Madárcsiripelésre ébredek. Most veszem észre, hogy még nem láttam élőlényeket itt az orkokon és Ryanéken kívül. Kicsit elcsodálkozom, de nem lepődök meg nagyon, így, hogy ismerem a jóslatot. Mindegyik társam alszik, szám szerint hárman, ezért egyedül indulok el kis reggeli sétámra. Talán nem jó ötlet, de nem az előrelátásomról vagyok híres.

            Magával ragad ez erdő. Magam sem tudom, mióta sétálok benn, de eltelhetett jó három óra is azóta, hogy lemásztam a fa tetején lévő házból. Még kicsit járkálok nyugodtan, és csak azután kezdek pánikolni. Eltévedtem! Történt már ilyen, de nem egy ismeretlen világban egy – valószínűleg – hatalmas erdőben. A méretre a növények méretéből asszociáltam.

            Körülnézek, hátha találok valami ismerős tereptárgyat, de erre kicsi az esély, tekintve, hogy az imént a gondolataimba mélyedve sétálgattam. és különben is; mindenhol csak növények és növények vannak. Gondolkozom egy kicsit. De csak keveset, nehogy megártson!

            A faház az erdő sivataghoz közeli részén van, mert tegnap este nem mentünk sokat, hogy elérjük. A sivatag meg… fogalmam sincs, merre lehet. Sóhajtok egyet, és elindulok nagyjából visszafelé, mint amerre jöttem. Egy kis gyaloglás után rájövök, hogy nem, ez nem a jó út. Tényleg, milyen egyszerű lenne legalább ösvényekkel! De azok itt sajnos nincsenek, egyáltalán semmi nincs itt néhány gazon kívül!

            Ahogy eluralkodik rajtam a düh, bizseregni kezd a testem is. Rájövök, hogyan juthatnék vissza! Elkezdek gondolkozni egy idevágó rajzon, de hirtelen egyik sem ugrik be. Már éppen ismét elcsüggednék, amikor mégis megtalálom! Régi rajz, de hátha működik. Elkezdem vizualizálni. Hosszú zöld haj, a ruha szürke állatbőrökből. A kézfejéből karmok nőnek ki, amikkel tud kapaszkodni. Cipő nincs, minek? Kezdem érezni, ahogy átalakulok, de ez valahogy fájdalmasabb, mint az eddigiek. Érzem, ahogy a karmok átszakítják a bőrömet, ami egyből be is gyógyul. Nem nézek oda; nem akarom elhányni magam.

            Egy perc se telik bele, és itt áll Daniel Craig, a farkasember!

            Felugrok a legközelebbi fára. Nem tudtam meg, merre van a ház, de az ösztöneim vezetnek. Beleszimatolok a levegőbe. Nem a szagot érzem meg, hanem Gus képe villan az agyamba. Megindulok az irányába. Fáról-fára ugrok és a törzsükbe vájom a karmaimat. Gyorsabb, mint gyalogolni! Néha elkapok egy-egy indát, és azokon lendülök tovább. A fák észveszejtő gyorsasággal suhannak el mellettem. Élvezem a sebességet, aztán megpillantom lent, akit kerestem. Vigyorogva leugrok, és a levegőben visszaváltozom emberré.

- Egyre jobban megy ez a varázslós dolog. – mondom Renee hátának. Kis elégedettséggel tölt el, ahogy ijedten hátrafordul. Amikor meglát…nem múlik el az ijedtség az arcáról!

- Mi van? – kérdezem lényegretörően.

- Sheravan… bement itt ebbe a házba… - dadogja.

- És? – nézek rá az előttünk álló fatörzsre, amelyen valóban egy ajtó van, benőve borostyánnal – Menjünk utána?

- Igen…Nem…Nem tudom! – fakad ki – Odabentről olyan… olyan…
Feltépem az ajtót, azt gondolva, mégis mi lehet az, és engem is megcsap. Mintha évezredek mágiája gyűlne ezen a helyen. Ha most nem megyek be, úgy járok, mint Renee. – gondolom, majd az említettet kézenfogva magammal húzom, be a faházba.

***

            Körülnézek, és leesik az állam. A szoba egy modern angol előszoba látszatát kelti, csakhogy itt minden fából van! Beljebb merészkedem. Egy íves faajtó nyílik a nappaliba. Belépek, és…

            Sheravan a földön ül…nem, ez nem teljesen pontos így, vagy két centivel fölötte lebeg törökülésben, és vele szemben a legfurcsább élőlény, akit valaha láttam, beleértve az utóbbi idők történéseit is. A ruhája hasonlít Renee-ére. Az egész lény lehet vagy ötven centi magas, de az enyhén neonszínű, amúgy sárga haja legalább két méter, és mögötte lebeg az egész. Egy kis széken ül – természetesen fából – és kezét Sheravan homlokán tartja. De még nem lepődnék meg az egészen, ha Renee nem borulna előtte a földre.

            Az eddig taglalt élőlény leveszi a kezét Sheravanról és előbb Reneere, majd rám siklik a tekintete.

- Fogalmad sincs, ki vagyok, ugye? – kérdezi leginkább recsegésre hasonlító hangján.

- Nem, nincs. – felelem.

- A nevem Tiran. Papnő vagyok. Itt élek az erdőben, és elkapom a varázslókat, akik itt randalíroznak. – mondja kis kacsintással, amiből rájövök: nem haragszik rám. Bár nem értem, miért haragudna, azon meg nem is csodálkozom, hogy tudja, mi a dörgés. Láttam itt már furcsábbakat is!

            Reneehez fordulok.

- Te miért törlöd a hasaddal a padlót?

- Mert én vagyok a rangidős. – mondja Renee helyett Tiran – Nem is gondolta, hogy még élek, erre itt talál. Igazam van? – néz Reneere. Ő nem válaszol, csak bólint, de úgy tűnik, egy darabig nem szedek ki belőle többet.

- Gondolom, kíváncsiak vagytok, miért hívtalak ide titeket.

- Egy pillanat! Hívott? – kérdezek vissza.

- A barátaidat hívtam, azt meg tudtam, hogy te megtalálod őket. – mosolyog rám – És miért beszélnék régieschen? – Találja ki a gondolatom a német szóval együtt. Már éppen újra megszólalnék, de felteszi a kezét.

- Ne tereljük el a beszélgetést. Üzenetem van nektek, és nem akarom elfelejteni.

            Végignéz rajtunk. Először Sheravanhoz fordul, aki azót ugyanott ül.

- Nem tudod ki vagy, igaz-e?
A harcos csak bólint, de nem szól.

- Nem az, akinek hiszed magad. Rá fogsz találni a válaszra, ha végig kitartasz Daniel mellett.
Újabb bólintás.

            Renee jön:

- Nem tudod, mit csinálj, merre keress. Tudod, hogy a Tűzszív része vagy, és igen, Guardian is az, de nem tudod, mit csinálj.

- Nem. – suttogja.

- Menjetek a tűz tartományába. Fontos, hogy együtt maradjatok. Tudod az utat.

            Végül rám néz.

- Nem mondtad el nekik, mi az igazi célod. – int fejével társaim felé, majd rájuk néz – Daniel szüleit Végzet rabolta el. Őket keresi, és meg is fogja találni. – néz rám – Velük kell menned. Az ő ügyük szorosabban kapcsolódik a tiédhez, mint hinnéd.