Hallom, ahogy hív. A hangja egyenesen a szívembe vág, mégsem válaszolok. Az emléke… túlságosan fáj. Épp elég emlékeztető az, amit rám hagyott. Lassan elhal a hangja. A szívem szakad bele.

Kora reggel Kristály talpon volt, felfelé nézett, a csillagokat tanulmányozta. Chesja sem tudott túl jól aludni; egyre csak az Álomménesen járt az esze. A saját kis titkán gondolkodott, aztán hirtelen agya leghátsó zugába rejtette. Hiszen mi van, ha valamelyik ló belelát a gondolataiba? Nem ismer mindenkit, már nem.
Felállt, kinyújtózott, aztán felsétált a dombra a szürke kancához. Kristály odafordította a fejét.
- Te sem tudsz aludni? – kérdezte Chesja.
- Rossz álmok – mondta a vezér halkan, de a tekintete tele volt mély szomorúsággal. Chesja ezen elgondolkodott; percekig nem is szóltak. Az arab kanca a napokon gondolkodott, mindenen, amit másoktól hallott a ménesről. És ez a szomorú tekintet… nem kell ide olyan erő, hogy megérezze, amit más, hogy tudja, valami nincs rendben.
- Kérdezhetek valamit?
- Kérdezz – Kristály is kizökkent merengéséből, próbálta háttérbe szorítani szomorúságát, de minden alkalommal egyre erősebben és erősebben tért vissza az érzés.
- Tegnap Büszke azt mondta, hogy… csak ideiglenesen vagy vezér. Mi történt az eredeti vezérrel? – bökte ki Chesja. A csend olyan hosszúra nyúlt, hogy azt hitte, a másik kanca már nem is fog válaszolni. Lopva Kristályra pillantott, és majdnem visszahőkölt attól a bánatos ábrázattól. Nem ilyennek ismerte az Álomménes vezérét; se most, se azelőtt.
- Az eredeti vezér a testvérem volt, én voltam a vezérkancája, de nem úgy, mint a párja. Soha nem ismertem még nála jobb vezért. De egy nap… eltűnt – az utolsó szó halkan és valószerűtlenül hangzott el. Nyilvánvaló hazugság. De mielőtt Chesja tovább kérdezhetett volna, Büszke, aki a háttérből figyelt, előlépett, félbeszakítva a beszélgetést.
- Ne érdekeljen ki volt a vezér! – sziszegte, és a szemébe gyilkos indulat költözött. Chesja önkéntelenül visszahőkölt.
- Büszke, hagyd – szólt oda a telivérnek Kristály, és végre visszanyerte önmagát. Büszke nem hagyta magát.
- Mégis, ki vagy te, hogy csak úgy idejössz és kérdezősködsz mindenről? Fogalmad sincs, kik vagyunk, fogalmad sincs, mi történt velünk – egy inda bújt elő a földből, egyenesen az arab kanca felé nyúlt ki. Hogy mi lett volna, ha a növény eléri Chesját, már nem tudjuk meg; vakító fény gyúlt, aminek hatására Büszke már nem tudott koncentrálni kreálmányára.
- Azt mondtam, elég! – Kristály indulatosan dobbantott, fejét hátravetette, sörényében még mindig maradt egy kicsi a ragyogásból – Ezen a ménesen belül nem lesz ellenségeskedés; meg ne lássam soha többé, hogy gyűlölködve néz valamelyikőtök. Ezt a többieknek is elmondhatjátok.
- Bocsánat – suttogta Chesja, a kérdezősködésre értve, de már nem érdekelte, ki mire érti. Leügetett a tóhoz, hogy végre egyedül legyen, és átgondolhassa a dolgok új állását. Túl sok minden változott. Túl sok minden történt. Az Álomménes már nem az, ami egykor volt; nincs vezér, nincs meg az az ősi kötelék… hogy is lehetne? Az egyik alapító hiányzik, hiányzott. De amíg nincsenek tudatában, ki kicsoda, addig semmi nem fog változni. És Büszke… Chesja biztos volt benne, hogy amint Kristály nem látja, a telivér ki fog eszelni valamit. És ez semmi jó nem lesz, az arab kancára nézve.