A lány felébredt, és félve körülnézett a szobában. Ezúttal nem kellett sikítania. Ez éjjel a nő mellett aludt, aki szívélyesen ajánlotta fel fekhelyének felét, hogy neki ne kelljen átélnie azt a borzalmat, amit az előző reggelen. Kedvesek voltak hozzá, és ez jól esett neki. Megmelengette a lelkét a tudat, hogy valaki figyel rá.
   Vetetlenül hagyta az ágyat, és az ablakhoz fordult, hogy egy kis világosságot engedjen be. De odakint derű helyett ború uralkodott, és fújt a szél. A lány reménykedve nézett a távoli ködfátyolra. Talán majd az… Talán ott lehet a kulcs…
   Ahogy így mereven bámult a távolba, lassan felötlött benne egy különös gondolat, amiről eddig hallani sem akart. De végül is, gondolta, mi történhet?
   Abbahagyta a táj tanulmányozását, és az ajtóhoz surrant. Halkan, lábujjhegyen, mintha attól tartana, valaki meghallja.
   A folyosó azonban teljesen üres volt. A lány ebből némi bátorságot merített az út folytatásához. Lába automatikusan vitte, lassan úgy érezte, nem is tudná irányítani, még ha akarná, akkor sem.
   „Ez az a szoba” – gondolta, megállítva lépteit az ajtó előtt, mely mögött az előző reggelen megpillantotta a felakasztott holttestet. Óvatosan lenyomta a kilincset, majd egy határozott mozdulattal kitárta az ajtót. A látványtól döbbenten hátrahőkölt, szájához kapta mindkét kezét.
   A szobában pontosan úgy állt minden, ahogy az normális esetben lenni szokott. A csillár a plafonon lógott, a lányt halálra rémítő holttestnek pedig semmi nyoma nem volt.

                                                             ********************

   A nő megállt a nappaliban, és a férfire nézett, aki a már megszokott helyén, a fotelban ült, félve fel-felpislantva. Felállni nem tudott; mintha valami láthatatlan kéz szorította volna combját ülőhelyéhez.
   A házvezetőnő közben, ügyet sem vetve rájuk, sürgött-forgott a konyhában. A férfi gyors megállapítása szerint ebédet főzött. Mindenesetre, még csak nem is zavartatta magát. Mintha ő egy másik idősíkon lenne, tőlük teljesen függetlenül.
   - Utána kell mennem – mondta a nő, ellentmondást nem tűrő elszántsággal – Ezt már megbeszéltük. Ha valami van ott, ahhoz nekem közöm van.
   A férfi végre erőt vett magán, és felállt. Közelebb ment a csinos nőhöz, arra gondolva, milyen szép párt is alkotnának ketten. De hamar elhessegette ezt a gondolatot, visszatérve a valóságba.
   - Tudom, hogy már megbeszéltük – suttogta – Én mégis féltelek. Nem akarom, hogy bajod essen.
   A nő arca lángba borult.
   - Ez kedves tőled…
   Gyengéden eltolta magától a férfit. Ha ezt nem teszi, talán elcsattant volna közöttük egy csók. A nő később, a köd belsejében, kezdte is bánni, hogy ezt elmulasztotta.
   - Ég veled! – szólt vissza az ajtóból a nő, majd távozott. A férfi nem ment utána a teraszra, pedig előzőleg úgy tervezte. Csak állt lecövekelve, mint akit lesokkoltak.
   - Nemsokára ebéd! – vetette közbe oda nem illőn a házvezetőnő, majd elkezdte megteríteni az asztalt. A férfi valamiért erős vágyat érzett rá, hogy alaposan elverje. Ahogy ott megszállottként tett-vett, az mérhetetlenül felbőszítette.
   A lépcsőn ekkor megjelent a fiatal lány, gyűrött pólóban, melegítőnadrágban. A férfi nagy levegőt vett, és elindult elé. Kit érdekel az öregasszony! Hulljon ki az összes haja a házimunkától!
   A lány automatikusan a konyhába tartott. Neki még csak az imént érkezett el a reggel, holott már az ebédis készen volt. Első gondolatnyitogatóként el sem tudott mást képzelni, mint egy jó nagy pohár, hideg tejet. Kivette hát az üveget a hűtőszekrényből, és belekortyolt. Az öregasszony azonnal ott termett, akár a legjobb biztonsági őrök lopás vagy rendbontás gyanúja esetén.
   - Hát illemet nem tanultál, lányom? – rivallt rá – Nem iszunk az üvegből! Szépen megfogsz egy poharat, töltesz bele, aztán megiszod! Világos?
   A lány csendesen bólintott, és robot módjára követte az utasítást.
   A férfi már nem bírta tovább nézni a jelenetet, hát közbelépett. Megragadta a házvezetőnő karjá, amikor az a fakanálért nyúlt, és velősen a szemébe nézett.
   - Mi a fene ütött magába? Nem zavarja, hogy mi itt mindnyájan halálra vagyunk rémülve? Kint valami ködféle suttog mindenfélét, itt meg ez a ház, ami…
   - Ugyan már! – szakította félbe nevetve az asszony – Magának elmentek otthonról? Még hogy ködféle… Ki hallott még ilyet!
   A férfi szeme furcsállón elkerekedett. Az étkezőasztalhoz tántorgott, és az egyik széken helyet foglalt. A lány fogta tejjel teli poharát, és követte őt. Fél szemmel mindketten az öregasszonyt figyelték, aki serényen eléjük tette a lapos- és mélytányérokat… azonban rajtuk kívül még két személynek terített.
   A férfi és a lány értetlenül néztek rá, de ő észre sem vette őket. Sebtében az asztalra tette a forrótartót, majd a nagy fazék, gőzölgő levest egy konyhai kesztyű segítségével levette a gázról, és eléjük rakta. Ezután merőkanalat ragadott, és egyesével mindenkinek merített a gulyásból, melyben jó sűrűn lubickoltak a gusztusos húskockák. Miután ezzel végzett, megragadta a kenyeret, és bőven vágott belőle egy ezüst tálcára. A pékáru friss volt, még meleg a sütéstől. Nyilván kora reggel nekiállt az öregasszony, hogy nekik ebéd legyen az asztalon. A férfi már nem szerette volna elnáspángolni a házvezetőnőt; egyre inkább megkedvelte az asszonyt. Csak egy valami bökte a csőrét.
   - Ki a negyedik? – kérdezte, hangjában némi félelemmel. Lelke mélyén félt a választól.
   - Ó, ő a férjem! – felelte vidáman az öregasszony – Ő a gondnok a házban… Ernő nagyon jó ember, majd meg fogják látni. És mindent megtesz, hogy a lakók kényelmesen érezzék magukat.
   „Ernő…” – forgatta fejében a szót a férfi. Ő lenne az, aki őt elütötte? Most végre találkozik vele? Nehezen hitte. Nehezen hitt már bármit, amióta rájött…
   - Ernő! – kiáltott az öregasszony, félbeszakítva a férfi gondolatmenetét – Gyere, drágám, ebéd van!
   Néhány perc múlva szürkehajú, jó vágású öregember jelent meg a távolabbi lépcső alatt. A lány és a férfi csak most vették észre, hogy ott egy kisebb, tolóajtóval elzárt helyiség volt, nyilván a kamra, ahol a különféle szerszámokat, fontosabb eszközöket tartották.
   Ernő behúzta maga mögött a tolóajtót, és kissé morcosan elindult az étkező irányába. Odaérve mogorva tekintettel bólintott. Ezzel a reggeli köszönést le is tudta. Némán leült közéjük, aztán a kanálért nyúlt. De a felesége rászólt:
   - Hé, mi ez a dúlás-fúlás? Nem látod, hogy vendégeink vannak? Ha ketten vagyunk, még elmegy, na de ne legyünk már ennyire udvariatlanok! Tessék bemutatkozni! Mellesleg – fordult a vendégek felé -, engem Rózsának hívnak. De hívhatnak nyugodtan Rózsikának, nem haragszom meg. Vagy Rózsika néninek… Nos… - szólt, most az urához intézve a szót – Ernő…?
   - Üdvözlöm önöket – szólalt meg kelletlenül a férfi – Engem Halász Ernőnek hívnak, és én vagyok ennek a háznak a gondnoka. Szóval, ha bármilyen gondjuk, bajuk van, nekem szóljanak! Most pedig – ragadta meg ismét a kanalat, és szeme most először örömében felcsillant – Jó étvágyat kívánok mindenkinek!
   Falatozni kezdett, ahogy lassan mindenki más. Még Rózsika néni is abbahagyta tevékenységét, és hozzálátott a munka gyümölcsének learatásához. Az asszony gyorsan lapátolt, mint aki evőversenyen vesz részt, majd pár perc múlva elégedetten nézett az asztaltársaság tagjaira, akik még az étel felénél sem jártak. És, hogy a várakozás se teljen hiábavalóan, buzgón beszélni kezdett.
   - Remélem, ízlik mindenkinek. Marhából van. Tegnap vettem a városban. Jól megpakoltam a szegény öreg járgány csomagtartóját. Meg még a hátsó ülésekre is jutott pár szatyor. Mindig így szoktam, havonta egyszer elmegyünk az urammal bevásárolni, de akkor tényleg mindent megveszünk.
   A férfi keze félúton a tányér felé megállt a levegőben. Tágra nyílt szemmel meredt Rózsika nénire.
   - Város? A közelben van egy város?
   - Nem is tudta? – kérdezte megütközve az asszony – Hát honnan került maga ide?
   Ez jó kérdés volt. Ha a férfi tudott volna rá válaszolni, minden bizonnyal az örömtől repdesve felel.
   - Volt egy piros Ford – szólalt meg némi szünet után a férfi – Átgázolt rajtam, később utánamentem, meg is találtam a kocsit, de üres volt. A hátam mögött megjelent valaki, és fegyvert fogott rám… Utána pedig itt ébredtem fel, ebben a házban.
   Most Ernő kezéből pottyant ki az evőeszköz. Vészjóslón csengett a tányér szélén, mely már üres volt. A gondnok ijedten feleségére nézett, aki mozdulni sem tudott a döbbent rémülettől, ami alaposan otthagyta jelét az arcán.
   A fiatal lány próbált úgy tenni, mintha nem érzékelné a feszültséget, és megállás nélkül folytatta az étkezést.
   - Mi történt? – érdeklődött a férfi izgatottan – Talán ismerik a támadómat?
   Ernő lassan felé fordította a fejét. Komoly tekintettel válaszolt:
   - A támadóját nem. A kocsi viszont minden valószínűség szerint a miénk.         

                                                         **********************

   Ebéd után a férfi Ernővel kiült a teraszra. A gondnok pipázgatott, ő viszont egy üveg sör társaságában múlatta az időt. A dohányzáshoz valahogy nem érzett késztetést.
   Az öreg füstkarikákat fújt a levegőbe, közben elmerengett a messzi táj szépségén. Néha ránézett a vele szemben lévő, sebhelyes homlokú férfira, majd elgondolkozva folytatta a semmittevést.
   A zaklatott csendet a fiatalabbik férfi törte meg.
   - Szóval azt állítja, valaki ellopta a Fordot, hogy engem elüssön, és idehozzon?
   Ernő újabb füstfelhőt fújt a levegőbe, majd letette maga mellé a pipát a földre. Lesöpörte a mellkasára szóródott hamut, és így szólt:
   - Bármilyen hihetetlen, így történt. Bevásárlás után leparkoltam hátul a Fordot, de amikor később megnéztem, már nem volt ott. Hívtam azonnal a rendőrséget, hogy bejelentsem a lopást, de hülyét csináltam magamból. Egy óra múlva a kocsi ugyanott állt, ahová letettem. Képzelheti, mit éreztem, amikor újra tárcsáztam a zsarukat, és közölnöm kellett velük, hogy a bejelentés téves volt. Na mindegy, nem is ez a lényeg. Szóval, nem értettem a dolgot, de ahogy közelebbről megnéztem a kocsit, észrevettem a vérnyomokat a motorháztetőn. Aztán, ahogy még közelebb mentem, megláttam magát… A hátsó ülésen feküdt eszméletlenül. Megragadtam hát, és felvittem az egyik szobába.
   - És a többiek? – faggatta tovább a férfi – Ők hogy kerültek ide?
   Ernő a távolba meredve válaszolt: - Abban nem vagyok biztos. A feleségemmel sem voltunk itt örökké, legalábbis azt hiszem. Néha fel-felvillan valamilyen kép a fejemben, amit nem tudok hová tenni. Én szerepelek benne, legtöbbször a feleségemmel együtt, de valahogy olyan… más… mintha nem evilági lenne…
   A férfi nem lepődött meg a válaszon. Arcát az üres szántóföld felé fordította, és halkan, borúsan suttogott: - Bárcsak látnám! Bárcsak én is látnám!