Az én kisfiam egy tündér. Ezt muszáj leszögeznem így a kezdetek kezdetén, nehogy valaki véletlenül téves képet alkosson róla. Ja, és nem vagyok elfogult, ugyanis a másik gyerekemről ugyanez a véleményem. Csak ő lány, és sosem hallgat rám.

Bence igyekszik azt csinálni amit mondok, némi fáziskéséssel ugyan. Ezt úgy kell elképzelni, hogy amikor nekifogok valamelyik „Kisfiam, most azonnal” (pakolj be / moss kezet / edd meg a vacsorád / csináld meg a leckéd stb. ) kezdetű, menetrend szerinti felszólítómondataimnak, ő így reagál: „Jó, mindjárt, csak” ( eszek / iszok / pisilni kell / még ezt az egy részt megnézem ). Miután félóránkénti ismétlésekben ezt még háromszor eljátsszuk, valahogy sikerül elérnem, hogy megtegye végre, amit kértem. A barátnőm szerint az időközben előszedett dugicsoki miatt, de én nem hiszek neki. A gyerek hallgat rám. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a néhány évvel ezelőtti kínos eset, amit egy buszmegállóban kellett átélnem vele.

Már hat éves volt, irtó büszke arra, hogy iskolás lesz. Úton-útfélen informálta erről a jónépet, bármerre mentünk. Megfordult a fejemben, hogy megjelentetem a helyi lapban ezt az igazán fontos eseményt, és akkor talán nem kerül fél napunkba a bevásárlás, de aztán letettem róla, mert leginkább az ovisokkal közölte, azok meg úgyse tudnak olvasni.

Egyik nap fel kellett mennünk Budapestre, és bár van autónk, nem kockáztattam meg, hogy vezető hír legyek különböző médiákban. Jól vezetek, de a fővárosi forgalom nem nekem való. Már láttam magam előtt a vastag betűs, „A nő, aki szembe ment a forgalommal” vagy „Az autópálya réme” címeket. Mindezt elkerülendő, úgy döntöttem, buszozunk. Hiszen mekkora élmény ez egy hat éves gyereknek, nekem meg aztán pláne. Egy órán keresztül zötykölődni valami szűk ülésen, és a sofőr kedvenc rádióját hallgatni nem minden napi öröm, főleg úgy, hogy a gyerek az ölemben ugrál.

Csak ketten mentünk Kisbencével ( így hívom, bár nem szereti, de én imádom, mindig az a kemencés dalocska jut eszembe róla ), és leérve a buszmegállóba, kiokosítottam:

„Kisbogaram, figyelj rám. Amikor felszállunk a buszra, anyuci egy icike-picikét füllenteni fog a sofőr bácsinak, de neked nem szabad közbeszólnod, jó? Azt fogom mondani neki, hogy te még csak öt éves vagy. Persze, tudom, hogy hat éves vagy, de ha úgy mesélnénk, hogy öt, akkor sem lenne semmi baj, legfeljebb nem kéne neked jegyet venni. Nem, dehogy akarom becsapni azt a bácsit, hát miket gondolsz te rólam? Ez csupán egy kis félrevezetés, igazán nem nagy bűn, de tudod mennyi fagyit lehet majd venni annak az árán? Édesem, hát olyan kis angyalarcod van, senki nem mondaná meg rólad, hogy iskolába mész, de én tudom igen, és majd veszek neked tolltartót is, meg ceruzákat, csak annyit kérek, hogy most maradj csöndben majd. Mi az hogy nem érted? Hát mit nem lehet ezen érteni? Tündérkém, tudod mit, ha felszálltunk, ne is figyelj anyucira, csak szaladj majd, és keress ülőhelyet jó? Mi az hogy meg akarod várni, mit mondok a bácsinak? Nem mondok neki semmit, csak megveszem a jegyet. Nem, neked nem, csak magamnak, mert a sofőr azt fogja hinni, hogy még csak öt vagy. Hogyhogy miért? Mert én azt mondom neki! Igen, tisztában vagyok vele, hogy hat éves vagy, büszke is vagyok rá, de a sofőr bácsi nem büszke lenne, hanem mérges, ha ez utólag kiderülne. Ne duzzogj, gondolj a sok fagyira, ami kijön majd az árából. Na, jól van, látom ez már mosolyt csalt az arcocskádra, ezt már szeretem, akkor tegyél mindent úgy, ahogy anyuci kérte. Egy kis füllentés nem a világ, gyere adj egy puszit!

Igen, szégyen-gyalázat, de legalább a gyereknek nem hazudtam. Ami pedig ezek után történt, valószínűleg a büntetésem volt, már előre, ezért az ocsmány tettemért.

Azt gondoltam, megértette, mit várok el tőle, de olyannyira sikerült belesulykolnom a dolgokat, hogy amikor odaért a busz és kinyílt az ajtó, az én fiam nemes egyszerűséggel felkiáltott a sofőrnek: - Én még csak öt éves vagyok!

Persze a férfi rögtön levágta, mi a helyzet, és csak azért nem süllyedtem a föld alá szégyenemben, mert időpontra mentünk, és nem akartam emiatt elkésni. Jófej volt, nem vetetett Bencének is jegyet, csak mosolygott a bajsza alatt, gondolom megszokta már az ilyen ingyenélő utasokat. Mindezt tetézte, hogy nem volt hely, de egy nagyon kedves férfi, aki a fiával utazott az első ülésen, az ölébe vette az enyémet is, így legalább neki nem kellett állnia. Kissé igazságtalannak éreztem ugyan, hogy nekem viszont kell, mikor vettem jegyet is. Ám jobbnak láttam meghúzni magam, főleg miután Bence fennhangon közölte az úrral - úgy negyven centire a sofőrtől –, hogy ő már bizony iskolába megy....