Nóra álmosan kikászálódott az ágyból, és magára rántotta utcai nadrágját. Tudta, ez a nap más, mint a többi. Ma végre megváltozik az élete, méghozzá gyökerestül.
   Jóleső izgalommal töltötte el a tudat, azt is elfelejtette, hogy a mellette fekvő, ötvenéves férfi nagyon rossz alvó volt, minden apró neszre felriadt. A farmer suhogása el is jutott füléig, felverve édes álmából.
   Ahogy kinyitotta szemét, rögtön Nórára vetette éles, fürkésző tekintetét. A lány szó nélkül folytatta az öltözködést, mintha tudomást sem venne róla. A férfi időközben felült, felvette többnapos alsónadrágját, és végigmérte a tizennyolcadik életévét épphogy betöltött tinédzser meztelen hátát.
   Nóra érezte a felajzottságot, ami a vénemberből áradt, de nem törődött vele. Az évek során fásulttá vált. Tizenhárom esztendős kora óta mindent megtett a férfi testi és lelki kielégítéséért. Kiszolgálta teljes mértékben: főzött, mosott, takarított nevelőapjára, mivel az egyedül élt. És esténként, amikor, rendre fáradtan beesett az ágyba, a férfi nem hagyta nyugton, míg neki nem adta a testét. Eleinte még húzódozott, próbált ellenállni, ám hamar belátta, ennek semmi értelme, így a dolog lassan rendszeressé fajult.
   Mostanra úgy nézett ki a fickó, mint egy nagy hordó. Pocakos, kopasz öregember lett belőle, aki rendre visszaélt helyzetével. Zsarolta Nórát, és a lány valóban félt is, mivel nem volt hová mennie, kivéve persze az árvaházat, ahol annyira hidegnek vélte a légkört, hogy már szinte fázott.
   Nóra a nyitott ajtó felé somfordált, remélve, az öreg nem szól utána. De a férfi mély, fülsértő tónusában felmordult:
   - Hová mész, Nórikám? Még nem végeztünk! Nem emlékszel? Este azt ígérted, reggel hozod a szokásos formád. Akkor elnéztem neked, mert fáradt voltál, de most gyere, és láss neki! No, ne mondjam még egyszer!
   Nóra megdermedt egy pillanatra. Tudta, csak egyetlen megoldás létezik a helyzetre, és ha az nem válik be, mindennek vége. Visszafordult az ajtóból, és szemlesütve elrebegte a jól begyakorolt, agyában már százszor elhangzó mondatot:
    - Anyához megyek a temetőbe.
   A kéjsóvár öregember sóhajtott egyet, jelezve, elfogadta a magyarázatot, majd némán motozni kezdett a komódon. Nem találta, amit keresett, ezért mérgesen dörmögött.
   - Hol a fenében van a dohányom? Este még itt volt!
   Nóra halkan, alázattal a hangjában, megszólalt:
   - Kivittem innen. Nem szerettem volna cigarettafüstre ébredni. Tudod, ha tisztább a levegő, jobban teljesítek.
   Mosolygott, de belül mélységes undor fogta el. Távozni, minél hamarabb – csak ez járt a fejében.
   A hordó mozdulatlanul ült az ágy szélén, szemét rendületlenül a lányon tartva. Nóra tudta, nem kell sok, hogy megtiltsa neki a lakásból való kilépést. Ehelyett azonban hájas képét vigyorgásra kényszerítette, amitől feje úgy nézett ki, mint egy nagyméretű töklámpás.
   - Ha már úgyis elmész, hozz már be nekem egy adagot. Vagy sodorhatsz is, még mielőtt elmész.
   - Jól van – válaszolt suttogva a lány.
   Az öregember mélyet szippantott a levegőből, mely kivételesen mentes volt a cigarettafüsttől, mivel este, szokásához híven, alaposan kiszellőztetett. A férfi elfintorodott.
   - Mi ez a szag? – kérdezte, kezével elhessegetve a kellemetlen illatot – Csak nem már megint tejbegrízt zabáltál reggelire? Nem megmondtam, hogy vigyázz az alakodra?
   Nóra nem válaszolt. Lehajtott fejjel megragadta a kilincset, és távozni készült. Könnyeivel küszködve kereste a szavakat, melyeket orra alatt végül sikerült kisajtolnia magából.
   - Viszlát, apa!
   Nem volt benne biztos, hogy az öregember hallja, de már nem is érdekelte. Magában elintézett mindent… mindent!
   Lassú léptekkel közeledett a bejárati ajtó felé, még mindig attól tartva, hogy nevelőapja utánaered, megragadja a karját, és maradásra kényszeríti. Ezúttal azonban nem ez történt. Akadálytalanul kijutott a lakásból a sötét folyosóra. Felkattintotta a külső lámpát, majd hang nélkül behúzta maga mögött a nyílászárót. Ezután, nagyot sóhajtva, megiramodott a lépcső felé.
   Furcsa borzongást érzett. Borsódzott a háta, miközben a fokokat rótta. Most először ment itt le egyedül. Máskor mindig nevelőapja kíséretében kellett megtennie ezt az utat, a férfi nem engedte sehova egymagában. Talán félt, hogy megszökik…
   Nagyon sokszor ábrándozott is róla, milyen lenne, ha a saját lábára állhatna, és nem kéne kötődnie fogvatartójához. Irigykedve nézte az ablakból a hátizsákot cipelő gyerekeket, közben azon morfondírozott, ő miért nem járhat iskolába. Egyszer meg is kérdezte nevelőapját, aki a kérdésre kérdéssel felelt: „Hát nem tanultál még tőlem eleget?” Valóban, a férfi megtanította írni, olvasni, számolni, még a történelemről is mesélt neki. Nórának e tudás birtokában mégis hiányérzete támadt, amit nem pótolhatott semmi más. Hiányoztak az életéből a legtöbbek számára alapvető dolgok: hogy társaságba járjon, beszélgessen, nevessen, szórakozzon, és megtapasztalja, milyenek is azok a pillanatok, amelyeket az átlagember hétköznapoknak nevez.
   Ahogy közeledett a kijárat felé, könnyei egyre intenzívebben hulltak. Már nem bírta kordában tartani őket. Lábát sebesen kapkodta, sietett. Bár a veszély távolodott, mégis félt, valamilyen úton-módon megállítják.
   Odakint mélyet szippantott a kora reggeli, friss levegőből. Senki nem volt az utcán. Ez némiképp elszomorította. Gyenge reménnyel csak az töltötte el lelkét, hogy a távoli horizont már pirkadt; a nap első sugarai megkezdték szokásos munkájukat. Nóra könnyes szemmel nézte az égi jelenséget. Nem tudta eldönteni, sírjon-e vagy mosolyogjon. Arcára közömbösséget erőltetve visszafordult a négyemeletes panel felé, mely az elmúlt öt évben számára a mindenséget jelentette. Összeszorította fogát, megkeményítette a szívét, és elindult a felkelő nap irányába.
   … Néhány pillanattal később az addigi otthonaként szolgáló betontömb pár ablaka hatalmas robajjal kitört, kieresztve a füstöt és a dühösen csapkodó lángnyelveket…