Daytime friends and nighttime lovers

1. fejezet

Gyönyörű késő nyári nap volt. Az égen vörösen ragyogott a hatalmas korong és ontotta magából a meleget. A távolból tehenek bőgése hallatszott, a kis ház körül a mező zöld füve ringatózott a kellemes szellőben. Vadvirágok virítottak amerre a szem ellátott, illatukat a farmon is érezni lehetett. Natasha McDonald kesztyűs kezével kisimította a szemébe lógó barna hajtincset és félszemmel a kislányára sandított. A gyönyörű, kék szemű, szőke hajú tündér nagyon elfoglalt volt, épp a műanyag vödrébe merte a földet a parányi lapáttal, hogy segíthessen az anyukájának. Natasha elmosolyodott, majd visszafordult a munkájához. Imádta a virágait és az időt, amit a gondozásukkal tölthetett. Minden héten legalább kétszer kigazolta az ágyásokat, s meg is kapálta őket. A virágain látszott a folytonos gondozás, ezer színben ragyogott a kert.

-         Segítek…- hajolt le Lilly és nagy gonddal kihúzta az egyik dáliát és a gaz kupac tetejére dobta, majd az anyukájára mosolygott

-         Köszönöm, kincsem – nevetett vissza Natasha és nem tudta volna megszidni az 5 éves kislányt

Számára Lilly jelentette a mindent. 19 éves volt, mikor megszülte, épp hogy kimaradt a gimiből. S azóta elválaszthatatlanok egymástól. Emlékezett a napra, mikor a gyűrött, kopasz kisbabát a karjaiba helyezték és ahelyett, hogy rámosolyog a mamájára, elkezdett keservesen sírni. Szerelem volt első látásra. Végigpergett előtte az elmúlt 5 év: első fogak, első szó, első lépések. A rengeteg dal, amit együtt énekeltek miközben sütit sütöttek a konyhában, a rajzok, amiket szintén közösen készítettek, az első nap, mikor Lilly az óvodába ment, s nem sírt. Puszit nyomott Natasha arcára és bátran megfogta az óvó néni kezét. Elmosolyodott az emléken s az utolsó virághagymát is a földbe helyezte majd betemette, megöntözte.

-         Gyere Lilly, menjünk be és készítsünk vacsorát – nyújtotta önkéntelenül a kezét a kislánynak, aki gondolkozás nélkül megfogta

-         Szerinted apa hazajön? – kérdezte bájos hangján és reménykedve szegezte kék szemeit a mamájára

-         Nem tudom, tündérem. Tudod, hogy sok a dolga…

Bárcsak ne így lenne! Bárcsak John minden este otthon lenne, mint a házasságuk első éveiben, mikor Lilly még kicsi volt! Hányszor fohászkodott ezért éjszakánként, hányszor kérte a Jóistent, de nem változott semmi. Mióta John McDonald vállalkozása beindult semmi más nem volt olyan fontos, mint az. Lilly alig volt két éves, mikor lediplomázott a Harvardon, és ügyvéd lett. Azóta éjt nappallá téve dolgozik és egész jelentős klienskört sikerült kiépítenie, ő lett a legkeresettebb jogász az egész városban. Ez azonban nemcsak anyagi biztonságot jelentett, hanem hosszú, gyakran éjszakába nyúló túlórákat. De szerette a munkáját és nem bízta volna másra, holott megtehette volna. John McDonald büszke ember volt. Nem viselte el a vereséget és ezért keményen dolgozott. Annyira keményen, hogy mikor késő este hazaért nem vette észre a felesége szemében csillogó magányt és bánatot. Eszébe sem jutott, hogy Natasha mit adott fel érte, mit adott fel azért, hogy valóra váljon az „amerikai álom”.

A gimnáziumban találkoztak először. John végzős volt, a baseball csapat legnagyobb sztárja, minden lány odavolt érte. Kitűnő jegyei voltak, s már megérkezett a felvételi papírja a Harvardról. Fényes jövő elé nézett. A kis Natasha Robertson el sem hitte, mikor randizni hívta az egész iskola bálványa. Nem értette, hogyan lehetséges, hogy a legmenőbb sportoló őt akarja. Nem volt csúnya lány az igaz, barna szemtelenül göndörödő fürtjei körbekeretezték baba arcát és kék pillantását. Nyúlánk volt és vékony, formás idomokkal. De nem volt társasági ember, nem szeretett a középpontban lenni. Művész volt. jobban szeretett visszahúzódni és figyelni az embereket, lerajzolni, lefesteni őket. A művészettanára szerint nagyon tehetséges volt, és ha sikerül bejutnia a képzőművészeti főiskolára komoly festővé válhatott volna. Erre azonban sosem került sor. Be sem adta a jelentkezését. Akkor már ő és John két éve együtt voltak és az esküvőjüket tervezgették. Röviddel az érettségi után egybekeltek és kilenc hónap múlva megszületetett Lilly, az ő kis angyalkájuk. Szenvedélyesen szerették a szőke kistündért, aki okos volt, kedves és tisztelettudó. Natasha soha többé nem festett, legalábbis úgy, ahogy azelőtt tette. Lilly születése előtt ugyan kidekorálta a babaszobát, állatokat festett a falra, szinte egy mesekönyvet. Gyönyörű volt. Egy ideig az anyja Lizzie próbálta ösztönözni, hogy ne hagyja abba, de ő többé nem nyúlt ecsethez. Mindig azt mondta, betölti az életét a családja. A szívéről azonban nem beszélt soha. Gondoskodott a házról, ami 3 mérföldre a várostól feküdt, amely még John szüleié volt, s amit a férfi nem volt hajlandó eladni, pedig vehettek volna nagyobbat és újabbat is. Beköltözhettek volna a városba, hisz az iroda jól ment, de John hajthatatlan volt. Mindig azt mondta ott a kocsi, ha Natashának bármire szüksége van. Nem érdekelte, meg sem fordult a fejében, hogy Natasha mennyire magányos lehet. Nem voltak barátai. Csak Lilly.

Megcsörrent a telefon kizökkentve Natashát a sötét gondolatokból.

-         Szia John! – szólt bele – Értem…nem vagyok mérges…jó. Elteszem a vacsorádat. Szia. – azzal letette és mélyet sóhajtott – Apa nem tud hazajönni… fordult Lilly felé és akkor Shane-be ütközött.

-         Hello – mosolygott rá a férfi és lenyomott egy puszit az arcára.

-         Nem is vettem észre hogy bejöttél – nyökögte a nő és beletúrt göndör hajába – Kérsz egy sört? – azzal meg sem várta a férfi válaszát a hűtőhöz sétált és szokás szerint kivett egy üveget és a férfinek nyújtotta.

Ő is rutinszerűen leült Lilly mellé és szakértően meredt a kusza vonalakra.

-         Milyen napod volt, hercegnő? – kérdezte, mialatt kibontotta a sört és belekortyolt. Üdítően hatott rá az egész napos kemény munka után.

-         Sokat dolgoztam – felelte Lilly anélkül, hogy felnézett volna a rajzból – meglátogattuk nagymamát, aztán gazot irtottunk…

-         Úgy mondják gazt, kicsim – javította ki Natasha

-         Gazt… utánozta a mamáját - és most anya vacsit készít én meg rajzolok. De apa nem tud hazajönni, megint dolgoznia kell…

Shane lopva Natashára pillantott és látta a szemében a bánatot, miközben a krumplit pucolta.

-         Tényleg – kiáltotta Lilly – Shane bácsi, nem vacsorázol velük?

-         Hát...ha az anyukád nem bánja tündérkém, akkor szívesen.

-         Hogy mondhatsz ilyen butaságot, Shane Dawson, te vagy a legjobb barátom! – szegezte rá dorgáló pillantását a nő.

Shane szinte már családtagnak számított. Többet volt náluk, mint John. Natasha nagyon szeretett vele lenni, mert tudta, hogy bármit elmondhat neki, bármi bántja nyugodtan fordulhat Shane-hez. Kiskoruk óta a legjobb barátok voltak, együtt nőttek fel. És Shane mindenkinél jobban ismerte a nőt és nagyon utálta John –t a viselkedéséért. Egykor barátok voltak, de mára ez elmúlt. John túl fontos ember lett ahhoz, hogy egy egyszerű farmer barátja legyen. Shane viszont nem szégyelte soha hogy honnan jött, mivel foglalkozik. 19 éves volt, mikor a szülei egy balesetben meghaltak. Nem maradt senkije. Csak a farm. És ez lett az élete. Gondozta, nevelte, szépítette és végül felvirágoztatta. Több hektár földet művelt, 300 tehene volt és lovai, korszerű gépei és munkásai. Jól ment neki. Nem panaszkodhatott. Megvolt mindene. Vagyis majdnem mindene… volt valami, amire mindig nagyon vágyott, de elhalászták az orra elől. Natasha. Épp be akarta vallani neki, hogy mit érez, mikor megjelent a színen John és látta, hogy Natashát elvarázsolta a fiú és ezért soha nem fedte fel az érzéseit. Barátok maradtak. És ő megelégedett ennyivel. Nem kaphatott többet. Pedig bármijét odaadta volna érte. Főleg mikor a bánat óceánját látta a nő szemében. Natasha sokkal többet érdemelt volna ennél. Ha neki ilyen felesége és kislánya lenne, soha nem maradna tovább a mezőn, mint muszáj és minden délutánt, estét együtt töltene velük. Mert ennél nagyobb boldogság nem lehet a világon.

-         Kész a vacsora – ütötte oldalba Lilly

-         Hé Shane, merre jársz? – nevetett rá Natasha

-         Csak az egyik tehenemre gondoltam… pár nap múlva megellik. – nyökögte és nehéz volt visszatérnie a jelenbe

-         Kis bocid lesz? – csillant fel Lilly szeme – ugye, mami majd átmegyünk Shane bácsihoz és megnézzük?

-         Hát persze drágám, de most, sipirc kezet mosni! – azzal játékosan a kislány fenekére csapott, aki hatalmas nevetés közepette elment a fürdőbe

-         Hányadik este ez már a héten, hogy itt vacsorázok? – kérdezte Shane mialatt feltápászkodott a kanapéról és beleszagolt a gőzölgő ételbe

-         Nem számolom… tudod, hogy bármikor jöhetsz – ütött rá a kezére a nő, mikor bele akarta dugni a húsba

-         Au! – kiáltott fel Shane – te boszorkány! Csak meg akartam kóstolni!

-         Egész nap a teheneidet simogatod, nem gondolod, hogy a koszos kezeddel belenyúlsz a vacsoránkba?

-         Mielőtt átjöttem mostam kezet, anyu – mosolygott pimaszul Natashára

-         Igen, de lefogadom, hogy a kutya összenyalogatta, mikor meglátott…Shane gondolkodást erőltetett és rémlett is neki, hogy mikor kilépett a házból Lucky ott feküdt a küszöbön és mintha…na, lódulj és mosd meg te is!

Pár perc múlva már körbeülték a megterített asztalt és egymás kezét fogva elmondták az asztali áldást.

-         Isteni az illata! – szimatolt a levegőbe Shane és összefutott a nyál a szájában a steak és sült krumpli láttán.

-         Örülök! – mosolygott rá a nő majd gyakorlott mozdulattal összevágta Lillynek a húst apró falatkákra. Ezalatt Shane megbontott két üveg sört és az egyiket Natashának nyújtotta

-         A világ legjobb szakácsnőjére! – emelte fel ünnepélyesen, mintha drága pezsgő lenne

-         Azt hiszem Shane, ideje lenne keresned egy rendes lányt és megnősülnöd…

-         Jaj, ne kezd megint Tash! – sóhajtott fel fájdalmasan – Mint a városban a pletykafészkek…kíváncsi vagyok megint kivel akarnak összeboronálni. Nem kell nekem feleség, míg ehetem az isteni főztödet. – azzal egy hatalmas kupac krumplit tömött a szájába és idétlenül forgatta a szemeit Lillynek. A kislány majdnem megfulladt a nevetéstől!

-         Bárcsak apu is ilyen vicces lenne… sóhajtotta és sem Natasha sem Shane nem válaszolt.

A vacsora után míg Shane elmosogatott Natasha megfürdette Lilly-t és lefektette.

Kellemes este volt. A hőség csillapodott, s enyhe szellő fújdogált. Az égen ragyogtak a csillagok, a távolból a baglyok huhogása hallatszott. Natasha a teraszon ült a kényelmes kanapén, amit még John nagyszülei vittek ki s aminek külön története volt. Becky McDonald John nagymamája itt hozta világra első gyermekét, miközben a férje a bábáért szaladt a városba. Mire visszaértek a nő ott feküdt karjában John apjával. Hányszor kellett ezt a történetet elmesélni Lillynek és mindig ragyogó arccal hallgatta. Soha nem tudta megunni.

-         Elaludt – ült mellé Shane

-         Imádja, mikor mesélsz neki – felelete Natasha anélkül, hogy a férfire nézett volna

-         Minden rendben van, Tash? – kérdezte és zöld szemeit a lányra szegezte.

Nem akarta megbántani Natashát, nem akarta felszakítani a sebeit, nem akart kérdezősködni, de nem bírta megállni. Majd megszakadt a szíve, mikor megpillantotta a nő szeméből kibuggyanó könnyet.

-         Hát persze… szipogta és nem törölte le érzései kifejezőjét, hagyta, hogy végig peregjen az arcán és az álláról a pólóján száradjon fel.

-         Beszéltél erről vele?

-         Már nem látom értelmét, Shane. – válaszolta őszintén, csalódottan és egyben lemondóan. – valahányszor szóbahozom csak parázs veszekedés a vége. John nem érti, miről beszélek… számára mindez természetes. Nincs okom elégedetlenkedni, hisz nem kell dolgoznom, itthon lehetek és nevelhetem a lányunkat. Hálásnak kell lennem neki ezért.

-         De remélem, nem hiszed el neki… Shane fel tudott volna robbanni a dühtől. Még hogy Natasha legyen hálás neki? Mikor ő adott fel érte mindent. – Tash, te annyira értékes és különleges ember vagy. Nem szabad elhinned magadról, hogy ezzel vége az életednek és csak annyira hivattál, hogy felneveld Lilly-t és megfőzd a vacsoráját annak az egoista disznónak?

-         Nem tudok mit tenni Shane – sóhajtotta – meg kell elégednem ennyivel.

-         Nem kell! – nézett rá elszántan és ismét a nő szívébe hasított, hogy mennyire jóképű

Férfias arc, határozott vonások, zöld szempár, fekete rövid haj. Izmos vállak és munkától érdes kéz. Mennyire szerelmes volt Shane-be a gimiben és mennyire várta, hogy randira hívja. De soha nem tette meg. De John igen. Bárcsak…

-         Ő a férjem, Shane – próbálta csitítani – ennek így kell lennie.

-         Nem Tash. El kellene kezdened festeni újra. Ha Lilly felnő, mi marad neked? Olyan tehetséges vagy, annyira gyönyörű dolgokat festettél… soha nem lett volna szabad abbahagynod. Meg kellett volna próbálnod a Képzőművészetit nem pedig itthon várni Johnra, miközben ő valóra váltja az álmát.

-         Igazad lehet, de ha nem teszem ezt, akkor nincs Lilly… olyan szeretettel beszélt a kislányáról, hogy Shane szíve egészen összeszorult.

-         Azt akarom, hogy boldog legyél. Nálad jobban senki sem érdemelné meg – gyengéden végigcirógatta a gyönyörű arcot és letörölte a kibuggyanó könnyet.

Segíteni szeretett volna, de nem tudta hogy tegye, hogy kezdjen hozzá. Minden este átjött, akármennyire is kínozta a vágy, nem vett róla tudomást. Itt akart lenni Natashának mindig, mindenben.

-         Boldog vagyok, Shane – suttogta és a férfi vállára hajtotta a fejét. Beszívta az ismerős illatot és azt kívánta bárcsak szabad lenne! Bárcsak Shane is azt érezné, amit ő! Bárcsak ne ment volna hozzá John-hoz 18 évesen!

-         Mit szólnál, ha holnap elmennénk horgászni Lillyvel? – váltott témát Shane és nagyon felvillanyozta annak a lehetősége, hogy a két lánnyal töltse a délutánját.

-         Nagyszerű lenne, Lilly biztos örülne neki. De nem lesz valami dolgod?

-         Azt elintézem délelőtt és mire fejni kell, hazaérünk.

-         Rendben. –egyezett bele Natasha gondolkodás nélkül.

-         Nagyszerű! Akkor a holnapi napot a két legcsodálatosabb tündérrel töltöm, akit csak a hátán hordott ez a világ!

Nagyot nyújtózva felállt, betűrte az ingét a farmerjába és ismerős mozdulattal felhúzta a nőt a kanapéról.

-         Akkor holnap találkozunk, szépségem. – kacsintott rá, aztán már ott is volt a kopott piros furgonnál és a motor először furán felbőgött, majd engedelmeskedett a gazdának és elindult.

Ahogy kikanyarodott a földútra meglátta a közeledő autó lámpáit és tudta, hogy John McDonald tart hazafelé. Lopva az órájára nézett és látta, hogy 11 órát mutat. Egész korán haza ért. Bekapcsolta a rádiót és az ujjával dobolni kezdte a kormányon az ismerős country dal ütemeit.

John McDonald fáradtan csukta be az autója ajtaját és a jókora akta kupaccal a kezében elindult a ház felé. A konyhában még égett a villany. A lábával nyitotta ki a bejárati ajtót, ami ilyenkor nyáron csak egy szúnyoghálóból állt. Ledobta a papirosokat az ebédlő asztalra és a konyhába lépett. Natasha a hűtő előtt állt és éppen Lilly legújabb művét tette az ajtóra. Nem fordult meg, hogy üdvözölje a férjét. Csak miután végzett a dolgával vetett rá egy lopott pillantást, s melegíteni kezdte a vacsoráját.

-         Megint itt járt Shane? – kérdezte és hallani lehetett a hangjában a rosszallást

-         Igen, vacsora előtt ugrott be Lillyhez. – vetette oda neki szemrehányóan Natasha – Esti mesét is olvasott neki.

-         Túl sokat van itt… morogta, de a kezében már a Leery ügy aktáját tartotta

-         Mihez képest? – vágott vissza a nő

-         Ahhoz képest, hogy csak egy szomszéd! – ezúttal nem állta meg szó nélkül – nem kéne örökbe fogadnunk?

-         Nagyon vicces vagy Johnny! – nézett rá gyilkos pillantással – Shane nem csak egy szomszéd. Ő a legjobb barátom! Miért baj, ha néha átjön és beszélget velem vagy játszik Lillyvel? Ő legalább törődik velünk!

-         A régi nóta… sóhajtotta bosszúsan. Nem volt kedve veszekedni a feleségével – Mindent értetek teszek, a belemet is kidolgozom, hogy nektek mindenetek meglegyen! – kiabálta – de neked semmi se elég!

-         Tudod, hogy ez nem igaz! – vágott neki vissza a nő miközben elé tette a vacsorát – Hiányzol neki! Ő egy gyerek, John. Igényli a törődést, szeretetet… itt kellene lenned, mesét olvasni, játszani…

-         Ez a te dolgod! Te vagy az anyja. Az én dolgom, hogy megteremtsem, amire szüksége van…

-         Neki nem csak játékok és ruhák kellenek, hanem szeretet is! Mikor ültél le vele utoljára játszani? Mikor mentetek el valahova ketten? Nem tudom megmondani az idejét sem! Ez egy család John, az Istenit! Nem ruházhatsz át minden felelősséget rám! El sem hiszed, milyen magányos vagyok!

-         De miért? Ott van anyád, szinte minden nap elmész hozzá és itt van Lilly. Nincs okod szomorkodni. – nem értette miről beszél a felesége és nem is érdekelte

-         Nekem a férjem hiányzik! – átható jeges pillantását Johnra szegezte

-         Ha a szex miatt hisztizel, majd vasárnap reggel bepótoljuk, addig nem hiszem, hogy lesz rá időm. Nyakig ülök a munkában. Aztán majd összehozunk valamikor egy kistesót Lillynek és máris nem lesz időd unatkozni. – közben egyetlen pillanatra sem nézett fel a papírjaiból

-         Hogy lehetsz ilyen egoista? – csattant fel Natasha. Felfordult a gyomra a férje szavaitól. – Azt hiszed, hogy a szex hiányzik? Azt hiszed, egy gyors vasárnap reggeli menetre vágyom? Azt képzeled, hogy tudván milyen csapnivaló apa és férj vagy még egy gyereket szülök neked? Komolyan ezt hiszed? – kiabálta – Eszemben sincs John McDonald. Bárcsak ne is ismernélek!