Hogy kicsoda vagyok én? 

"Hogy nem ismertek? Ó, igazán senki nem ismerhet, mert hol ilyen vagyok, hol olyan. Bámulatosan tudom változtatni az alakomat. Ha akarom, olyan vagyok, mint egy szőrpamacs... vagy paróka... vagy egyujjas kifordított bundakesztyű... vagy szobafestő pemzli... vagy papucs orrán pamutbojt." ( Pom Pom )

   Most leginkább kérdőjelre hasonlítok, ahogy görnyedten ülök a széken, egy szép, szürke széken...

Kérdőjel kívülről, mert sötét van a szobában, s ha rendesen látni akarom a billentyűzetet, hajolnom kell.  Ám bennem is  nagy kérdés kong , mert azt a feladatot adtátok, hogy magamról írjak. Őszintén szólva, nem könnyű. Az embernek tiszában lenni önmagával, megérteni, elfogadni saját hibáit, gyengeségeit ( ne adj isten kijavítani azokat ) talán az egyik legnehezebb feladata életében. Ma, 34 évesen úgy gondolom, boldog ember az, aki a tükörbe szeretettel tud nézni. Mert a tükör sosem ugyanazt mutatja: az épp aktuális valóságot, pillanatnyi énünket tárja elénk, ami nem mindig szerethető.

   Reggel, kócosan imbolyogva csak Eszti vagyok, a nyűgös lány, akinek már megint korán kellett kelnie. Mikor a lányomat is ébresztem, már Felnőtt Anyuka vagyok, akinek fontos, hogy gyermeke ne késse le a buszt, be legyen pakolva a tízórai, és meglegyen a bérlet-kulcs-telefon trió a táskájában. Amint meghallom a férjem telefonjának ébresztődallamát, ádvedlek Feleséggé, aki neki is csomagol reggelit, és kikészíti a zokniját. Miután ők elindultak, már a Gyermeteg Édesanya mosolyával puszilgatom kisfiamat, és nyomom kezébe a csokiját. Őt én viszem isklolába, így amíg majszolgatja a tévé előtt, bevonulok a fürdőszobába, és megpróbálok Emberi külsőt ölteni. Végre elindulunk, szinte az utolsó percben, ekkor már Kapkodó Idegbeteg vagyok, mert nem igaz, hogy mi mindig utoljára érünk be, pedig egy köpésre lakunk a sulitól. Ezután bevásárolok, mint Háziasszony. Komoly elhatározással ( nem költök sokat ) megyek be az üzletbe, ám ötletek és terv nélkül, aminek az a vége, hogy sokat költök. Úgy távozok, mint egy Zsémbes Öregasszony, morgolódva és cipekedve, bármiféle értelmes szerzemény nélkül. Hazaérve első dolgom bekapcsolni a számítógépet, Munkanélküli vagyok, ráérek. Megnyitok mindent, ami érdekel, Olvasó leszek, s ha kapok ihletet, Író is. Ezután átvedlek Szakácsnővé, összeütök valami ebédet, mire a gyerekek megjönnek. Ha dolgom van a városban és egyedül sétálgatok, Nő válik belőlem, s ha összefutok a barátnőimmel, Csaj leszek, aki minden szaftos pletykát megbeszél velük. Ezen kívül vagyok néha Elmélkedő Elme, Magányos Lélek, Idétlen Vihogós, Okoskodó Agyrém, Ezerrel Pörgő Szélvihar, és sorolhatnám, de akkor megdönteném a Háború és Béke oldalszámát, ezt az érdemet azonban nem szeretném elvenni Tolsztojtól.

  Azt hiszem, az egyetlen leszek, aki nem tudja leírni, ki is ő valójában. Az én tükröm minden pillanatban mást mutat, bár a keret általában nagy mosoly.  Ha figyelmesek vagytok, az írásaimból minden kiderül, ahogyan rólatok is, amikor papírra vetitek a történeteiteket. Van bennem jóság, gonoszság, együttérzés és nemtörődömség is. Leírhatom az életkorom, a kedvenc ételem, vagy zeném, de ettől még nem fogjátok tudni ki vagyok. Az, aki kiszáll az autóból és beteszi a csigát az árokba, vagy az, aki lehalkítja a szomszéd lányt. Én sem tudom. Ember vagyok, fajtám minden jellemzőjével.

Ha mégsem, akkor Pom Pom.