sziklák már csak ilyenek. Jöhet hőség, szélvihar, öröm, bánat: egyformák maradnak.

Ylenol finoman cirógatta fegyverét, időnként nagyot sóhajtva. Minden szót elhitt Amina történetéből, s ahogy hallgatta őt, egyre inkább felfogta, mekkora szakadék tátong kettejük közt. Hiába emberformájú, a lány sosem lehet az övé. 

 - Mióta vagy az erdő védelmezője? - kérdezte némi szünet után.

 - Számomra nem létezik idő. Az ötödik király ül a trónon, amióta itt vagyok, de én úgy érzem... öröktől - felelte Amina. Időközben megunta a csillagok nézegetését, figyelme már formás lábfejére irányult. "Ember és mégsem" - gondolta magáról, és szeme sarkából a lehajtott fejű fiúra pillantott. Őszinte, mélybarna tekintetét most nem látta, arcéle is csak homályosan rajzolódott ki a sötétben.  Már megbánta, hogy ostobának nevezte, ebben a pillanatban olyan múlékonynak tűnt. Mint egy látomás.

   Nem szóltak többet. Ha voltak is kérdéseik, a jövőre bízták, lesz-e esélyük feltenni azokat. Ültek, ajkukon a kimondatlan vonzalommal egymás iránt, s ha tehették volna, még sokáig az égbolton tartják a holdat. Ám az égi vándor idővel továbbállt, s a hajnal távoli, rózsaszín sugarai indulásra késztették őket. Amina állt fel elsőként, kecsesen, mint egy őz.

 - Mennünk kell - mondta -, s csak hogy tudd: ez volt a legszebb éjszakám, amióta...

Nem tudta folytatni, a mondat befejezetlenül lógott a levegőben, bizonytalanul himbálózva. 

 - Öröktől? - kérdezte a fiú mosolyogva, hogy oldja a zavart csendet. A lány bólintott. Ylenol kissé közelebb hajolt hozzá, megcsapta az erdő erős, finom illata. Maga sem tudta miért, de csak suttogni volt képes:

 - Csak hogy tudd: az enyém is ez lesz... örökké.

                                           **********

   Esiw a fazekai közt üldögélt, különös illatok lengték körül. Szándékosan nem gyújtott lámpást, csak a tűzhelye résein kiszűrődő fény világította meg némileg a kis helyiséget. Apró ablakán át figyelte a dombtetőn búcsúzkodó alakokat, s azon gondolkozott, hogyan fogja megbocsájtani magának, ha terve kudarcba fullad. Bele sem mert gondolni, mi lesz, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan várja. Tépelődés helyett inkább felállt, porrá tört némi szárított macskagyökeret, és egy régi dallamot dúdolgatva a főzetekbe szórta.

                                           ***********

   Miután megnyugodott és összeszedte magát, Yls kisomfordált a konyhába. Üres volt, ahogy az egész torony. Azar idejében ilyen késő éjjel halomban álltak a bőséges vacsorák után elmosott edények, s mindig finom illatok terjengtek a levegőben. Mostanra nyoma sem volt már a régi jólétnek, az asztalon csupán néhány üres tányér árválkodott a fáklyák halovány fényében. 

A polcok üresen álltak, de neki nagyon jó szimata volt, az ételt bárhol kiszagolta. A sarokban álló szekrénykéhez somfordált, sorra nyitogatta az ajtókat, míg végre megtalálta, amit keresett. Puha, finom kalács. Ebből mindig volt, a szakács - ahogyan a szolga is - szeretett enni. Hetente kétszer sütött egy-egy nagy tepsivel, aztán dugdosta, de Yls ravasz volt. Rálelt, s bizony még morzsát sem hagyott maga után. Sunyi mosollyal kiszedte a szekrényből, köpenye alá rejtette, és visszasietett a szobájába. Körülnézett. Tudta mit akar, csak azt nem, hogyan csinálja. Szüksége lett volna egy nagy zsákra, de ő nem tartott ilyesmit, a durva vászon nem illett volna pompás kelméi közé. Rövid bámészkodás után tekintete megakadt gyönyörű, aranyszín ágytakaróján. Odasétált és a földre rántotta. Rádobált néhány puha párnát, takarót, köpenyt, majd az egészet összekötötte. Mire végzett, egy nagy batyu pöffeszkedett előtte, hivalkodón, fényesen. Megvonta vállát, amolyan "úgysem vettem semmi hasznod" módra, majd még az asztala alatt tárolt borból is felkapott egy flaskával és belegyömöszölte. Egészen kimelegedett, de nem csak a sok mozgástól. Izgatott volt. Félelmet is érzett, ám ez eltörpült öröme és türelmetlensége mellett. Kikukkantott a folyosóra. A sötét csend cinkosként nézett vissza rá, s - ha lehetett - még inkább elmélyült, bizonyságát adva, hogy hallgat, mint a sír. 

   Yls megfogta csomagját és kivonszolta, végighúzva a folyosón. Kicsit aggasztotta a zaj amit okozott, de azért haladt tovább. A börtönajtóhoz vezető folyosó sarkánál azonban meglepetés érte. Ahogy pislogott a fal mögül, egy őr körvonalait látta kibontakozni a lejáratnál. Nem gondolta, hogy lesz ott bárki is, de úgy tűnt Yarg semmit nem bíz a véletlenre. Máris pótolta a veszteséget, nem hagyta őrizetlenül a foglyokat.

Rövid töprengés után a szolga kicibálta a borosflaskát a batyuból és elindult a férfi felé. Az felismerte a szolgát - s legfőképp a kezében lóbált tárgyat - és felvidult, lazított tartásán. 

 - Yls, cimbora, tán nem jön álom a szemedre? - kérdezte vigyorogva, s egyértelmű volt, hogy jókedve nem annyira Yls személyének, sokkal inkább ajándékának szól.

 - Az enyémre nem, de a tiédre fog - dünnyögte az. Néhány lépéssel később már az őr előtt állt, s mikor az lehajolt a kupájáért, magasba emelte a flaskát. Teljes erejéből sújtott le vele, rezzenéstelenül nézve, ahogy eszméletét vesztve összecsuklik a szerencsétlen.

 - Kár lett volna beléd ez a finom ital - mondta, majd visszasietett a zsákért, és a lejárathoz vonszolta. Még egyszer az ájult  őrre pillantott, akinek a fején jókora pukli éktelenkedett, ennek ellenére békés arckifejezéssel heverészett a hideg kövön.

Átlépte, és megindult lefelé a  sötét, magas lépcsőkön, hangos puffanásokkal rángatva maga után batyuját.