Szülő vagyok! Egy felelősségteljes, szigorú szülő. Mi, hogy nem látszik? Ja, hogy a fiam éppen a maga lábán tapos? Magát meg épp bökdösi?...

Az már megszokott dolog (még jó, hogy a falubeliek is megszokták), hogy az én öt éves fiam a buszmegállóban állva valakit mindig piszkál. Ha épp nem a bátyja táskáját húzza, akkor meglöki (csak éppen hogy) az előtte állót. Na nem bántásként, csak hogy felhívja magára a figyelmet. Azért a buszon rendszerint jól viselkedik, hiszen a két ülés közepébe szorulva két negyedikes közé, megmoccanni is alig bír. Önmaga választotta kín ez, mert inkább beül a bátyja és unokatesója közé, minthogy akárki más mellé. Így több szemmel van tartva, ami az ő esetében kell is. Világ életében egy egész szülőt igényelt az élete minden percében. És még így is megesett, hogy úgy eltűnt az udvaron egyetlen pillanat alatt, hogy hiába kerestük, nem leltünk rá. Vagyis majdnem nem, ugyanis ahogy elhaladtam a homokozó mellett ijedten, hevesen dobogó szívvel, a kétségbeesés határán kiabálva gyermekem nevét, egy szőke fejecske búbját láttam kikandikálni, de csak éppen hogy. Nem süket a drága, csak éppen bújócskázott. Ezzel csupán egyetlen baj volt, hogy rajta kívül nem tudott róla senki.

Persze nem ez az egyetlen ilyen esete, mert egy időben gyártotta a jobbnál jobb anyaőrjítő jópofaságokat. Mostanában viszont egy igazán új oldalát mutatja be mindenkinek. A "Hogyan teremtsünk kapcsolatot és jó viszonyt" címűt. Igazából nem tudom eldönteni, hogy ami neki jó, az miért is okoz kellemetlenséget nekem, de talán erre rájövök, miközben írom a sorokat.

Mikor kisebb volt is előszeretettel beszélgetett akár vadidegenekkel is. Így történt, hogy a buszon az egyik idősebb, nagy fehér szakállal rendelkező bácsit egyszerűen lemikulásozott, és teljesen komolyan, sőt, korholóan kérdezte tőle: "Miért nincs rajtad a piros sapkád?" A piros akkor az én színem lett, de nem sapkaként, csak úgy pírként az arcomon. Ám kisfiam nem értette, hogy miért intem csendre, ahogy talán azóta se. Pedig megmagyaráztam akkor is, hogy nem mindenki Mikulás, akinek szakálla van. De hát magyarázhat is az ember egy négyévesnek.

És a minap? Teljesen ártatlanul, nyugodtan állunk a buszmegállóban a járatunkra várva, mikor két idősebb néni ballag felénk, és megállnak nem messze tőlünk. Már akkor gyanús volt, hogy gyermekem olyan feltűnően nézi őket, mintha valamit akarna mondani. Én, mint jó szülő, megpróbáltam elterelni a figyelmét, hiába. Ami kikívánkozott belőle, ki is jött. Először csak szépen, finoman megkérdezte:

- Anya! Ezeknél a néniknél miért nincs bot?

- Mert még nem olyan öregek - feleltem, és még büszke is voltam magamra, hogy milyen értelmes válaszokat tudok adni. De kisfiam nem elégedett meg ennyivel.

- Anya! Az a néni olyan kicsi, mint egy gyerek!

Ez a kijelentés már elég meredek volt, és épp azon gondolkodtam, hogy miért nem hordok magamnál ragasztót, hogy ilyenkor betapasszam a gyermekem száját. De ragasztó híján, értelmesen próbáltam reagálni.

- Nem lehet mindenki két méteres. Vannak olyan emberek, akik nem nőttek nagyra.

Úgy tűnt, hogy a válaszommal elégedett, így már kezdtem fellélegezni, mikor is robbant a bomba.

Ha őszinte akarok lenni, láttam az előjelét, ahogy áthatóan nézte az öregasszonyt, ahogy a szája olyan huncut mosolyra húzódott... de nem tehettem semmit, későn kapcsoltam.

- Anya! Nézd! Annak a néninek olyan a szeme, mintha vámpír lenne!

Mit nem adtam volna érte, ha a körülöttünk állók füle mind abban a pillanatban dugult volna be, de sajnos nem így történt. Igen, én is láttam a néni lila karikáit a szeme alatt, amik nyilván az öregedés jelei voltak. És igen, a tejfehér hajával együtt... na de akkor is!

Csak egyetlen szerencsém volt, a néninek roppantul tetszett az én kisfiam huncut szeme, és az az ártatlanság, ahogy kérdezni tudott. Jót nevetett, és csak remélhettem, hogy közben nem szór átkokat.

És ha ez még nem lett volna elég. A buszon nekiment egy fiatal lánynak, mire az ötévesek komolyságával megszólalt:

- Elnézést hölgyem, nem figyeltem.

Még jó, hogy tudja, kinek kell bókolni. ;)