Apu kettős szereposztásban

2.rész

Emlékszem, apu mindig szerette az állatokat. A legmérgesebb kutya is megszelídült a közelében. De kutyát nem tarthattunk az emeletes házban. Homokszentgyörgyön volt egy gyönyörű farkaskutya a laktanyában. Fényképen láttam vele: az állat a mancsát apu vállára téve áll. Büszkén és boldogan. A gazdival fényképezik!

Egyszer egy őzgidát is neveltek, a katonák találták az erdőben anya nélkül. Milyen érdekes, hogy aki zárt körülmények között él, mennyire tud ragaszkodni akár egy kis állathoz is, ami a külvilágot jelenti.

Apu halakat tartott, mindig gyönyörű akváriumai voltak. Imádtuk nézni a cikázó neonhalakat, melyek sötétben világítottak. Családi szokásként egészen tavalyig megtartottuk a „halazást”, aztán elbúcsúztunk tőlük.

Volt apunak Szolnokon egy stiglince is. Mindig ő etette, fütyörészett, csicsergett neki. A probléma akkor kezdődött, amikor elment két hét gyakorlatra. A madár nem evett. Néha ivott egy-egy kortyot, de az eledelt nem fogadta el tőlünk. Két hét után apu első útja hozzá vezetett. Az agyonéhezett jószág boldogan csipogott néhányat búcsúzóul és holtan fordult le szegényke. Meghalni is csak a gazda jelenlétében tudott.

Sok emlék tolult fel róla már eddig is bennem, ahogy elkezdtem írni. De milyen is volt az én Apám? Ha felteszem ezt a kérdést magamnak egy színes személyiséget kell, hogy megrajzoljak. Erős akarattal küzdötte magát fölfelé, a pontosság, a precízség a vérében volt. Örököltem tőle ezt, de nálam már kényszeressé vált.

Emberséges volt, tisztességes és segítőkész.

A derű, a jókedv, a humor elválaszthatatlan volt tőle. Imádott viccelődni.

Az Akadémián állandóan ugratták egymást. Előre élvezték, hogy mit szól majd az, akivel éppen kitoltak. Otthon nevetve mesélte, hogy a bőröndjében egy féltéglát cipeltetett haza valakivel – erre anyu nevetve vette ki az ő táskájából is!

Legjobban a homokszentgyörgyi sztorikat szerettem hallgatni. Apu is faluról származott, de egy zsíros földű, gazdagabb falu molnárának volt a legkisebb fia Szalkszentmártonban (mint a népmesében).

Ott a határsávban más mentalitású és szegényebb emberek éltek. Zsugoribbak voltak, őrizték a kis vagyonkájukat.

Egy nap az öreg paraszt portájáról éppen a teherkocsi kereke alá futott a tyúk.

- No lesz itt galiba! – gondolta apu. De az öreg ravasz módon felajánlotta a főhadnagy úrnak, hogy ha kéthetente elütnek neki egy tyúkot, fizet nekik a kocsmában! Felesége, az a fukar vénasszony csak hizlalja a jószágot, de egyet sem akar levágni.

Sok-sok katonaemlék, apu gyerekkori emlékei a ruszkikról – ezek mind hozzátartoztak a jóízű esti beszélgetésekhez, mikor nyaranta együtt volt a család a nagyszülőknél Szalkon.

 Istenem, hova lettek ezek a jóízű beszélgetések! Lassan megfogyatkoztak, ahogy fogytak az öregek, akik még tudtak anekdotázni, és lassan megnőtt a gyereksereg, aki tv helyett a meséken, na meg a Szabó családon nőtt fel.

A nagyszülők megöregedtek, ápolni kellett őket, lassan megfogyatkozott a család.

Közben Aszódról Budára költöztünk, fel a hegyoldalba. Itt már csak ketten laktak, közben mi férjhez mentünk és elkezdtük élni az önálló életünket.

Anyu közben megbetegedett, egyre rosszabb volt az állapota. Apu a minisztériumba került, nőtt a felelősség, nőtt a teher, és hajlott az a pálma, de sérült is.

Most már tudom, hogyan veszíti el az ember a szüleivel együtt lelkének egy-egy darabját is. Anyu, apu nem csak a szüleit, de a testvéreit is elvesztette közben. Az még nagyobb teher, még több „lélek-darab” költözik el velük a messzeségbe.

Anyu betegsége kezdetben megoldhatónak tűnt, de a kezdeti bizakodás után jött a szomorú tény: sokáig lehet vele élni, csak nehéz lesz. Az volt!

S bár az én anyukám 25 éven át úgy csinált mindent, mintha nem is lenne beteg (iszonyú erős akarat volt benne), de mi helyette is nehezen viseltük.

Majd egy nap apunál a leleten a rémes hárombetűs szó: rák.

Összeomlottunk, de ő még nem tudott róla. Hétvégén kimentünk a telekre Nagymarosra, hogy láthassa még egyszer az „öreg király várát”, ahogy az unokáknak mesélte. Láthassa még egyszer azt, amiért oly sok éve dolgozott, és ahol nagyon szerettek lenni mindketten: tavasztól őszig ott kapirgáltak és nézték a „csillag-mozit”.

Aztán lassan magunkhoz tértünk. Nem hagyhatjuk meghalni, neki még élnie kell! Még fiatal a halálhoz! Még szükségünk van rá!

Meg kellett neki mondanunk, hogy küzdeni tudjon! Elé álltam és elmondtam mindent. Hogy van remény, de meg kell szerezni hozzá a gyógyszereket, és neki is akarni kell élni!

Megdöbbent, de beleegyezett mindenbe.

Felkutattam az akkor még nehezen kapható Celladamot, amit csodaszernek tartottak a rákos betegek esetében. Külföldről gyógyteákat szeretünk be neki.

Áldom az orvosait, akik a tiltó szabályok ellenére is hajlandóak voltak együttműködni velünk. Meggyógyult. – Jó eséllyel 10 évig nem újul ki. – mondta a főorvos a Honvéd Kórházban.

Sajnos pontos volt a diagnózis. Ám addigra már a szíve is rendetlenkedett.

Hová lett az én vidám, jókedélyű Apám! Zsémbes házaspárként élték az életüket, mégis mindig egymást keresték, egymásra számítottak.

Anyu ment el előbb. Hiába tudtuk 25 éve, hogy ez bekövetkezik, hiába tudtuk a 26-27.évben, hiába tudtuk az utolsó két napban, hogy már nem lesz többé – ezt nem lehet elfogadni.

Apu összeroskadt, de igyekezett tartani magát. Hirtelen nagyon egyedül lett. Üres volt a lakás, rossz volt egyedül lenni. Gyakran felmentem hozzá, vagy ő jött el hétvégén ebédre. Én akkor jártam Pécsre egyetemre másoddiplomát szerezni. Vizsgaidőszak volt. Láttam, hogy kedélytelen, de eszembe se jutott, hogy az ő ideje is lejárt!

Egy délután anyu ágyán üldögélve találtam rá a fényképes dobozokkal az ölében. – Gyere, nézegessük meg a fényképeket! – hívott szomorkásan. – Most nem érek rá apukám, pár nap múlva vizsgázom. Majd utána, jó!

Soha, soha ne mondjátok, hogy most nem értek rá!

Soha, soha ne utasítsátok vissza a hívó szót!

Munka? Program?Vizsga? Na és! Majd máskor! Ne a környezetnek, magunknak akarjunk megfelelni, a hívó szónak, amely melegségre vágyott, szeretetet akart adni és kapni. Mert aki menni készül, az pontosan tudja, mikor van erre szüksége.

Anyu is tudta, hogy indul az úton, azt is tudta, hogy már csak bottal tud járni.

Beszélni már nem tudtunk vele a csövek miatt, nem értettük mit mutat. –Írd le!- mondtam neki. Nagy ákombákom betűkkel írta egy lapra: BOT. Odaadtam neki, magához szorította és csendesen elbóbiskolt. Mire kiértünk a folyosóra már a fény felé tartott az égi úton.

(Folytatás következik)