Hosszasan készülődött, kissé lustán botorkált ki a fürdőszobába. Megállt a mosdó feletti tükör előtt. Bal tenyerével végigsimította az arcát és belehajolva a saját képmásába. Elégedetten állapította meg, hogy minden a legnagyobb rendben van. Így a harmincas éveinek vége felé is még jóképű, nagyon fiatalos embernek tartotta magát Jim Farrow. Remek munkája van. Kényelmes lakása, parkolójában ott dekkol az-az imádott sport-kocsija, amit a cég biztosított a munkájához. Éppenséggel van egy kis pénze is, ami ott forgolódik a tőzsdén. Mégpedig nem is olyan rosszul. Néha, azért van egy kis hiányérzete is. Talán, mintha időnként egyedül érezné magát. Ám ezeket az érzéseit gyorsan el is hessegeti magától. Gondolataiba belekúsznak a cimborák emlékei is. Azok a drága jó ivócimborák - a megveszekedettek -, mind-mind megnősült már. Gyerekeik vannak. Fene nagy büszkeségükben csak úgy vigyorognak, nagy széles, fogvillantó ábrázattal. Kidomborított mellel, büszkén feszítenek. Viszont egy sörre elcsalni őket, azt már nem! Nem úgy, mint azelőtt! Hej, azok a remek idők, a gyönyörű lányok, azok a fejfájások... na, azoknak az időknek már biztosan lőttek. Mindegy is. Ki bánja? A barátok jönnek és mennek. Persze a család..., a család is nagyon remek dolog, de azért lássuk be..., van azzal macera is! Akiknek már van, azok pontosan tudják. Nap mint nap átélik. Jimet leginkább a házassággal járó korlátok zavarták rettenetesen. Amikor belegondolt, még egy kicsit össze is rázkódott. Szinte látja a képzeletbeli asszonyát, azt, aki számon kéri, aki felelősségre vonja, hogy merre csavargott, s hogy mire herdálja el az Ő, saját maga által nehezen megkeresett centjeit. S ott vannak a járulékos kellemetlenségek, éjszakai dajkálások, szaros-pelenkák, óvoda, iskola... Egyáltalán! Egy gyerekkel, csak a gond és a probléma van. Na nem! Az az élet nem neki való. Majd talán egyszer, de még..., még élni akar. Ez az élet -a mostani-, az igen, az neki pontosan megfelel. Így ahogy van.

Amikor a főnök üzent Jimynek, Jimy nem sejthette, hogy milyen lehetetlen feladattal bízza meg a főszerkesztője. Még hogy Ő, a bulvárkirály, a szegénységről írjon?! Teljesen felháborodott. Igazán méltatlannak érezte a megbízást. ..., és mégis mit írjon róluk? Ő, aki a legjobb körökben forgolódik, akinek az élete a csillogás, a sztárvilág, a tehetősek világa. Ebben él. Ehhez ért. Mi köze neki a szegényekhez? Menjen ki a nyomortelepekre faggatózni? Nem érdekli a szegénység. Amióta a világ, világ, mindig is voltak társadalmi különbségek. Eleget hall a hírekből róla. Van és kész. Hála a jó Istennek, őt ez nem érinti. Már az is megfordult a fejében, hogy valamelyik kezdő újságírótanoncnak továbbpasszolja a feladatot. Igen ám, de mi lesz, ha az meg valami baromságot irkál össze!? Azt sem igazán értette, hogy vajon miért nem valamelyik izgága, tudálékos oknyomozó riporterecske kapja ezt a feladatot? Hiszen ők azok, akik olyannyira szeretnek belemászni a mások nyomorába. Kutakodni, válaszokat keresgetni, hogy mi, miért is van? Hú, de szeretik szapulni azokat, akiknek egy kicsit is jobban megy. Ó, hogy mennyire élvezik, ha ítélkezhetnek. Azok a rohadékok, a gazdagok. Mintha nem is tőlük menne előre a világ. A pénz, a tőke, a vagyon mozgat mindent. Talán a csórók teremtenek munkahelyeket? Ők azok, akik finanszírozzák a haladást, a tudomány, a fejlődést? Semmi sem köszönhető nekik. A szegénységgel együtt jár a bűnözés, a mocsok. Fájdalom, de a szegények, a szegénység, csak nyűg egy jól működő társadalom nyakán. Egy pillanatra elmélázott a saját sorsán. Ő sem született gazdagnak. Igaz a szülei, valamikor régen, jókor voltak, jó helyen. Hálával gondolt rájuk. Kár, hogy már elmentek. Amíg éltek, mindig számíthatott rájuk. Biztosították, hogy tanuljon, hogy el tudja kezdeni az életét. Igen, de ő legalább élt a lehetőségeivel. Tanult, törekvő volt és lám, ha akar az ember, akkor - értelemszerűen - jobb sorsra érdemes. Mindenki a saját maga sorsának a kovácsa. -idézte magában ezt a közhelyes bölcsességet. Különben is, azok az agyonszidott gazdagok elég szépen jótékonykodnak. Méghozzá a sajátjukból. Ezen agyalt és azon, hogy pontosan ezeknek a tényeknek tudatában nem érez semmilyen empátiát a szegényekkel kapcsolatban. S visszaugrottak a főnök szavai az emlékezetébe. "Értsd meg, ma ez a trendi! Nem hunyhatunk szemet a körülöttünk lévő problémák felett. Minden valamire való konkurens lap foglalkozik a témával." Így érvelt főnöke, amikor Jimy méltatlankodva protestált a feladat ellen. S azért, hogy éreztesse ki is a főnök, hozzátette: Ez egy konkrét utasítás, ami feladat és nem vita tárgya. Nagy taktikus lévén, koncként odavetette, hogy Jimy újságírói tapasztalatával és stílusával, senki sem tudna jobb cikket írni a témáról. Bosszankodva törődött bele, bárhogyan is kapálódzik, ezt a cikket neki kell megírnia. Kilépett főnöke üveg kalitkájából és arcára sunyi vigyor ült ki. Egy tapodtat sem hajlandó mozdulni az ügyben. Ott az, az áldásos dolog, az internet. Micsoda nagyszerű találmány! Szétnéz kicsit, innen egy kis adag infó, onnan egy kicsi és hipp-hopp meg is van az a kurva cikk.

Jó ideje gubbasztott a számítógép előtt. Duzzadt szemei csak a monitort fürkészték. Előfordult, hogy egy cikkhez többször is visszatért. Nézte a megrázó fotókat. Nézte, ahogy a csont-sovány bangladesi kisfiú szája szegletén párosodnak a legyek, nézte, ahogy Román kisgyerekek térdelnek a porban alamizsnáért könyörögve, a bádog-városokat Venezuelában, Kolumbiában, Afganisztánban és szerte a világban. Megbotránkoztatta az AIDS-es afrikai gyerekek látványa. Kilakoltatásokról olvasott, beteg gyerekeikért mindent feláldozó szülőkről, balesetben megrokkant, munkaképtelen, segélyeken tengődő emberekről, intézetből szökött, drogot áruló tinédzserekről, rongyokba bugyolált hajléktalanokról, akik a lesoványodott, de hűséges kutyáikkal osztják meg a kukákból túrt falatokat. Melyikről írjon? Cserbenhagyta az újságírói ösztöne. Újból és újból egy gondolat kerítette hatalmába. Nem neki való ez szociális vájkálódás! Undorodik a témától. Mindenhol a nyomor, a szegénység, a kilátástalanság. Eleget látott. Kikapcsolta a gépet és - mintegy - a benne felkavarodott érzések lerázására, az első útjába eső bárba bement, rendelt valami erőset, amit egy-egy sörrel hígított fel a gyomrában. S ezt még jó néhányszor megismételte. Amikor már úgy érezte, hogy végleg kiöblítette a fejéből a net-en végig szemlélt rengeteg nyomorúság generálta rossz érzést, fizetett és kissé bizonytalan léptekkel elindult a parkoló felé.

Élvezte a remek, kora-nyári este felfrissült levegőjét. Leengedte a kabriolet tetejét, odalépett a gázra. Imádta, ahogy gyorsul az autó, imádta, ahogy a motor hangja ezzel tökéletes szinkronban felerősödik és azt, ahogyan a kerekek felfalják az aszfaltot. Hátrahajtotta a fejét, A csillagok látványa lenyűgözte. Egy pillanatra lehunyta a szemhéját. Hálát adott az Istennek jó sorsa miatt. Cigarettáért nyúlt, amit mindig a könyöklő előtti boxban tartott. Mialatt a gyújtót kereste a zakója zsebében, hatalmasat rándult az autó. Tompa puffanás... Üveg szilánkok fakó csilingelése ijesztővé tette a pillanatot. Két lábbal taposott a fékre. Nem tudta mi az ördög az, de annyit azonnal felfogott, hogy most valami nagy baj történhetett. Az agya automatikusan elhárította a gondolatot. Nem, az nem lehet...! Nem lehet, hogy valakit elgázolt! Ám a racionalitása visszarángatta a valószerűség talajára. Villanásnyi gondolatok cikáztak az agyában. Talán csak egy kutya vagy valami más... Maga előtt nem látott semmit, a visszapillantóba meg bele sem mert nézni. Az is átszaladt az agyán, hogy nyom egy kövér gázt és gyorsan tovább áll, de a csend olyan súlyos volt a kihalt utcán, hogy a földön fekvő fájdalmas nyöszörgését nem lehetett nem hallani. Hátrafordította a fejét és a hátsó ülések fejtámlái között átnézve meglátta a kitekeredett alakot. A nyögdécselés abbamaradt A test sem mozdult. Kiszállt a kocsiból. Odament a sérült nőhöz. Hiába szólongatta, a válasz elmaradt. Remegő ujjakkal nyomkodta mobiltelefonján a gombokat. A kijelző harsány zöldje szinte égette a szemét, főleg a benne éktelenkedő, valószerűtlenül nagynak tűnő fekete számok. 911.
A skót-whisky kissé hordó ízű, karcos gőzét böfögte fel. A távolból egyre hangosabbá duzzadó szirénák idegesítő vijjogása hallatszott.

Öt év telt el. A nagy, komor-barna elektromos kapu hangtalanul nyílt ki. Csak akkora helyet kínált a távozónak, hogy egy ember kiférjen rajta. Egyedül állt a tüskésdrót szegte szürke falak előtt. Pár lépésre egy buszmegálló kopott tábláját rezegtette a szél. Odaballagott. Amíg a buszra várakozott, átgondolta a feladatait. Százszor is elmondták - mintha elmebeteg lenne -, hogy az első útja a felügyelőtiszthez vezessen, mert könnyen visszakerülhet. Majd az szerez neki munkát, szállást. A börtönben nem mert a jövőre gondolni. Félt tőle. Egy valami tartotta csak benne a lelket... Írni újra. Csak ehhez ért. Ezt tanulta. Bár, odabent dolgozott, volt konyhán, asztalos műhelyben, mosodában, de ez mind-mind kényszer volt. Végtére szerencsésnek is mondhatja magát, hiszen, miután az előző könyvtáros szabadult, rábízták a könyvtár vezetését. Régi életével, a hivatásával ez, és a börtönújság szerkesztése kötötte össze. A sok megaláztatást, a bezártságot másképpen ki sem bírta volna.

Mogorva ember fogadta a seriff irodája melletti épületben. A papírjaiból fel sem nézett, úgy sorolta Jim jövőbeni teendőit, amit minden esetben egy-egy intelemmel vagy atyáskodó jó tanáccsal egészített ki. Jimy lakását elvitte a kártérítés. A börtönben töltött idő alatt a végrehajtók, a jogászok hathatós munkálkodásainak köszönhetően az ingatlan kalapács alá került. Az ebből származó összeg, a balesetben elhunyt nő családjához vándorolt. Mire kiszabadult, semmije sem maradt. Új lakhelyéül a felügyelőtiszt, a nem túl jó hírű negyedben, a Coltreed streeten roskadozó átmeneti szállót jelölte ki. A tiszt monológja közben, kissé rezignáltan hozzátette: "Mégis csak jobb, mint az utcán." Először akkor nézett Jimyre, amikor hümmögve megállapította, hogy mind civilben, mind a börtönben újságíróként dolgozott. Szúrósra vett tekintettel jelentette ki, hogy ad egy lehetőséget Jimynek. Tárcsázott és kisvártatva egy párbeszédbe kezdett. Tette mindezt úgy, mintha Jimy ott sem lenne. "Helló Jack! Van itt egy fickó, most szabadult. Szerintem hasznát tudnád venni." Néha elhallgatott a tiszt, amíg a választ hallgatta, majd folytatta. "Igen, igen újságíró. Hogy mi? Az aktája szerint ittasan halálra gázolt egy nőt. Nincs vele baj, letöltötte az idejét. Bent sem volt vele probléma. Tudsz vele valamit kezdeni?" Ismét csend. "Jó akkor oda irányítom." Elköszönt, majd amint lerakta a kagylót, egy papírra leírt valamit és Jimy kezébe nyomta. Nem enyhülő közönnyel utasította a félszegen álldogáló újságírót, hogy menjen el a felírt címre. Ott már várják. Természetesen hozzátette, hogy becsülje meg magát, mert ez az utolsó lehetősége és felhívta a figyelmét, miszerint minden szerdán 2 és 3 óra között le kell jelentkeznie nála, az irodában.

A kopottasan berendezett szerkesztőség szűk boxaiban, elavult írógépeken kopácsoltak Jimy jövőbeni kollégái. A keskeny munka-rekeszek vékony folyosót képeztek, ezen a csíkon jutott el a főszerkesztő irodájához. Belépett és az öt év alatt belenevelődött alázattal bemutatkozott. Talán pont ezért lepte meg annyira, hogy a vele szemben ülő ember, nyájasan kezet nyújtott neki, hellyel kínálta és általában véve egyenrangú félként kezelte. Emberséges, már-már baráti hangon beszél hozzá, s mondandója során mindvégig így tett. Elszokott ettől, de bizsergetően jól esett neki. A főszerkesztő felvázolta Jimy feladatait, a felé irányuló elvárásait, a helybeli szokásokat és minden egyebet, amit Jimynek tudnia szükséges a munkáját illetően. Jimy egyszer csak arra lett figyelmes, hogy újdonsült főnöke milyen indulattal taglalja, hogy miként maradtak az emberek önhibájukon kívül fedél nélkül. A leküzdhetetlen problémáikról beszélt, arról, hogy sokan úgy váltak szegénnyé, hogy visszaéltek a jóhiszeműségükkel és, vagy becsapták őket, vagy a ki nem fizetett járandóságukkal ellehetetlenítették az életüket. Sokuk úgy került a mély-szegénységebe, hogy a bankok visszaélve hatalmukkal, a jogaikra való hivatkozással kisemmizték a szerencsétleneket. Mesélt azokról az emberekről, akik magukra maradtak, akik elvesztették az állásukat és hiába a sorban állás a munkaközvetítő hivatalok előtereiben, sosincs számukra felajánlható lehetőség. Feldúlva fejtegette a rendszer igazságtalanságait, például, hogy a gazdagok többek között azért lettek annyira tehetősek, mert ezeknek a szerencsétlen embereknek az életszínvonalhoz képest aránytalanul alacsony bérrel szúrták ki a szemüket. Meggyőződéssel beszélt. Nem egyszer szünetet tartott mondandójában, hogy leküzdje a felháborodását a jelenleg elképesztő társadalmi állapotokról. Miután kissé megnyugodott felkorbácsolt érzelmeitől, immár békésebb hangnemben tájékoztatta Jimyt, hogy a kifizethető bére nem sokkal több, mint a munkanélküli segély, ami azért van így, mert ez a lap egy nonprofit szervezeté. Az újság működését az egyszerű, hétköznapi emberek adományaiból tarják fenn. Teszik mindezt azért, hogy ezekről a perifériára szorult emberekről -jobb híján- legalább így tudomást szerezhessenek azok, akik valóban tehetnének valamit. Talán egyszer felébred a lelkiismeretük. Mélyen Jimy szemébe nézett és az irodai karosszék támlájára támaszkodva olyan közel hajolt a férfihez, hogy amaz az arcán érezte a másik leheletét. Így nyomatékosította, hogy minek a szellemében várja Jimytől a cikkek mondanivalóját.

Jimy leült a számára kijelölt rekeszbe. Jó érzés töltötte el. Újra írhat. A fene sem bánja, hogy miről, legyen az akár a szegénység. Észre sem vette amint félhangosan, de kimondja: "Na, most már ideje megírni azt a cikket!" Összekulcsolta ujjait, megropogtatta őket és az öreg gépezet billentyűivel heves kopácsolásba kezdett...