"A legerősebb kötelék az emberek közt: maga az élet."

                                                                           Reidlos

Esiw szemhunyásnyit sem aludt az éjjel, mégis fáradhatatlanul tett-vett zsúfolt konyhájában. Telepakolta az asztalt kupákkal, üvegekkel, kisebb demizsonokkal, s a fazekak tartalmát egy vékony vásznon keresztül ezekbe szűrte. Az ital varázslatosan festett. Színpompás, ragyogó főzet lett belőle, az összes virág minden árnyalatát magába rejtve. Forgott, kavargott az üvegekben, egyszer kéken, máskor zölden, majd rózsaszínesen tündökölve. Illata messzire szállt, még az öreget is előcsalogatta szobája rejtekéből.

- Látom, sokat dolgoztál az éjjel – mondta az asszonynak, miközben kicsoszogott.

- Igen. Készen vagyok – felelte az.

- Szerinted sikerülni fog?

- Nagyon remélem. Ez az utolsó esélyünk, érzem. Én sem élek örökké.

- Az egész életed erre tetted fel, nem fogsz kudarcot vallani, ne félj – biztatta az öreg, majd kiballagott a melengető, reggeli napfénybe.Esiw sokáig nézett utána, ráncos arcán végiggurult néhány könnycsepp. „Ha mégis, hát hiába volt minden” - gondolta, majd nagyot sóhajtva visszatért az üvegeihez.

                                                  **********

Eón sötét alagsorának folyosóján Yls rémülten tapasztalta, hogy nincs egyedül a leskelődéssel. Valaki más is kíváncsi volt Yarg idejövetelének okára, s az a valaki épp a háta mögött állt. Beleütközött, és a rémület megbénította egész testét. Nem tudott hátrafordulni, de nyakán meleg, párás lehelet szántott végig, enyhe gombaillatot hozva magával.

A teremben még mindig zűrzavar uralkodott, de a királyt egyáltalán nem érdekelte. Meg se rezzent a felé kapdosó éles karmok, hegyes fogak látványától. Csak a remegve ágaskodó Unikornist nézte, akinek fénye lassan halványulni kezdett, majd mintha csak a bőrét vedlené, lassan levált róla. Az aranyló látomás lebegett néhány pillanatig, majd elindult a Könyv felé, az Egyszarvú pedig szürkülni kezdett. Lassan lecsillapodott, első lábaival visszatoppanva a földre. Fejével nagyokat bólogatott, farkával ide-oda csapott. Fújtatni kezdett és egyre sötétült, míg végül éjfeketévé vált. Megállt minden mozdulatban, csak horpasza süllyedt és emelkedett, miközben ragyogó fényét elnyelte a Könyv. Vége volt.

A különös lények is elhallgattak, némelyek a sarokba húzódtak, mások csak nézték a szomorú előadást. Leeh hirtelen belevonyított a csendbe hosszan, fájdalmasan. A sárkány lustán felemelte tüskés fejét, és odavágott farkával a rácsaihoz, de a farkas nem hagyta abba, tovább énekelte szomorú dallamát.

- Még sosem hallottam így sírni – súgta a gombaszagú hang Yls fülébe, és ő végre vette a bátorságot, hogy megnézze, ki áll mögötte.

Hátrapillantott, és egy óriási ezüst lóval, meg a hátán üldögélő kék, nyúlformájú, cipóképű alakkal találkozott tekintete. Az apróság mutatóujját szája elé kapta, csendre intve a szolgát, de az úgysem tudott volna megszólalni, még ha akart volna sem. Hangtalanul omlott össze, mint egy rongybaba.

                                                  **********

Szabadvölgy kellemes, madárcsicsergős reggelre ébredt. Az emberek tettre készen, fürgén intézték dolgaikat, senki sem tétlenkedett. Egyesek még mindig fegyvereiket élesítgették, javítgatták, az asszonyok pedig halomba hordták, amire a menekülőknek szükségük lehet. Ruházat, élelem, pár szablya, és ivóvíz került a kupacba, mindenből csak a legszükségesebb mennyiség. A férfiak többsége szalmabálákat gurított a falu határába, ezzel is feltartóztatva talán az ellenséget, bár fogalmuk sem volt, mivel állnak majd szemben. Yarg ellen még senki sem győzött, bármennyire is felkészült. Szabadvölgynek azonban volt egy óriási előnye, éppen a fekvése. Egy hatalmas völgykatlanban helyezkedett el, melynek Eón felé eső oldala meredek, kissé sziklás, másik része pedig inkább lankás volt. Aki a magasabb részről próbált lejutni, az vagy lebucskázott a köveken, vagy csak nagyon lassan, óvatosan tudott mászni. Életveszélyes volt. Erre a részre hordták a bálákat, végig az utolsó házak mentén. Aki lejut, annak még ezeket is meg kell majd másznia. Ám Reidlos még ezt sem bízta a véletlenre.

Worrával, a zömök, rőt harcossal mindenkitől összeszedték az összes lámpásolajat, ami csak volt, és kihordták azt is oda. Fáklyákat készítettek, a maradékot pedig eltették, jól meglocsolni vele az akadályt. A falu másik oldalát nyitva hagyták, menekülési útvonalnak, bár semmi szükség nem volt rá, csak a gyerekeknek, de ők úgyis előbb indulnak majd. Szabadvölgy harcosait nem olyan fából faragták, hogy megfutamodjanak.

A meredek dombfal tetején két őrszem állt, folyamatosan a távolt figyelve, így nyugodtan készülődhettek. Néhányan hurkokat, csapdákat állítottak fel kerítéseik mentén, mások vasvilláik fejét verték félig a földbe, gondosan letakargatva. Volt, aki rejtett üregeket ásott búvóhelynek, ahonnan majd előugorhat. Mindenkinek akadt ötlete, amivel Reidlos elé állt, hogy megbeszéljék. Egyértelműen a férfi lett a vezetőjük, hiszen számos hősies csatát megvívott már, hideg fejjel, okosan tudott döntéseket hozni, bátorságban is az élen járt, tapasztalata pedig páratlan volt.

Ylenol büszkén figyelte apját, aki mindenkinek adott néhány jó tanácsot, segített, ahol csak tudott. Az ügyetlenebbeknek harcmozdulatokat tanított, fegyvereket igazított, páncélt erősített, szinte mindenhol ott volt. A férfi energiája rá is átragadt, s íját vállára vetve csatlakozott a felbolyduláshoz. Annak ellenére, hogy mire készültek, mindenki jókedvűnek tűnt, a gyerekek szaladgáltak, élvezve a mozgolódást, az asszonyok játékosan évődtek férjeikkel.Mindemellett vállvetve készültek kis falujuk-, és egymás életének védelmére. Az emberek olyan közel kerültek egymáshoz, mint még soha, bár mindig egy helyen éltek. Családdá váltak.