A lánynak különös érzése támadt. Mintha figyelné valaki. Körbenézett a szobában, de a kandallóban pattogó lángnyelven kívül nem vett észre semmi érdekeset.
   Ült az ágya szélén, ölbe tett kézzel, magában azért imádkozott, hogy valahogy véget érjen a rémálom, amibe csöppent. Szíve megállás nélkül kalapált, ki akart ugrani a helyéről, idegei pattanásig feszültek. Így élt a tágas házban, ahol egyre inkább otthon érezte magát, lelke egy másik része azonban szét akarta repeszteni a masszív falakat, hogy kitörhessen azok fogságából. Ez a kettősség kezdett elviselhetetlenné válni a gyenge teremtés számára.
   Megdörzsölte a szemét, hátha minden eltűnik, vagy átalakul, mire újra felnéz. De tévedett. A szoba, az ágy, a kandalló, az antik ruhásszekrény a sarokban, mind a helyükön maradtak. Így nem tehetett mást, mint beletörődni sorsába, és bízni a szebb jövőben. Ez azonban nehezebbnek bizonyult, mint tenni valamit.
   Az ajtó felől halk neszre lett figyelmes. Azt hitte, kopogást hall, ezért odaosont, és kilesett a kulcslyukon. Ám csak a színes üvegburákat látta. Kilépett az előtérbe, hogy jobban körülnézzen, de senki nem volt a folyosón. Még csukódó ajtónak a hangja sem zavarta meg a csendet.
   „Akkor meg mi volt ez az egész?” – töprengett magában – „Lehet, hogy tényleg képzelődöm?”
   Amint ezt végiggondolta, szobájának ajtaja hangos csattanással bevágódott mögötte. A lány a szívéhez kapott, érezte, amint egyre hevesebben ver. Visszamenni nem akart a helyiségbe. Félt, hogy megint hátborzongató látvány tárulna a szeme elé. Ezért inkább a közelebbi lépcső felé vette az irányt. Hátha találkozik Rózsika nénivel… vagy a gondnokkal… Mindegy, csak valakivel, aki normális!
   A hűtőszekrény előtt valóban talált valakit. Háttal állt neki az illető, ezért először nem láthatta az arcát. Abban a tudatban, hogy az öreg gondnok szeretne magának vacsorát készíteni, közelebb ment. Már köszönni akart, amikor az megfordult, megfagyasztva ereiben a vért.
   Fiatal, húsz év körüli fiú állt vele szemben, kezében a doboz tejjel, amiből reggel még ő is ivott egy pohárral. Ettől a gondolattól felállt az a kevés szőr is a hátán, ami volt neki.
   - Szia! – üdvözölte a fiú, majd, miután töltött egy pohárral az italból, hátát a pultnak támasztva nézte a lányt. – Kérsz tejet?
   Nem érkezett válasz. A lány egy betűt nem tudott kisajtolni magából, akármennyire szerette volna. Állt mozdulatlanul, már-már kezdte elveszíteni abbeli reményét, hogy ez az egész csak egy rossz álom.
   - Ezt igennek veszem – mosolygott a fiatalember, és még egy poharat teletöltött. – Tessék, parancsolj!
   A lány félve elvette, és belekortyolt. Jólesett neki, ahogy torkán leöntötte a hideg italt. Valamelyest felengedett. Hálás mosollyal megköszönte a kedvességet, majd letette a poharat az étkezőasztalra. Végül ő maga lehuppant az egyik székbe, kacéran a fiú felé fordulva. Vonzónak találta a személyét. Jóképű volt, magas, sötétbarna hajú, kék szemű. Minden szempontból kiváló egy korabeli lánynak.
   A jóvágású fiatalember csatlakozott hozzá, leült mellé. Egy darabig csak nézte, aztán meg is szólalt:
   - Nagyon csinos vagy ma.
   A szavak telibe találtak. A lány elpirult, úgy érezte, menten elolvad. Legszívesebben azonnal karon ragadta, felcibálta volna a srácot, hogy odafent egymáséi lehessenek, örökkön-örökké.
   Ez azonban nem történt meg. A meghitt pillanat varázsát Rózsika néni távoli, ám annál hangosabb kiáltása törte szét.
   - Ernő! Már megint hol a fészkes fenében vagy?
   A lány halkan kacarászott, és kezét a fiú meleg karjára tette.
   - Ő Rózsika néni – mondta vidáman – Meglátod, szeretni fogod.
   Egymásra mosolyogtak, mint két szerelmes, akik végre megtalálták életük értelmét.
   Rózsika néni a nappaliból sebesen lépkedett a konyha felé. Amikor odaért, egy pillanatra lecövekelt a döbbenettől.
   - Hát veled meg mi történt? – kérdezte, őszinte meglepetéssel az arcán – Megtaláltad az örök fiatalság forrását?
   A lány felugrott, és megpuszilta az öregasszonyt.
   - Annyira boldog vagyok! –hadarta – Végre megtaláltam életem szerelmét! Itt, ebben a házban.
   A házvezetőnő mosolygott, mint oly kedves gyermekére szokott a szerető anya.
   - Na és ki az? – kérdezte, szemével furcsállón pásztázva a helyiséget.
   A lány arcáról lefagyott a mosoly. Megfordult, és rémülten vette tudomásul, hogy a konyhában rajta és Rózsika nénin kívül nincs senki… csak két teli pohár tej, egymás mellett, az asztalon.
   - De hát… Az előbb még…
   Az idős hölgy gyengéden megsimogatta az arcát.
   - Lányom, tudom, hogy…
   - Dehogy tudja! – vágta rá fennhangon a lány – Amikor lejöttem, még itt volt! Határozottan itt volt! Egészen addig, amíg maga meg nem jelent.
   Rózsika néni próbált nem mosolyogni rajta. Erősen bele kellett harapnia a szája szélébe, hogy ezt sikerüljön leküzdenie. Közelebb ment a lányhoz, hogy átölelje, de az hátrálni kezdett.
   - Láttam őt! – suttogta, majd a lépcsőhöz futott, és eltűnt az öregasszony szeme elől. Ő még sokáig állt a konyha közepén, azon tűnődve, vajon mi történhetett. Úgy érezte magát, mint akit agyonütöttek.
   Ráadásul Ernőt sem találta egész délután…