A fiú az ablakban állt, és meredten nézte a külvilágot. Szerette, amikor odakint zuhogott az eső. Ilyenkor mindig furcsa borzongás járta át. Hiszen az esőcseppek mind onnan jöttek… az égből… Ő küldte őket a világra, bánata jeléül. Az Úr, aki odafent lakott, legalábbis a fiú így hitte. Nem fogadott el semmilyen más magyarázatot az élet, a mindenség létrejöttére. Hiába mondogatta az iskolában az egyik felsős srác, akinek a szavára oly sok iskolatársa hallgatott: „Ne higgyetek benne, hiszen mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, és nincs semmiféle magasabb erő!”, a fiú hitt benne, és meggyőződése megingathatatlan volt.
   Az ablakot elárasztó vízfátyolon keresztül fény villant, majd néhány másodperc múlva mennydörgött.
   „Fényképet készít!” – gondolta a gyerek – „Lefényképez minket, ezzel ellenőrzi, hogy éppen ki a rossz és ki a jó ember a világon.”
   Félt, mert nem volt benne biztos, hogy melyikhez tartozott. Jó is volt, igen, általában szót fogadott a szüleinek… Azonban sokszor rossz fát tett a tűzre, ostobán viselkedett, ezzel megkeserítve környezete mindennapjait. A minap is, amikor az egyik barátja átjött játszani a legújabb szörnyes videojátékkal, ő alaposan elnáspángolta, amiért vesztett vele szemben. A vereséget nagyon nehezen viselte. Most pedig miatta a szüleik nem is beszélnek egymással, holott azelőtt gyakran összejártak, közös programokat szerveztek: biciklitúrákat, szalonnasütéseket, piknikeket, és a többi… Akkor ő most rossz gyerek? Nem tudta eldönteni.
   Azt azonban tudta nagyon jól, hogy a szülei alig egy óra múlva hazaérnek, és ha rájönnek, hogy még nem végzett a házi feladatával, irtó dühösek lesznek. Talán, ha látják az igyekezetét, megbocsátanak neki a rosszaságáért. És talán az Úr is a jók közé sorolja majd.
   Buzgón elővette hát a tanszereit, és nekilátott a leckének.
   Alighogy elkezdte, csengettek… aztán villámlott… majd mennydörgött. A kisfiú ijedtében messzire repítette a ceruzát. Egy pillanatig még levegőt venni is elfelejtett. Ki lehet az ilyenkor?
   Óvatosan az ablakhoz osont, és elhúzta a függönyt. Borostás, mogorva tekintetű férfi toporgott az ajtóban, térdéig érő esőkabátban.
   Egy darabig gondolkozott, kinyissa-e vagy sem, végül úgy ítélte meg, nem rejt a dolog semmiféle veszélyt. Némi habozás után ajtót nyitott.
   A férfi nem tűnt ijesztőnek. A kisfiú ártatlan arccal ránézett. Az idegen szeme összevissza forgott üregében, akár azé a játék elefánté, amit ha megmozdított, a szemgolyóul szolgáló apró korongok mindig úgy álltak be, hogy őt nézték. Kiskorában kicsit félelmetesnek tartotta, ma már nevetett rajta. Hiszen csak egy ostoba játék!
   A férfi toporzékolt, mint akinek sürgősen meg kell látogatnia a mellékhelyiséget. A kisfiú azonban tudta, hogy erről szó sincs. Azt is tudta, mi a baja az idegennek. Dilis volt.
   - Szia! – szólalt meg az idegen, még mindig egy helyben járkálva – A szüleid itthon vannak?
   A kisfiú megrázta a fejét.
   A férfi hirtelen abbahagyta a toporgást, és szeme megállapodott a gyerek arcán.
   Újabb villámlás következett… aztán még nagyobbat mennydörgött, mint az imént. A fiú most hátrált egyet az elé táruló látványtól. A férfi hasonlított valamire, amitől ő nagyon rettegett. A vakuszerű villámlásban olyan volt… olyan, mint az ördög, aki a gyerek leghátborzongatóbb rémálmaiban szokott szerepelni. Gonosz vigyorgássá torzult a mosolya, szája szólásra nyílt, és a fiú már felkészült a bűvös mondatra… arra a mondatra… azonban az nem hangzott el. A dörgés messze elhalkult, és a férfi szeme ismét forogni kezdett. Megint dilis volt.
   - Az apád kölcsönkérte múltkor a fúrógépemet – morogta az idegen – Tudsz róla?
   A kisfiú bólintott.
   - Nagyszerű! – kiáltott a férfi eszelősen, kezével gesztikulálva – Visszakérhetném?
   A gyerek megint bólintott, majd eltűnt a ház rejtekében. Néhány perc múlva visszatért, kezében az említett tárggyal. Az idegen azonban nem volt már ott.
   A fiú felvonta a szemöldökét, és sarkon fordult. Visszament a régi, poros padlásra, ahonnan a gépet előhozta.
   Szeme megakadt egy nagy dobozon, melynek oldala tévékészüléket ábrázolt. Abban voltak egykori játékai, melyeket már nem használt, mert nagyfiúvá érett. Igen, már nagyfiú volt, aki többé nem pisil az ágyba, nem hisztizik mindenért, elpakol maga után, és – legfőképpen – nem ijed meg olyan agyament játékoktól, mint az ide-oda vándorló szemű elefánt.
   Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kezébe vette a legfelül fekvő elefántot, és tekintetét mélyen a kis fekete korongokra szegezte. Úgy nézte, mintha tényleg egy élőlény szembogarai lettek volna. És ekkor hirtelen, minden előjel nélkül, sötétségbe borult a ház…
   A gyerek először nem tudta,mi történt. Hamar rájött, hogy minden valószínűség  szerint, a vihar miatt elment az áram. Már nagyfiú volt, miért hitte volna másképp?
   A fúrógépet szorosan jobb kezében tartotta. Furcsa gondolat ötlött az eszébe. Ha most valami előugrik a sötétből, használni fogja. Fegyverként. Akkorát csap rá, darabokra hullik az ebadta!
   Ezt a gondolatát hamarosan egy másik követte: a fúrógép! Jó ürügy, amivel könnyen el lehet terelni a gyanút… még könnyebben be lehet surranni a házba, ahol csak egy gyerek tartózkodik. A biztosíték lekapcsolása pedig a lehető legkönnyebb feladat. Még neki is menne!
   Mindettől rémület kúszott a kisfiú idegrendszerébe, sugarait lövellve szerteszét a testében, minden bátorságát szertefoszlatva.
   „Itt van valahol, a dobozok közt lapul.” – gondolta a gyerek – „Csak arra vár, hogy lesből támadhasson. Istenem, most légy velem!”
   De az Úr különös választ adott. Egészen közel villám hasított szét valamit (talán egy nagy fát?), akkora mennydörgés kíséretében, hogy a falak beleremegtek.
   A fiú hátrafelé menet megbotlott valamiben, és fenékkel a padlóra zuhant. A fadeszkák megreccsentek alatta.
   A fúrógépet még mindig erősen markolta, és reszkető kézzel maga elé tartotta.
   Jobbról halk neszre lett figyelmes. Valami közeledett… vagy valaki. Nem tudta eldönteni, melyik eshetőségtől tartson jobban.
   Gondolkodás nélkül suhintott egyet a géppel, arra, ahonnan a hangot hallani vélte. A mindent elöntő feketeségben ekkor két kicsi, zölden világító pont jelent meg… és egyre közeledett. Szemek, gondolta a gyerek. Az ördög szemei! Támadó pozíciót vett fel, izmai pattanásig feszültek, ahogy idegei is, és abban a pillanatban, amikor a gonoszt kellő közelségben érezte, minden erejét beleadva lesújtott.
   Nem számított arra egyáltalán, amit ekkor hallott. Fájdalmas, fülsértő nyávogás tört utat a feszült csendben, majd a világító szempár eltűnt.
   A következő pillanatban visszatért a világítás, majd lentről az apja kiáltása hallatszott:
   - Fiam, merre vagy?
   A gyerek szaporán szuszogva körülnézett a padláson. A macskának csak a hátsó felét látta, mielőtt az lement a lépcsőn. Ezen kívül minden ugyanolyan volt, mint amikor először feljött. Az elefánt a deszkapadlón feküdt, a szemgolyóként szolgáló két kis korong ezúttal nem rá, hanem a súlyos tetőgerendára meredt.
   Eldobta a fúrógépet, és leszaladt az apja fogadására. A nyakába ugrott, és még egy nagy puszit nyomott az arcára üdvözlésképp.
   - Hát ezt meg miért kaptam? – kérdezte vidáman a férfi.
   A kisfiú nem mosolygott. Komolyan apja szemébe nézett, és így válaszolt:
   - Mert szeretlek. És ezt majd anyának is meg fogom mondani, ha hazajön.
   Még egyszer átölelték egymást, majd önfeledt boldogságukban nevetgélve a konyha felé vették az irányt.
   A viharral már egyáltalán nem törődtek. Mintha elmúlt volna. Pedig odakint a nap folyamán még legalább tucatszor felvillant az égi vaku, melyet mindig hangos, hosszan elnyújtott dörgés követett.

(Nem folytatásos, még mielőtt valaki felvetné! :D)