"Soha nem hittem a mesékben, de úgy tűnik, a mesét csak egy hajszál választja el a valóságtól, és olykor összekeverednek."

                             Yls

   Yarg nesztelenül suhant végig a folyosókon, időnként jobbra, majd balra kanyarodva. Yls nehezen tudta tartani vele a lépést, rövidebb lábai, valamint túlsúlya miatt, ráadásul teljesen elbizonytalanodott azt illetően, hogyan fog visszatalálni. A kazamatához hasonlóan, ez a rész is új volt neki, az évek alatt sosem kellett itt járnia. Próbálta számolni, hányszor fordultak és merre, de kis idő múlva teljesen elvesztette a fonalat. A fáklyák mindenütt ugyanolyan számban lobogtak, nem volt, ami támpontot adhatott volna neki. Egyformának tűnt minden kis folyosó. Már épp kezdett kétségbeesni, ám ekkor megálltak végre. 

A szolga az egyik kanyarba húzódva figyelte, ahogy királya megáll egy falban rejtőző bemélyedés előtt, majd lassan előveszi a Könyvet és beleilleszti. Tompa morajlás hangja rezegtette meg a levegőt, majd fény áradt a sötét folyosóra és Yarg  néhány lépéssel eltűnt benne. „Egy titkos ajtó” - gondolta Yls, utánaosonva. A bejárat nyitva maradt, a király túl óvatlan volt, így be tudott lesni rajta. Először azt gondolta, valamiféle átjáró, ami a szabadba vezet, de tévedett. 

   Hatalmas, tágas terem látványa tárult szeme elé, telis-tele szakasztott ugyanolyan cellákkal, mint a kazamatában. Elállt a lélegzete. Nézte meredten, de egyszerűen nem hitte el, amit látott. Földbe gyökerezett lábbal próbálta felfogni, mik azok odabenn, mert hallott már ugyan különleges lényekről, de azt gondolta, ez csak amolyan dajkamese. Szorosan behunyta szemét, várt egy picit, aztán lassan kinyitotta. Még mindig ott voltak.

Az általa ismert élőlények olyan egyvelege sorakozott a rácsok mögött, amitől a szolgát kiverte a víz. Volt köztük félig ló – félig ember, kecskelábú-kecskeszarvú férfi, néhány fura gnóm, macskatestű – madárfejű alak, hatlábú, kutyaszerű állat, átlátszó nőalakok, akik kecsesen lebegtek, és jó néhány farkas. Közülük az egyik hatalmas és hófehér bundájú, vakítóan kék szemekkel. 

Legfeltűnőbbek azonban a középső cellák lakói voltak, ők árasztották a földöntúli fényt, mely megvilágította az egész helyiséget. Három Unikornis. Yls megbűvölten bámulta szépségüket, selymes, aranyló sörényüket, ragyogó, csavart szarvukat. Erősnek, élettelinek tűntek, fejüket felszegték, néha toppantottak egyet. Ilyenkor apró szikrák cikáztak Yarg felé, de mielőtt elérték volna, valamiről visszaverődtek. Ahogy a szolga tekintete odatévedt, megfagyott a vér az ereiben, nem is értette, hogy nem vette észre, mi hever a terem közepén. Talán mert mozdulatlan volt. Csak hátulról látta, de a rémület így is összeszorította szívét. A csuklyás király egy olyan borzalmat simogatott, amilyet még rémálmaiban sem látott.

A sárkány nyugodtan feküdt, éjfekete, pikkelyes bőre, mint a páncél, hosszú, pengeszerű nyúlványokban végződő farka fémszínű volt. Hatalmas, csontos szárnyait a földre terítette, karmos lábait maga alá húzta. Fején és nyakán hegyes tüskék meredeztek,  nyílvesszőnyi helyet sem hagyva maguk közt. Nem felé volt fordulva, de Yls el tudta képzelni szörnyű pofáját, iszonytató fogait.  Kiverte a víz, ijedtében majdnem felkiáltott, de még időben szája elé tudta kapni kövér tenyerét. Légzése kapkodó, szívverése szapora lett. Malacszeme ide-oda cikázott a sok felfoghatatlan külsejű lény közt, már-már menekülőre akarta fogni a dolgot, amikor az égkék tekintet az övébe fúródott.

A megtermett, hófehér farkas őt nézte. Aztán lassan a többi lény is. Észrevették. Lábai elgyengültek, zsibbasztó balsejtelem költözött minden porcikájába. Úgy érezte, itt a vég. A szolga olyasmit tett ekkor, amit utoljára talán kisgyermekként: imádkozni kezdett. Magában fohászkodott a Jóistenhez, hogy ha már meg kell halnia, legalább gyors legyen. „Tegye a sárkány, kérlek Uram, könyörgöm!  Édes Istenem, végezz velem gyorsan, ne adj Yarg kezeibe!”  Gondolatai kuszává, zavarossá váltak, a pánik eluralkodott rajta. Nyafogó, nyüszögő hang tört elő torkából, mire a sárkány megmozdult. Vékony, éles sikoltás igyekezett kifelé tüdejéből, ám ekkor a farkas hirtelen felemelte fejét és vonyítani kezdett hosszan, hangosan. Társai követték példáját, hamarosan kórusban üvöltöttek. A többi lény is megmozdult. A kentaurok patáikkal doboltak a padlón, rikoltozás, éneklés, ugatás, és ki tudja hányféle hang keveréke töltötte be a levegőt. A sárkány felpattant, és pengés farkát végigvágta a rácsokon. A kemény csapás nyomában tűzszikrák pattogtak, éles csattanása minden mást elnyomott. Hirtelen csend lett. 

A szolga is elnémult ekkorra, mert a döbbenettől nemhogy sikoly, de még egy köhintés sem jött ki belőle. „Megmentettek”  - döbbent rá, reszketve figyelve az eseményeket. A rabok a sarokba  húzódtak a fekete szörny elől, aki fejét leszegve, támadólag nézett körbe. Tüskéi szétnyíltak, meghosszabbodtak. Néhány perc után fújt egyet, megrázta magát és visszafeküdt.

Yls a farkasra nézett, s az vissza rá. „Köszönöm”- gondolta hálásan, kissé visszanyerve lélekjelenlétét.

 - Nincs mit – hallotta hirtelen a fejében. Elkerekedett szemekkel bámulta az állatot, nem értette, hogy beszélhet így hozzá. Ám az elmúlt negyedóra történései után bármit képes volt elhinni, még azt is, hogy egy lehetetlen méretű farkassal társalog, gondolatok útján. Az folytatta:

 - A nevem Leeh. Mit keresel itt?

 - Én csak... a Könyv... a kulcs... Yarg bezárta Eón lelkét egy másik börtönbe. Illetve, azt hiszem, a lelke. De megtaláltam, ugyanilyen rácsok mögött. Ki akarom szabadítani.

 - Azt gondolod, hogy a Könyv a kulcs?

 - Mi más lehetne? Nem emberi kéz csinálta, ahhoz túl erősnek tűnik.

 - Valóban nem ember készítette, hanem ez a dög itt.  Csak az ő lángja olvaszthatja meg, tehát a kulcs maga a sárkány.

Ez lehangoló volt. Már a Könyvet is képtelenségnek tűnt megszerezni, egy ekkora monstrumot   pedig végképp nem tud odavonszolni. Nem tehetett semmit. Kezdte bánni, hogy beleütötte mindebbe az orrát, vágyott vissza kényelmes, ragyogó szobájába. A szolga aludni akart és úgy ébredni, hogy mindez csak rossz álom. 

 - A sárkányok nem szeretik, ha feldühítik őket, olyankor okádják a lángjukat – súgta a fejébe Leeh, mielőtt Yarg a cellákhoz lépett volna.

 - Ezt hogy érted? - kérdezett vissza Yls, de az állat már elfordult tőle és a magas alakot figyelte. Ínyét felhúzta, halk, tompa morgás kíséretében, hegyes, fehér fogai kivillantak. Az összes fogoly támadó testhelyzetet vett fel, szemük tűzben égett. Az ocsmányság az egyik Unikornis rácsai elé sétált, és megszólalt:

 - Nyugalom, csak rá van szükségem. 

Ennek hallatán a  többiek nekirontottak a vasnak, mancsaikkal, karmaikkal kikapdosva rajta, őrült vinnyogás, kiabálás kíséretében. Azonban kétségbeesett próbálkozásuk és dühük ellenére Yarg kinyitotta a Könyvet. A szerencsétlen áldozat hátrált volna, de nem volt hova, így csak felágaskodott néhányszor. A félelem szaga a szolgához is elért, hátrált néhány lépést, és ekkor öntötte el másodszor is a hideg veríték.

Beleütközött valakibe, vagy valamibe.