Apukám, drága Apukám, bocsáss meg, hogy magadra hagytalak! Bocsáss meg, hogy önző voltam és nem értettem meg a szavaidban a hívás erejét, sürgősségét! Mit ér a jó vizsga, mikor téged mentővel vittek kórházba, mert a szíved már nagyon elfáradt.

Elfáradt a küzdelemben, hogy megálld a helyed, hogy felülemelkedj azon a létformán, amelyből származtál. Hogy nekünk mindent biztosíts, hogy támogasd a húgomat, a három unokádat, hogy legyen szép nyaralónk, ahol majd együtt nyaral a három család és béke, lesz és nyugalom és boldogság…

Apukám, sokat köszönhetünk neked, hiszen nélküled Anyu sem boldogult volna. Az érte való aggódás miatt is egyre rosszabb állapotba került a szíved. S egyszer csak megállt. Úgy érezte, itt az ideje a pihenésnek.

Reggel óta ott ültünk melletted a kórházban, beletörődve a változtathatatlanba. Zsibbadt aggyal fel sem fogtuk igazán a történteket.

Amit eddig csak filmben láttunk, az újraélesztést több tucatszor éltük át délutánig. Eleinte még kiküldtek a nővérkék, aztán már olyan sűrűn peregtek az események, hogy nem is törődtek velünk. És mi döbbenten bámultuk az ütéstől összeránduló tested, éreztük az égett bőr szagát, de ott akartunk lenni veled.

Végül már csak ketten voltunk veled a férjemmel. Aznap búcsúztam el tőled. Nagyon fájt, de tudtam, hogy nincs visszaút és talán már ennyi szenvedés láttán bele is törődtünk. Vigasztalt az a tudat, hogy ott lehettem veled, fogtam a kezed és éreztem a vér lüktetését az ereidben, láttam a monitorok olykor kiegyenesedő majd ismét cikázó vonalát.

Ma már nem tudom, hogy helyes volt-e az a heroikus küzdelem, amit akkor érted folytattak az orvosok és a nővérek. A természet rendjét felborítva, Isten akaratába beleavatkozva tizenhatszor élesztettek újra. Elképedtünk, mikor végre sikerült! Sikerült?

Siker az, ha valakinek a szíve több mint fele elhal és a maradék minden erejét összeszedve küzd, hogy működtesse a vérkeringésed? Másodjára születtél meg azon a napon, 2000.február 9-én.

Kevesen jönnek vissza a kapuból. Te átélted a halál élményét: fekete selyemmel letakarva feküdtél sokadmagaddal egy nagy teremben, és úgy érezted, hogy a mellkasodra nehezedve nyomunk vissza oda téged, pedig Te még nem akartál ott maradni.

A halvány remény előrevetítette a jövő küzdelmét is: először szívkórház Füreden, majd melletted lenni éjjel-nappal és figyelni a szíved, a légzésedet.

Nem fogtuk fel a feladat nagyságát, elfogadtuk azt, mert örültünk, hogy élsz.

De Isten kegyes volt hozzád és hozzánk is. Ennek a megpróbáltatásnak már nem tett ki bennünket.

Egyik reggel már az öntudatlanságig fokozódott a rosszulléted. Rohantunk újra, hogy még egy kicsit veled lehessünk.

Délután egyedült üldögéltem melletted. Gondolkodni már nem tudtam, üres voltam belül. Nekem nem ez volt az igazi halálod. Itt már csak a küzdelem utolsó mozdulatait vívta a test. A test, mely már csak részben volt a tiéd. Már várt a fekete selyemtakarós szoba, ahonnan ezúttal tovább kellett menned.

A főorvos – a barátod – vigasztalt és jóakaratúan hazaküldött, mert mint mondta, nem lehet tudni, milyen hosszú lesz ez az út.

Vonakodtam, de végül sírva elindultam. Könnyek áztatták az arcom, csak homályosan láttam a buszon a körülöttem levőket. Nem mertek rám nézni, nem akartak tolakodni.

Otthon magamra csuktam az ajtót, elővettem a rengeteg varrni valót és stoppolni kezdtem a zoknikat. A fejem üres volt, a szívem meg annyira tele, hogy szinte üresnek éreztem. A kezem monoton mozgással varrt.

Jó két óra múlva csengett a telefon: ige3, igen értem, holnap menjünk be, köszönöm.

Mindnyájan sírtunk, összekapaszkodva – én árván. Mardosott a bűntudat. Miért nem maradtam egy kicsit tovább, akkor veled lehettem volna az utolsó percig, mint Anyuval.

Évekig nem tudtam magamnak ezt megbocsátani.

Másnap elmentünk a holmidért. Még a lépteink is árván kongtak a folyosón. A fiatal kis nővérkével egymás nyakába borulva sírtunk. Mesélte, hogy Apu már alig-alig volt eszméleténél, s nem ismerte fel az alakot, az ő kezét szorongatta és hajtogatta: Erzsikém, Erzsikém. És Ő volt az Erzsike. Elbúcsúzott tőle helyettem, simogatta a kezét míg lassan átszenderült a másik dimenzióba, a holt lelkek birodalmába.

A lelkiismeret furdalás volt a legrosszabb. Az önmarcangolás. A miértek.

Több év telt el, mire elfogadtam, hogy Apu halála akkor történt, amikor ott voltam vele. Az újjáéledt test már csak játszotta a szerepét, de a lelkünk akkor már elbúcsúzott egymástól.

Ez már csak színjáték volt:  halál kettős szereposztásban.