A lány alighogy kinyitotta szemét, falrengető sikításban tört ki. A nagy franciaágyban egyedül feküdt, pontosabban, most már ült, kezét erősen szája elé szorítva, rugdalózva, kapálózva. Hisztérikusan kieresztette a hangját, miközben igyekezett kerülni a látványt, ami elé tárult.
   A plafonról a lámpát leakasztották, helyén kötél himbálózott, melynek végén a kis hurok egy fiatal fiú nyakát szorította halálra. A holttest ernyedten lógott, élet már nem volt benne. Zöldeskék feje megadóan borult mellkasára, kigúvadt szeme üresen bámulta a padlót.
   A lány nagy nehezen összeszedte magát, és kikecmergett az ágyból. Gondolkodás nélkül az ajtóhoz rohant. De amikor kezét a kilincsre tette, az lenyomódott, anélkül, hogy erőt fejtett volna ki.
   Komoly tekintetű, magas férfi lépett be. Kissé zavarodottan körbenézett, majd tekintete megállapodott a fiatal, alig húszéves lány riadt ábrázatán.
   Nemsokára megjelent az ajtó előtt az öregúr és a csinos nő is. Mindannyian értetlenül bámultak befelé. Ők nem látták még, amit a férfi már igen: a felakasztott fiút, a sikítás kiváltó okát.
   - Mi történt? – kérdezte az öreg, rá jellemző, gyermeki kíváncsisággal.
   A férfi visszahúzódott, lecsitította a többieket, majd visszatért a lányhoz.
   - Mi folyik itt? – kérdezte kétségbeesve a lány.
   - Ez az, amit mindannyian szeretnénk tudni – felelt a férfi, nem túl megnyugtatóan – Annyit tud mindenki, hogy itt vagyunk. Hogy hol, vagy hogy miért, arról fogalmunk sincs.
   A lány aztán egy olyan kérdést tett fel, ami eddig még fel sem merült, bár igencsak kézenfekvő volt:
   - És valójában kik vagyunk mi?
   A férfi értetlenül nézett rá. A zavarodottság nőttön-nőtt a fejében. Már végképp nem tudta, mire gondoljon, mit higgyen. Ahogy fürkészte a lány arcát, egyre inkább meg volt győződve róla, hogy itt valami nincs rendben. Valami nagyon nem stimmelt, és ezt mindenki érezte a házban. Mégis, ő volt itt a férfi (az öregembert valahogy nem ebbe a kategóriába sorolta), neki kellett döntéseket hoznia, neki kellett lelket öntenie a többiekbe. Tudta, előbb-utóbb eljön az idő, amikor majd hozzá fordulnak, azzal a kéréssel, mondja meg, mi legyen. És akkor határozottnak kell lennie, nem tétovázhat.
   Gyengéden a lány vállára tette a kezét, és mélyen a szemébe nézve így szólt:
   - Nem lesz semmi baj. Hamarosan rájövünk, mi a fene történik itt. Megígérem, hogy minden rendben lesz.
   Hangja valahogy biztatóan szólt, holott legbelül majd’ szétvetette a bizonytalanság. A lány mindenesetre valamelyest megnyugodott.
   - Menjünk ki innen! – mondta a férfi, átkarolva őt – Azt hiszem, jobb lesz, ha összeülünk mindnyájan, és kitaláljuk végre, mi legyen.

                                                           ***************************

   A hallban az öregúr és a nő némán ültek a kanapén, egymás mellett. Mindketten meredten néztek maguk elé, saját gondolataikba mélyedtek.
   Merengésükből a férfi és a lány halk léptei rázták fel őket. Erre összerezzentek, és egyszerre emelték fejüket a lépcső felé. Kifejezéstelen arccal nézték, ahogy azok ketten ünnepélyesen lesiklanak, majd a férfi, a lány felé fordulva, a kanapéra mutat, ahol még maradt egy szabad hely. Ő maga pedig a fotelba ült le. A megkülönböztetés ezzel automatikusan elkezdődött.
   A férfi mélyet szippantott a levegőbe, közben a másik hármat vizsgálta, akik meglehetősen feszengtek. Csak az öregúr ült nyugodtan. Ő még mindig türelmesen várt.
   - Itt az idő – kezdte a férfi - , hogy megbeszéljük, mi legyen a továbbiakban. Ugye, mindannyian megegyezhetünk abban, hogy fogalmunk sincs, mit keresünk itt?
   A két hölgy bólintott, az öregember bambán maga elé meredt.
   A férfi folytatta: - Helyes, akkor ezt kell kiderítenünk – az idősebb nő felé fordulva így szólt: - Azt mondta, emlékeket hallott a ködben. Mik lehettek ezek az emlékek?
   A nő elgondolkozott, majd megrázta a fejét.
   - Nem tudom – mondta – De halálra rémítettek azok a hangok… Mintha… mintha…
   Nem tudta folytatni. Nem találta a megfelelő szót, pedig ott volt a nyelve hegyén.
   - Ideje, hogy valaki más is felkeresse azt a ködöt – szólalt meg váratlanul az öreg – Ott lehet mindennek a kulcsa. Ha rájövünk, mit keresünk itt, akkor talán könnyebb dolgunk lesz.
   A férfi mérlegelte a szavak súlyát, majd szúrós tekintettel az öregnek szegezte a kérdést:
   - Mégis mit javasol? Menjünk oda mindnyájan? Tegyük ki magunkat a veszélynek, hogy mind odaveszünk?
   - Én odamegyek, egyedül – felelte az öreg, és szavának nyomatékot adva, felállt – Úgy érzem, ennyit meg kell tennem. Remélem, még látjuk egymást.
   Azzal elindult az ajtó felé. Onnan még utoljára visszafordult, végignézett a többieken, majd távozott.