4.fejezet

Elveszve

Fájdalommal és megtört szívvel tudatjuk, hogy szeretett fiúnk

Joshua Parker tragikus hirtelenséggel elhunyt

Temetése június 31-én lesz Hope-ban, 16 órakor.

Részvétnyilvánítás mellőzését kérjük.

Köszönettel: a megtört család.

Július 7-e a megszokottól eltérő nap volt. Nem emlékszem minden részletre ugyan, teljesen magamon kívül voltam a veszteségtől. A temetőben álltunk, egyik oldalon anyám, másikon apám támogatott, miközben üvegesen bámultam magam elé. Lassan elfogytak a könnyeim is. Aznap esett az eső. Szinte soha nem esett az év e szakaszában, hiszen Kalifornia a melegről volt híres. Inkább az erdőtüzek voltak gyakoriak, mint a csapadék. De akkor ömlött az eső. Mintha az ég is siratta volna a felhők könnyével azt a szeretetteljes, őszinte, kedves és barátságos fiút, akinek földi maradványai a mahagóni koporsóban nyugodtak. Joshua Parker élt 28 évet – olvastam, s a könnyeim ismét utat törtek maguknak. Fogalmam sem volt honnan van még mindig, azt hittem már rég elsírtam az összeset. Rengeteg ember volt ott, mindenhol megtört, ledöbbent arcokat láttam homályosan elmosódva a könnyek függönyén át. Valahol még mindig nem értettem mi történik, még mindig nem sikerült felfognom teljesen.

-         Szeretett testvéreim – törte meg Johnson atya hangja a csendet – kedves gyászoló hozzátartozók, családtagok, barátok… sokat gondolkoztam rajta, hogy kezdjem a mai búcsú szertartást, mit is tudnék mondani. Ismertem Josh-t egészen kiskölyök kora óta, amikor vasárnaponként ott ült az édesanyja mellett a padban, a kezeit imára fűzte és átéléssel énekelt. Már akkor a szívembe zártam. Aztán iskolás lett, ahol az a szerencse ért, hogy taníthattam is, s rájöttem, hogy nem csak kedves, szófogadó gyermek, de Isten kiváló elmével is megáldotta. Minden érdekelte, mert kérdezni és soha nem félt a feleletektől sem. Mikor ő és Gracie Smith egy pár lettek sok - sok éve, úgy éreztem, őket Isten egymásnak szánta. Az érzéseik tiszták, ártatlanok voltak, s azután együtt ültek itt vasárnaponként a templomban. Nálam boldogabb ember nem is volt, mikor eljöttek hozzám, azzal a kéréssel, hogy adjam őket össze. Tudtam, hogy ez a házasság csak boldogságot hozhat mindkét család számára. Amikor meghallottam, hogy alig 24 órával azután, hogy örök hűséget fogadtak egymásnak, baleset történt, nem akartam felfogni. Nem hittem, hogy megtörténhet ilyen. Rögtön lejöttem a templomba és imádkoztam Istenhez, hogy mentse meg őket. Grace és Josh nem ezt a sorsot érdemelték. És bevallom összetört a szívem nekem is, amikor Josh haláláról értesültem – itt rövid szünetet tartott és láttam, hogy a szemét törölgeti – Nehéz ilyenkor bátorítót, reménykeltőt mondani azoknak, akiket elemészt a fájdalom. Egy anya elveszítette a gyermekét, egy apa a fiát, egy feleség pedig elveszítette a férjét, a boldog jövő ígéretét. Igazságtalan az élet, igen, ez újra és újra bebizonyosodik. De Isten kegyelme hatalmas, kedves testvéreim, hiszen Grace-t meghagyta nekünk. Talán most még nem értjük az okát, de hamarosan Isten majd feltárja előttünk. Hamarosan kiderül mi volt ennek az oka. Biztos vagyok, hogy van értelme. Addig is egy valami kell, hogy vigasztaljon bennünket, mégpedig az, hogy Josh már Istennél van, a mennyből mosolyog le ránk, és neki már nem fáj semmi sem. Az emlékeinkben és a szívünkben mindig megtaláljuk őt, s amikor nagyon hiányzik, akkor elég lesz csak rágondolni, feleleveníteni egy emléket s nem is leszünk olyan magányosak. Isten útjai kifürkészhetetlenek, és nekünk el kell fogadni az akaratát. Bármennyire nehéz is.

Ezután már nem figyeltem az atya szavaira. Elfogadni az akaratát… hogy mondhat ilyet? Tudja egyáltalán, mit beszél? Dühös voltam, legszívesebben ordítottam volna, de nem bírtam. Isten kegyetlen. Isten nem hallgat meg minket, nem segít, ha kérjük. Ha bajban vagyunk, hátat fordít nekünk, nem siet a segítségünkre. Nem. Isten nem jó. Egy újabb könnycsepp szelte át az arcomat, ahogy a menet megindult a temetőbe, s a fájdalmam gyöngyszemei egybeolvadtak az esőcseppekkel. A szertartás végén a tömeg oszlani kezdett, nem jöttek oda részvétet nyilvánítani, ahogy kértük, anyáék is indultak az autó felé. Ám ekkor megtorpantam és megkértem őket, hogy néhány percre hagyjanak magamra. Josh-sal akartam lenni.

-         Hiányzol – zokogtam. Ez volt az első alkalom az álom óta, hogy közvetlenül hozzá szóltam.

-         Nem tudok elmenni innen, nem tudlak itt hagyni, nem tudok nélküled élni. Nem megy. Nem fog sikerülni, Josh. Képtelenség. – lerogytam a földre, a sáros virágok közé s átöleltem a keresztet.

-         Szükségem van rád… veled akarok lenni. - ekkor a langyos szellő végigsimította az arcom s olyan volt, mintha Josh kezei érintettek volna meg. Annyira hiányzott az érintése, a hangja…

-         Szeretlek – súgtam s éreztem, ahogy valaki gyengéden felemel és elvisz onnan.

Mark tartott az ölében, s a kocsihoz indult velem. Nem beszéltem többet, nem voltam képes semmi emberire. Üresnek éreztem magam. Teljesen üresnek.

Hogy az utána következő órákban mi történt, arra nem emlékszem. Sorra jöttek oda hozzám a barátaink, a rég nem látott rokonok, vagyis nem is olyan rég nem látottak voltak, hiszen alig 3 hete az esküvőn találkoztam velük. Ismét csak ironikus. Némán fogadtam a részvétnyilvánításokat, rábólintottam arra, amit mondtak, de beszédre nem voltam képes. Aztán elvonultam a nappali legtávolabbi zugába, leültem egy székre és üveges tekintettel bámultam magam elé.

-         Tessék? – kérdeztem, mikor rájöttem, hogy Mark hozzám beszél

-         Ettél ma már valamit? –ismételte meg iménti kérdését és aggódva tanulmányozta az arcom. Biztos vagyok benne, hogy azon gondolkozott, megőrültem-e.

-         Nem tudom – feleltem közönyösen anélkül, hogy ránéztem volna

-         Nem tudod? – horkant fel és megfogta a kezem

-         Nem számít – suttogtam és próbáltam kibújni a szorításából

-         De igen! Van, akinek számít! – makacsul tartott és folytatta – Enned kell, mert különben teljesen legyengülsz.

-         És? Kit érdekel! – vontam meg a vállam. Nem őt akartam bosszantani, de tényleg nem érdekelt. Evés, ivás, alvás… olyan dolgok voltak, amik már nem számítottak nekem. Olyan dolgok, amikkel már nem törődtem. Nem számított.

-         Grace Parker – szólított az új nevemen, amit még alkalmam sem volt használni – Legszívesebben most jól fenéken billentenélek! – horkant fel és maga felé fordította a fejem. – Nem látod, mindenki mennyire aggódik érted?

-         De miért? – kérdeztem szenvtelenül

-         Miért? Mégis mit gondolsz? Most éltél túl egy szörnyű balesetet, azt hittük sokáig magadhoz sem térsz. Aztán kiderült, hogy a férjed meghalt. És te bezárkóztál előttünk! Nem beszélsz se velem, se apáékkal, se Maggie-ékkel… nem tudjuk, mi megy most végbe benned, nem tudjuk, hogy érzed magad és pontosan ezért tehetetlennek érezzük magunkat.

-         Mindegy, hogy beszélek vagy sem. Senki nem tehet semmit – vágtam rá és nem érdekelt, amit mondott. Nem ők veszítettek el mindent, természetes, hogy nem tudják megérteni.

-         Ha nem hagyod, hogy segítsünk, akkor igazad van. Senki sem tehet semmit! Kérlek Grace, mondd el, mi megy most végbe benned, kérlek, legalább engem ne zárj ki! – könyörgött és tudtam, hogy komolyan gondolja. Hisz nekünk soha nem voltak titkaink egymás előtt

-         Josh meghalt. – jelentettem ki mialatt ismét könnyben úszott a szemem – Elment. Soha nem kaphatom őt vissza. Üres lettem. Nincs bennem semmi, Mark. Nincs életem, nincsenek álmai, nincsenek reményeim. Semmim nincs.

-         De igen van. Van egy szerető családod, barátaid, munkád…igenis van életed, de össze kell magad szedned, Josh utálna ilyennek látni. – próbálkozott

-         Biztos így van. Utálná. De ő nincs itt és nem látja. Nem számít semmi. – feleltem és egyenesen a kék szembe néztem

-         Kérlek Grace… ha haragos vagy, kiabálj, dühöngj, de ne ilyen legyél. Mint akiből kiszállt a lélek… mint aki maga is meghalt.

-         Bár úgy volna! – sóhajtotta fel keserűen – Bár meghaltam volna…bár Isten kegyesebb lenne hozzám.

-         Ne beszélj így! – válaszolta – Meglátod, idővel majd jobban leszel. De tudd, hogy én mindig itt vagyok neked, mindig kész vagyok támogatni és meghallgatni téged, jó? Soha ne félj hozzám fordulni.

-         Rendben. Mark, megtennél nekem valamit? –kérdeztem. Még volt valaki, akivel beszélnem kellett.

Lenyomtam a hatalmas, rézből készült régi kilincset és beléptem. Mark megígérte, hogy az autóban vár. Üres volt, nem volt bent senki. Csak pár gyertya égett az oltár mellett, félhomály borította a templomot. Elindultam a padok között, ahol utoljára nem is olyan régen hófehér ruhában vonultam végig egy szép szombati napon, mint a világ legboldogabb embere. S most, alig néhány héttel később, én vagyok a legboldogtalanabb. Nem vártam semmit ettől a látogatástól, nem vártam feloldozást, megkönnyebbülést… semmit. De el kellett jönnöm, hogy elmondjam Neki, mit tett velem. Lassan az oltárhoz értem és letérdeltem az első padban.

Egy ideig bámultam az oltárképet, amely a Szűz Anyát ábrázolta a Kisjézussal a karján.

-         Itt vagyok – törte meg a hangom a templom csendjét – eljöttem, hogy elmondjam neked, hogy mit gondolok rólad. Nem érdemeltem ezt. Akkor miért tetted mégis? – a hangomban harag csendült s szépen lassan előbukkantak a könnyek is – Én mindig olyan életet éltem, ami neked tetszik, mindig betartottam a szabályokat, mindig eljöttem hozzád, imádkoztam, hittem benned. Soha, semmit nem kértem tőled, soha. Idáig. És most az egyszer sem hallgattál meg. Atyának nevezed magad, de egy jó apa vigyáz a gyermekeire és nem engedi, hogy ilyesmi történjen. Egy jó pásztor nem veti a juhait farkasok elé… de te mégis ezt tetted. Miért? Miért nem voltál képes legalább őt megmenteni vagy engem is megölni? Miért kell élnem? Miért kell egy ilyen életet élnem, amiben semmi boldogság nincs? Miért büntetsz így? Hazug vagy és kegyetlen. Elhitetted velem, hogy szerencsés vagyok, tökéletes életet adtál nekem, és egyetlen pillanat alatt elvettél tőlem mindent. Nem számítana, ha elvennéd a gazdagságom vagy a hírnevem, nem érdekel, ha többé egyetlen mesét sem tudok eladni, csak Josh hagytad volna meg nekem! Csak őt. De nem. Nem segítettél, gonosz tréfát űztél velem. Elfordultál tőlem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád. Nincs többé szükségem rád, nincs többé mondanivalóm a számodra. Nincs többé közöm hozzád. Nekem te többé nem vagy Isten… végeztem veled egyszer s mindenkorra - azzal felálltam és hátat fordítottam neki és minden szót komolyan gondoltam. Eldöntöttem akkor és ott, hogy én soha többé nem megyek templomba, soha többé nem imádkozom, hiszen Isten vagy nem létezik, vagy befogja a fülét, ha szükségem van rá.

-         Haragszol és minden jogod megvan hozzá – szólalt meg Johnson atya, aki végig mögöttem állhatott. De nem szégyelltem magam.

-         Ott feküdtem a vízben, vártam, hogy valaki értem jöjjön és Őt kértem, hozzá fohászkodtam, de nem hallgatott meg. Én élek, de Josh meghalt, atyám.

-         Tudom, Grace. Isten útjai kifürkészhetetlenek. És én hiszek abban, hogy semmi sem történik ok és cél nélkül.

-         Ne mondja nekem, hogy bármi célja lehet egy 28 éves egészséges férfi halálának.

-         Nem Josh volt az egyetlen, aki akkor meghalt Grace, ugye erre még nem gondoltál? Akkor 229 másik ember, gyerekek, nők, férfiak, öregek, fiatalok… szintén elvesztek. Sokuknak a teste sem került elő. Azt hiszed, az ő szeretteik nem teszik fel ugyanezeket a kérdéseket, nem átkozzák Istent, mert hagyta, hogy ez megtörténjen?

-         De biztosan. – feleltem elgondolkozva –Ez is azt mutatja Isten mennyire kegyetlen.

-         Nem, Isten nem kegyetlen Grace. De szabad akaratot adott az embereknek és nem ő irányítja a világot alkotó apró dolgokat. Nem lehet ott minden repülőgép mellett, nem javíthatja meg az elromlott alkatrészeket és nem menthet meg mindenkit. Tudom, hogy ez sem téged, sem a többi gyászolót nem vigasztalja meg, de Isten kegyelmét az mutatja, hogy te élsz. Te egyedül kaptál esélyt a folytatásra, te egyedül maradtál életben. És én tudom, hogy a te életednek célja van. Valami nagyszerű küldetésed lesz, amivel Isten megajándékoz. Hamarosan kiderül mi ez. Addig a napig pedig nyugodtan haragudj rá, de tudd, hogy ő nem szűnik meg szeretni téged, egyetlen percre sem fordítja el az arcát felőled, és Josh akárhol is van most, boldog, mert vele lehet.

-         Isten elhagyott engem – feleltem és igyekeztem elhárítani a szavait. Nem akartam rájuk gondolni, nem akartam fontolóra venni őket. A fülemre tapasztottam a kezeimet, miközben megszaporáztam a lépteimet, amennyire a gipsz engedte.

Már régóta kivilágosodott. Nem tudtam hány óra lehet. Nem is érdekelt. Figyeltem, ahogy a bárányfelhők tovaúsznak az égen, ahogy a világ visszaáll a megszokott körforgásba, mintha semmi sem történt volna. Én viszont nem voltam kész, hogy tovább forogjak vele. A napsugarak beszűrődtek a függöny csipkéin át, amit még a nagymamám készített a saját két kezével. Ez a függöny azóta édesanyám egyik legféltettebb kincse volt, számára nagyon sokat ért. A mintán átszűrődő napfény árnyakat rajzolt a falra és megvilágította az íróasztalom felett elhelyezkedő táblát, ahol még kint volt a gimis órarendem, fényképek a bankettről és az utolsó évem felejthetetlen pillanatairól. Végignéztem a képeken. Az első Josh-t és engem ábrázolt, amint mosolyogva indulunk a bálra. Rajtam egy új, a nővéremtől kapott világoskék estélyi ruha volt, a karomon a Joshtól kapott csokor, néhány szál rózsa és apró fehér zizegők. Olyan fiatalok, gondtalanok és boldogok voltunk. Bárcsak visszapörgethetném az idő kerekét, hogy újra átéljem az elmúlt 10év minden pillanatát. Bárcsak…

Idegesen néztem a tükörbe és megigazítottam a hajam. Tetszett, amit láttam. Az arcomon halvány smink, szőke hajam kibontva, a testemre pedig ráfeszült a nem túl feltűnő, de csinos világoskék ruha. Annyira izgatott voltam! Az érettségi bál, az iskola vége, jövőre egyetem… elképzeltem, hogy mennyire fantasztikus lesz, hogy Josh és én egy helyen fogunk tanulni, hogy minden nap találkozhatunk, minden nap átölelhetem, megcsókolhatom… annyira hiányzott! Ha tehette persze mindig hazajött a hétvégékre, vagy ha vizsgára tanult, volt, hogy én utaztam hozzá, de mégsem olyan volt, mint az első évben. Akkor csak fel kellett ülnöm a biciklimre és már náluk is voltam. Elmentünk moziba, vagy otthon megnéztünk egy filmet, vagy tettünk egy hosszú sétát Hope-ban… annyira jó volt vele lenni. Mindig volt valami, amit csinálhattunk. Soha nem éreztem magam magányosnak.

-         Bejöhetek? – dugta be a fejét egy halk kopogás után

-         Josh! – kiáltottam ragyogva és a nyakába ugrottam. Mindegy, hogy mennyi ideje voltunk együtt, a szerelmem semmit sem változott iránta. Ha megpillantottam rögtön gyorsabban kezdett verni a szívem, ha meghallottam bársonyosan selymes hangját, szinte beleborzongtam. – Előbb jöttél.

-         Tudom. – suttogta és szorosan átölelt – Hiányoztál és elmaradt az utolsó órám és elindultam előbb.

-         Te is hiányoztál – feleltem és lehorgasztottam a fejem. Nagyon nehéz volt nélküle.

-         Nem baj kicsim, már csak pár hét és újra minden nap látjuk egymást. – a mutatóujjával felemelte a fejem és egyenesen a szemembe nézett – Soha többé nem kell távol lennem tőled. – ezt az ismerős komisz vigyorral az arcán mondta és belesajdult a szívem az iránta érzett szeretetbe.

-         Szeretlek – suttogtam – annyira szerencsés vagyok, hogy vagy nekem.

-         Én is szeretlek, és én szerencsésebb vagyok

-         Nem is igaz…-vágtam vissza – én vagyok a szerencsésebb… - ez egy állandó játék volt közöttünk, mindig próbáltuk egymást túllicitálni, ki szereti, hiányolja jobban a másikat és egyéb hétköznapi dolgokkal is ezt műveltük.

-         Na, lássuk csak – vetett véget a vitának Josh és szélesre tárta a derekam köré fonódó karjaimat, és végigmért szakértő szemeivel. Persze nekem csak az ő véleménye számított. Én csak neki akartam tetszeni. Más soha nem érdekelt. – Csinos vagy…- méricskélt és az arcáról azt olvastam le, hogy valami nem tetszik neki.

Azon gondolkoztam mi lehetett az, ami nem nyerte el a tetszését. Talán a hajam? Fel kellett volna tűznöm? Hiszen így olyan hétköznapi volt, minden nap így viseltem. Vagy a ruha? Remélem nem találta túl egyszerűnek… nekem annyira tetszett. Magam emésztettem, amit ő is észrevett és elmosolyodott. Ilyenkor a szemei ragyogtak és a huncut mosoly apró redőket rajzolt a szája köré és a szeme sarkába. Ezekben a pillanatokban szinte közel kerültem az ájuláshoz, annyira szíven ütött, hogy mennyire jóképű. Ezekben a pillanatokban éreztem magam igazán szerencsésnek.

-         Valami hiányzik – mondta mialatt játékosan végigsimított az állán. Erre én bizonytalanul a tükör elé álltam és méregettem magam kétkedő szemekkel. Látta, hogy zavarba hozott és tudtam, hogy ez határozottan tetszett neki.

-         De mi? – biggyesztettem le az ajkamat és tényleg közel kerültem a síráshoz. Pedig annyi energiát fektettem a ma estébe!

-         Hát – suttogta mialatt a szmokingja zsebébe nyúlt és elővett valamit. Egy kis fekete doboz volt. Lassan, minden apró mozdulatra ügyelve, felnyitotta a tetejét, s egy apró arany lánc villant elő belőle. Nem volt feltűnő. Szép volt szolid. Illett hozzám. – Ahogy gondoltam – mormogta mialatt óvatosan, szakértő kezekkel felcsatolta a nyakamba. Ekkor vettem észre. Volt rajta egy medál. Gyönyörű volt. Egy angyalt ábrázolt.

-         Oh, Josh! – kiáltottam meghatva és a szememet ellepték a könnyek. – Ez csodálatos… a legszebb ajándék, amit valaha is kaptam.

-         Egy őrangyal neked, hogy mindig vigyázzon rád, őrizze a lépteidet akkor is, ha nem lehetek veled valamiért.

-         Te vagy az én őrangyalom és mindenem. Te vagy számomra a világ. Nélküled nem lenne értelme semminek. – feleltem meghatva a gesztuson. Ő mindig ilyen gondoskodó, törődő volt. Micsoda ötlet angyalt adni ajándékba! Tipikus Josh!

-         Te pedig az enyém – felelte, majd bársonyos tenyerei közé fogta az arcomat és ajkát az enyémre tapasztotta. A csókja, csakúgy, mint az ajándéka mélyen megérintette a lelkem. A szeretet, amit ő ébresztett bennem lassan két éve, átjárta minden porcikámat és a nyakamban lógó angyal tudtam, hogy vigyázni fog rám.

Óvatosan a nyakamhoz nyúltam és hirtelen nem is tudtam, ott van-e még, amit keresek. Olyan rég volt már mikor Josh a nyakamba csatolta. Soha, egyetlen percre sem vettem le azóta. Mindig velem volt, mintha tényleg vigyázna rám, már-már mágikus erőt tulajdonítottam neki. S benne Josh is mindig mellettem volt, ha fizikai valójában nem is lehetett ott. Ez egy fajta kapocs volt kettőnk között. Rettegtem, hogy nem találok ott semmit, hogy a balesetben Josh-sal együtt ez is elveszett. Hogy már semmi sem maradt a köztünk levő köteléből. És csodák csodájára ott volt. Rendíthetetlenül azóta, ott lógott a nyakamban. Egyfajta megkönnyebbülés, béke áradt szét rajtam, de persze nem tartott sokáig s hirtelen még szomorúbb lettem. Még üresebb. Bárcsak ez veszett volna el Josh helyett! Mélyet sóhajtottam, mikor halk kopogás hallatszott, s valaki kinyitotta az ajtót. Nem fordultam meg, továbbra is előre bámultam, miközben az ágyamon feküdtem a tegnapi ruhában. Nem volt erőm lezuhanyozni, sem átöltözni, végülis nem számított már miben vagyok. Ahogy ez a valaki egyre közelebb ért, felismertem anyám illatát. Halkan odajött az ágyamhoz, azt hitte talán, hogy alszom. Fölém hajolt és megcsókolta a homlokom.

-         Hogy vagy, kincsem? – suttogta, mintha nem akarná megtörni a csendet. Láttam az arcán a kétségbeesést.

-         Hány óra? – kérdeztem, de közben nem néztem rá, nem vettem le a szemem az ablakról. Így visszagondolva olyan lehettem, mint egy zombi.

-         10 óra múlt kicsim. Nem vagy éhes? – a hangjában a végtelen aggódás bujkált, s gyűlöltem magam, hogy ennyi fájdalmat okozok neki.

-         Nem – feleltem

-         Kérlek kicsim, enned kell valamit! – könyörgött, miközben leguggolt mellém és a szemembe nézett – Megszakad a szívem, hogy ilyennek látlak!

-         Sajnálom – és ez igaz is volt. Tényleg sajnáltam, de nem tudtam úgy viselkedni, mintha nem lenne nehéz. Mert az volt. Talán ez a szó nem is elég, hogy kifejezze, amit éreztem. Elviselhetetlen volt a mellkasomat maró fájdalom.

-         Azon gondolkoztunk apáddal, hogy esetleg jót tenne, ha egy ideig itthon maradnál és ha – itt mély levegőt vett és tudtam, hogy valami olyan következik, ami nem fog tetszeni – elmennél, és beszélnél valakivel. Úgy értem, egy szakértővel, aki tudna segíteni.

-         Agyturkászhoz akarsz küldeni? – horkantam fel, magam sem értem miért s gyorsan felültem – Hát nagyszerű ötlet, anya! Biztos sokat gondolkoztatok rajta apával. – hirtelen elöntött a düh, nem tudom miért, de bántani akartam őket. Nem akartam semmiféle orvoshoz menni, semmiféle terápiára. Nem akartam semmit, nem akartam senki segítségét. Azt akartam, hogy hagyjanak békén.

-         Aggódunk érted, Grace! Nem bírjuk nézi, ahogy szenvedsz. – tudtam, hogy igazat mond és azt is, hogy minden más szülő ugyanezt tette volna hasonló helyzetben

-         Nem kell néznetek. – vágtam oda. – Holnap visszamegyek L.A. – be.

-         Hogy mi, - nyitotta tágra barna szemeit, amit egyedül a nővérem örökölt. Mark és én apára hasonlítottunk inkább. – nem azért mondtam, hogy elüldözzelek.

-         Az az otthonom. – jelentettem ki. Nem gondoltam arra, mi vár rám, ha visszatérek. Nem gondoltam arra, mivel kell szembesülnöm…

-         EZ az otthonod, Grace. Itt a családod, akik csak segíteni akarnak. Tudom, hogy nehéz, hogy mennyire fájhat, hogy Josh… - hezitált, de végül nem mondta ki – de fiatal vagy és élned kell tovább.

-         Miféle élet lesz az, anya? – kiáltottam fel s elveszítettem a türelmemet – ti mind olyan okosok vagytok! Igen Grace nagyon nehéz… tudjuk min mész keresztül… blablabla… hát elárulom, hogy nem tudjátok! Se te, se apa, sem pedig más. A férjem meghalt! – kiabáltam és a hangom szinte már hisztérikusan csengett – Josh nem fog visszajönni! Elment! Érted?

-         Igen, kicsim – szipogta és teljesen le volt taglózva a reakciómtól. Próbált a kezem után nyúlni, átölelni, de nem hagytam. Eltoltam magamtól, miközben a könnyeim dühödten szelték át az arcom s a fekete ruhán száradtak fel.

-         Ne érj hozzám! Nem akarom, hogy sajnáljatok, hogy átérezzétek, hogy vigasztaljatok! Nem akarom, érted? Azt akarom, hogy hagyjatok békén.

-         Tudom, hogy haragszol… minden okod megvan rá, de Mark elmondta, hogy…

-         Áh, sejthettem volna! – szakítottam félbe és nem vártam meg, hogy befejezze. Mark… annyira jellemző! Nem lehet rá titkokat bízni. Természetesen ez nem volt igaz. – Rám uszított benneteket… azt hiszi, ezzel segít, de nem! Anya kérlek, egyedül akarok lenni. Menj ki innen!

Anya nem válaszolt, nem próbált tovább győzködni, felállt, lehajtotta a fejét és kiment. Hallottam, ahogy becsukta az ajtót, s akkor utat engedtem a könnyeimnek. A zokogás rázta a testemet és ennyire elveszettnek még soha nem éreztem magam a baleset óta. Egy szörnyeteg lettem, bántom az embereket, akik törődnek és vigyázni akarnak rám. Ellököm őket magamtól, elüldözök mindenkit magam mellől. Nem volt helyes, amit tettem, nem volt helyes, ahogy anyámmal beszéltem, de túl sok volt a saját fájdalmam ahhoz, hogy másokéval is megbirkózzam. Tudtam, hogy a legjobb lesz, ha szépen összepakolok, és reggel mielőtt felébrednek, elmegyek. Itt mindenki velem foglalkozott, értem aggódott. Itt mindenki tudta, hogy milyen szörnyű tragédia érte Gracie Smith-t. Nem akartam, hogy szánakozó pillantások szegeződjenek rám, nem akartam, hogy összesúgjanak a hátam mögött. El akartam tűnni a világ felszínéről. Vissza akartam bújni a csigaházamba, ahol egyedül lehetek, csak én és az üresség. Csak én és a maró fájdalom. Sem akkor, sem most nem tudtam elképzelni, hogy ez az érzés valaha is eltűnik, elmúlik, semmivé foszlik. Az eltelt hetek alatt a részemmé vált. Olyan volt, mintha levágták volna valamelyik testrészemet. Mintha hiányozna a fél karom, a fél lábam és a szívem egyik fele is. És bár elkötötték az ereket, csillapították a vérzést, de a fájdalmat nem tudták elmulasztani. A fantomfájások, ahogy az ilyenkor kísérő érzéseket nevezik, nem múltak el. És elképzelni sem tudtam, hogy valaha elmúlnak.

Délután kimentem a temetőbe, hosszasan időztem a sírnál s eszembe jutott az álmom. Az álom, melyben Josh megmentette az életem, felhúzott a víz alól és feltett arra a valamire, amit a mai napig nem tudok, hogy mi volt. Az egész olyan valóságosnak tűnt. Olyan igaznak. A hangja, az ölelése, a tapintása, a búcsú. Sokszor felmerült azóta bennem, hogy nem álom volt, hanem valóság. Tényleg Josh mentett meg. Feláldozta magát értem. Ő meghalt, hogy én élhessek. Buta elképzelésnek tűnt és mikor elmeséltem anyáéknak furcsa szemeket meresztgettek rám. Biztos vagyok benne, hogy azt gondolták, elvesztettem az eszem. Aztán a parti őrség és a mentőalakulat jelentéséből világossá vált, hogy lehetetlen, hogy Josh odaúszott, kimentett. A testét jó pár kilométerrel arrébb találták meg, szétzúzva a hirtelen nyomáskülönbségtől, ami a zuhanástól alakult ki. Tisztán emlékeztem a jelentés szavaira, ahogy hidegen, szakszavakkal leírták, mit feltételeznek. A gép sebességmérője romlott el, ami ennél a típusnál gyári hiba volt. A pilóta nem tudta felmérni a sebességet s túl gyorsan haladt, s az így keletkező turbulencia kettéhasította a gépet. Még a levegőben darabokra szakadt. 229 ember halt meg. Senki sem élte túl. Kivéve engem. 229 ártatlan ember. Anyák és édesapák, kisgyerekek, nyaralók, nászútra utazók. Boldogok voltak, izgatottak a rájuk váró pihenéstől, a mókától… senki sem gondolta, hogy a vesztébe rohan.

Tehát nem menthetett meg ő. Tereltem magam vissza az eredeti gondolatomhoz. És amit a kórházban, kómában töltött idő alatt láttam, ahol Josh eljött hozzám, hogy elbúcsúzzon, az is csak az elmém játéka volt. Hogy is lehetett volna igaz! Szellemek nem léteznek. Nem létezhetnek angyalok sem, hiszen Isten sem valóság. Érzékcsalódások igen, azok vannak.. Talán az agyam játszik velem, talán így próbál üzenni, hogy el kell engednem őt, vissza kell térnem az életbe. Folytatnom kell, mert még hosszú út áll előttem. De én erre nem-et mondtam. Nem. Nem akarom folytatni, nem akarok nélküle élni. Nem és nem és nem.

Másnap reggel korán felkeltem, a kakas kukorékolásából tudtam, hogy csupán 5 óra lehet. Gyorsan belebújtam a farmeromba és a kikészített fekete ingbe, felvettem a bőröndömet, amiben a holmiim voltak, amiket még Mark hozott el nekem a lakásomból. Kiosontam, lábujjhegyen szeltem át a folyosót, tudtam, hogy apa hamarosan kel megetetni az állatokat és elrendezni a reggel szokásos dolgokat. Nem akartam találkozni senkivel. Írtam egy levelet, s a kávéfőző mellé tettem:

Anya, apa, sajnálom. Kérlek,, ne haragudjatok rám. Nem akartalak bántani benneteket. Adjatok egy kis időt. Nem lesz baj, megígérem. Szeretlek benneteket! Grace

Ahogy kisurrantam a hátsó ajtón, beleütköztem a kutyába. Bobby, a hatalmas bernáthegyi ott tornyosult a küszöbön. Felkapta a fejét, ahogy beleütköztem és tudtam, hogy végem. Először csak csóválni kezdte a farkát, majd talpra szökkent, aztán felugrott rám és szinte fellökött. Aztán, mint mindig egészen kicsi kora óta, hatalmas nyálas puszival fejezte ki a szeretetét.

-         Bobby – mérgelődtem és próbáltam leszedni magamról, de ahogy a hangom meghallotta, csak még lelkesebb lett és egy újabb nyálas csók takarta be a fél arcom.

-         Bobby – jött a hátam mögül a szigorú hang és a kutya rögtön lemászott rólam és engedelmesen a gazdájához somfordált. Apámmal találtam szemben magam.

-         Apa – suttogtam és a kezemben levő csomagra néztem. Követte a szemével a pillantásom.

-         Elmész? Ilyen hamar? –kérdezte, de a hangjában nem volt nyoma szemrehányásnak. Apával mindig könnyebb volt, mint anyával

-         Igen – feleltem magyarázkodás nélkül.

-         Rendben – sóhajtotta beletörődve – Majd én viszem – mondta mialatt kivette a bőröndöt a kezemből, s a garázs felé vette az irányt.

-         Sajnálom – törtem meg a csendet – Én csak…

-         Nem. – felelte – Nem kell megmagyaráznod semmit. Megértelek. Egyedül akarsz lenni és ez teljesen normális. Sokat veszítettél, rendezned kell a gondolataidat, az érzéseid. Gyászolnod kell, kislányom. – a szavai letaglóztak. Megértés. Semmi más nem volt mögöttük. Egyedül ő volt, aki megértett, aki képes volt elengedni.

-         Azt hiszem tegnap nagyon megbántottam anyát – kezdtem, de nem hagyta, hogy befejezzem

-         Ne aggódj anyád miatt. Aggódik érted, hisz ismered. Nem tudja megérteni, hogy most nem tehet semmit. Nem tudja megérteni, hogy ezt most neked kell átélni, átvészelni egyedül. – közben a kocsihoz értünk, felnyitotta a csomagtartót és beletette a táskám.

-         Kösz, apu – suttogtam miközben elém lépett és átölelt.

-         Szeretlek, Gracie és tudd, hogy mi mindig itt vagyunk neked. Bármikor hazajöhetsz, ha úgy érzed, készen állsz rá, jó?

-         Igen – bólintottam könnyeim fátyolán át s apró csókot leheltem az arcára, majd beültem. – Szeretlek, apa.

Ez volt az utolsó szó közöttünk, kitolattam s néhány perc múlva már el is hagytam a farmot. Útban voltam Los Angeles felé, vissza az otthonunkba Josh-sal. Nem is sejtettem, hogy mi vár rám.