„Amit  legjobban élvezek, az a megtorlás. Nincs ennél kielégítőbb érzés.”

                                                                                                  Yarg

   Yarg őrjöngött. Vérben forgó tekintettel tört-zúzott, falhoz vágott mindent, ami csak keze ügyébe került. Artikulátlan üvöltése közben nyála messzire fröcsögött, nyakán az erek megduzzadtak. Ylenol nem is sejtette, mekkora szerencse számára, hogy ilyen távol vannak egymástól. Ha a sötétlelkű király ebben a pillanatban elkapja, ízekre szedi – így azonban meg kellett elégednie személyes tárgyainak szétcincálásával.

Sárga karmaival tépte, szaggatta amit ért: állatszőrök, kígyóbőrök cafatjai szálltak mindenfelé. Gyertyák borultak, belekapva a miszlikbe aprított bundákba, apró lobbanásokkal emésztve el azokat.

Őrült dühében megragadta a Könyvet, dülledt szemeit rámeresztette. Szája egyetlen vékony, lefelé görbülő vonallá vált, torkából mély, szaggatott hörgés tört fel . „Nem, ezt nem” - gondolta és óvatosan visszatette az asztalra. Lassan lecsillapodott, bár haragja nem csökkent. Felkapott egy még épen maradt, kitömött baglyot, és messzire hajította a nyitott ablakon át. Utánanézett, de nem a szerencsétlen madár utolsó, levegőben töltött pillanataira volt kíváncsi. Abban az irányban terült el Szabadvölgy, valahol a messzeségben.

A helyiséget betöltötte az égő, zsugorodó szőrmék bűze, Yarg szívét pedig a bosszúvágy.

- Ezt megbánod, fiú - suttogta gyűlölettől torz pofával a korai hajnalba meredve, majd felkapva Könyvét, kisétált romokban heverő szobájából.

 

 

                                                   **********

   Míg Eón ötödik tornya Yarg tombolásától zengett, odalenn a kazamatában Yls dermedten hallgatta. Érezte, hogy nem maradhat, hamarosan keresni fogja őt. Bármilyen megnyugtató is volt a lüktető színek látványa, egy belső hang indulásra késztette. A vörös pulzálás – mintha olvasott volna gondolataiban – megszólalt:

- Ne félj, ide nem jön le. Irtózik a jelenlétünktől, legyünk bármilyen gyengék is. Hisz tudod, kik vagyunk.

A szolga rámeredt, lassan bólintott, majd kimondta végre az elképzelhetetlent:

- Te vagy a Jóság.

A cella felragyogott, izzó, tűzpiros fénnyel. Néhány másodpercig így maradt, mintha teleszívta volna magát saját neve hangzásával, aztán halk, fémes pattanás csendült. Forogni, gomolyogni kezdett, s lassan egy alak körvonalai tűntek elő.

Magas, vékony emberforma volt, egyszerű, hosszú, mélyvörös köpenyben. Fején kámzsa, arca takarásban maradt. Kezeit lassan előrenyújtotta, előtűntek halvány, sovány ujjacskái. Kinyitotta őket, s mindkét tenyerében egy-egy kalácsdarabot tartott.

- Nem etted meg – suttogta Yls.

A jószándékod táplált – felelte az alak, és lassan oldalra nézett, a szomszédos cella irányába.

Yls megértette mit akar. Arrébb lépett, a zöld fény elé és beszélni kezdett:

- Amikor hazudtam, elhalványultál. Te vagy az Igazság.

A jelenet megismétlődött. Pár pillanat múlva egy szakasztott ugyanolyan alak állt vele szemben, mint az előző, csak ő zöld köpenyben. Előrenyújtott tenyerében ott volt a kalács.

- Igazságosan osztottad szét az ételt és a holmikat, mindenkinek egyformán adtál – mondta, s már fordult is oldalra.

Yls továbbment, megállt a kékség előtt. Gondolkozott, törte a fejét, de nem tudta pontosan mi lehet ez a szín. A vörös csuhás megszólalt:

- Csak hunyd le a szemed. Szíved megsúgja.

A szolga engedelmeskedett, próbált az érzéseire koncentrálni. Rájött. Bár tele volt meglepődéssel, kétséggel és bizonytalansággal, egy dolog hiányzott belőle: a félelem.

- Te vagy a Bátorság – döbbent rá.

Újabb átváltozás. Miután testet öltött, azt mondta:

- Tudom, hogy féltél, mégis megtetted, amit kellett.

A kék alak felé nyújtotta a kalácsot, majd ugyanúgy elfordult. Az aranyszínű cella következett. Ezzel nem volt gond, Yls ezt ismerte a legjobban.

- Te vagy a Bőség – mondta neki, kissé elmosolyodva.

A fémes hang felcsendült, óriási ragyogás töltötte be szinte az egész kazamatát. Vakító, káprázatos volt, nyomában megjelent egy arany köpenybe öltözött alak, szintén kinyújtott kézzel. Az ételen kívül az övében egy fényes ruha is volt, amit még a szolga gyömöszölt be hozzá.

- Bőséggel adtál, többet, mint amire szükségünk volt – közölte.

Három cella maradt, de azok továbbra is sötétségbe burkolózva. Yls éppen meg akarta kérdezni kiket rejtenek, amikor dühös lábdobogás hangzott fel valahonnan. Yarg közeledett.

- Mennem kell – mondta – de ígérem visszajövök.

Az alakok nem szóltak. Álltak ablaktalan cellájuk közepén, halvány, színes fényt szórva maguk köré. A szolga utoljára végignézett rajtuk, felnyalábolta a megmaradt párnákat. „Az utolsó” - kapott észbe, de már nem maradt ideje. A vörös csuhás egyébként is azt mondta, őt nem táplálhatja. Toporgott egy kicsit, aztán úgy döntött, nem kockáztat. Megragadta a borosflaskát is, elindult felfelé.

- Visszajövök – súgta még egyszer, majd eltűnt.

A lépcső tetején belebotlott az őrbe, aki még mindig ájultan hevert. Hirtelen eszébe jutott valami. Fogta a bort és az összeset szétlocsolta körülötte. Ha Yarg mégis erre járna, hadd higgye, hogy eszméletlenre itta magát, s ne akarjon utánajárni a dolognak. Bár sejtette, ezért milyen sors vár a szerencsétlenre.

- Ne haragudj pajti – mondta halkan, majd visszasietett szobájába.

                                               **********

   Hazatérve Ylenol úgy döntött, nem fekszik le. Az éjjel ugyan szemhunyásnyit sem aludt, mégis rengeteg energiát érzett magában. Tüzet rakott, rendet csinált a konyhában. Apja nem sokat törődött ezzel – ha az edények halomban álltak mosatlanul, neki úgy is megfelelt. Néha a fiú is érezte egy gondos női kéz hiányát, de tulajdonképpen bármit elvégzett.

Már a reggelivel foglalatoskodott, amikor az izmos férfi előbukkant. Szeme körül mély árkok húzódtak, csupán néhány óra pihenésről tanúskodva.

- Merre jártál? - kérdezte az ajtófélfának dőlve.

- Aminával töltöttem az éjjelt – felelte Ylenol.

Reidlos szemöldöke magasba szaladt: - Ezt hogy érted?

- Csak beszélgettünk. Mégis mire gondoltál? - nevetett a fiú.

Apja is elmosolyodott, és leült az asztalhoz. Egyre gondoltak. Tekintete megakadt a falhoz támasztott tegezen.

- Hol a harmadik nyílvessződ? - ráncolta homlokát.

- Ó... hát... elhagytam a dombon... valahol – vont vállat Ylenol –, majd délelőtt megkeressük Elbminnel.

Elfordult, buzgón kavargatni kezdte az ételt. Nem akarta, hogy apja észrevegye az arcán átsuhanó félelmet.

- Tudtad, hogy Amina valamikor ember volt? Gyönyörű lány – terelte más irányba a beszélgetést.

- Lány? Én egy szőrös, patás lényre emlékszem.

- Az éjjel emberként állt előttem, ó, ha látnád! Szőke haja, porcelán bőre szebben ragyog, mint bármelyik csillag!

Elmesélte mindazt, amit Aminától hallott, persze mélyen hallgatva az Áldozat Íja körüli ijesztő tényekről. Nem akarta megrémíteni apját, még maga mellé láncolná, vagy ami még rosszabb: elvenné tőle a fegyvert. Azt semmiképp nem engedhette. Most, hogy tudta mire képes, úgy érezte, talán van esélyük Yarg ellen, koboldok ide vagy oda. Mondandója végén nagyot sóhajtott, és az asztalra tette a lábast.

   Reidlos nem nyúlt hozzá, csak figyelte a fiát. Tudta, hogy valami nem stimmel, mert kerülte a tekintetét, mióta szóba hozta a nyílvesszőt. „Vagy kitalálta az egészet, vagy valamit elhallgat” - gondolta, de nem feszegette. Ha eljön az ideje, úgyis kiderül.

• Csendben, gondolataikba mélyedve reggeliztek meg.