Az arcnélküli ember nyugodtan ült a nyikorgó széken, és hintázott. Eközben meredten nézte a falon mászó pókot, mely lassan haladt felfelé, lábait nehézkesen rakosgatva egymás után. Hallotta lépéseinek hangját, hallotta szívének rezdüléseit. Ráadásul most hallott valami mást is, ami igencsak aggasztotta. Emlékeiből ismerős hangok sejlettek fel, elevenen, mintha csak tegnap hangzottak volna el.
   „Valami nem stimmel!” – gondolta, és idegesen dobbantott a lábával. Megállította a szék himbálózását, majd felállt. Tett néhány lépést a fal felé. Nézegette egy darabig az ízeltlábú állatot, hagyta, hadd másszon, erőlködjön, tegyen meg mindent annak érdekében, hogy feljusson. Aztán gondolt egyet, és tenyerével agyonnyomta a védtelen áldozatot. Kezeit összedörzsölve lesöpörte a maradványokat, megtörölte kezét nadrágjában. Elégedett mosolyszerűséggel nyugtázta tettét, vidáman szemlélte a vörös foltot és a laposra nyomott pókot. Boldog volt. Csak egyvalami árnyékolta be önfeledt örömét: valami nem stimmelt.
   „Mi a fene ütött belém?” – töprengett magában – „Boldognak kéne lennem, hiszen jó helyre irányítottam a sebhelyes homlokút, és nekem nem kell tennem az égvilágon semmit. Mégsem vagyok az. Valami nincs rendben.”
   Idegesen járkálni kezdett a rég lakott házban, saroktól sarokig, mint aki igazán, őrületbe kergetve önmagát, gyötrődik valamin. Szeme helyén a vörös, izzó pontok zavarodottan forogtak üregükben.
   Végül megállt, elgondolkodott, majd megropogtatta az ujjait, és sebesen kilibbent az ajtón.

                                           *********************

   Rózsika néni rá nem jellemző mozdulatlansággal ült a kanapén, szemben az alig húszesztendős lánnyal. Csodálta fiatalos szépségét, karcsú alakját, hívogató szemeit, és azt a rengeteg energiát, ami csak úgy áradt belőle. Saját fiatalkori énjére emlékeztette. Persze, ő hamar kénytelen volt szabadságát feláldozni, mivel viszonylag korán elvette Ernő. Huszonegy éves fejjel meg kellett ízlelnie, milyen asszonynak lenni: főzni, mosni, takarítani, ráadásul, lehetőleg minél jobban végrehajtani urának kívánságait. De Rózsika nénit nem olyan fából faragták, aki ilyen könnyen feladja boldogságát. Lendületesen elvégezte a napi feladatát, meg sem kottyant neki a munka. Szerencsésnek mondhatta magát, mert az évek során cseppet sem veszített rugalmasságából. Sőt, talán több is lett az életereje, mint akkoriban.
   Ahogy nézegette a fiatal lányt, azon elmélkedett, vajon az mennyire lesz hozzá hasonló. Bírni fogja-e a házasélet velejáróit, nem roppan-e bele a túl nagy súlyba? Egyáltalán van jövője? Hiszen jól láthatóan képzelődik, és meg van róla győződve, hogy amit lát, a valóság elválaszthatatlan részét képezi. Még ha akadna is olyan fiatalember, aki ezt elnézi neki, mi lenne egy olyan kapcsolat eredménye?
   A lány szomorú, távolba révedő szemmel ránézett, és halkan így szólt:
   - Már tudom, ki vagyok. És hogy mit követtem el.
   Rózsika néni értetlenül felhúzta a szemöldökét.
   - Hiszen mind ezért vagyunk itt, nem? – kérdezte a lány, mintha a házvezetőnőt akarná kérdőre vonni mindenért. – Mind hibát követtünk el valamikor régen, és ezért most bűnhődnünk kell.
   - Ugyan már! – legyintett Rózsika néni, próbálva nevetést erőltetni a hangjába – Túl élénk a fantáziád, lányom. Ez csak egy ház, ahol élünk, semmi több.
   - Na és a köd? – vetette fel a lány – Azt mivel magyarázza? Amikor kinézek az ablakon, minden alkalommal közelebb terül el. Ha végre ideér, jaj annak, aki bűnös! Az arra érdemeseket megtisztítja, az érdemteleneket elpusztítja.
   - Azonnal fejezd be a hablatyolást! – kiáltott Rózsika néni, és felpattant a kanapéról – A köd hamarosan felszívódik, és minden újra ugyanolyan lesz, mint régen.
   A házvezetőnő rögtön elszégyellte magát, amiért ilyen hevesen kifakadt. Pironkodva visszaült helyére, és igyekezett nyugodt maradni.
   - Ne haragudj, hogy kiabáltam – suttogta – Nehéz időszakon vagyok túl, kicsit megviseltek a dolgok. De kiheverem, és újra a régi leszek, ígérem.
   - Megöltem őt, Rózsika néni! – mondta a lány váratlanul – Nekem támadt, én pedig végeztem vele. Pedig lehet, hogy én voltam egy ostoba liba. Viselkedhettem volna másképp is, akkor talán nem végződik úgy a dolog…
   Rózsika néninek fogalma sem volt, miről beszél. Fejét kissé félrebillentve hallgatta a lányt, közben figyelte minden egyes rezdülését.
   - Vissza fog térni – folytatta a lány – Visszajön, és mindent megtesz, hogy bosszút álljon. Félek tőle. Ha legközelebb felbukkan, már nem lesz olyan könnyű dolgom, mint eddig.
   A házvezetőnő közelebb húzódott hozzá, és gyengéden tenyerébe fogta két kezét.
   - Nem kell félned. Gyere velem, adok neked valamit, aminek hasznát veheted.
   Azzal elindult a lépcső alatti szertár felé, nyomában az igencsak feldúlt kedélyállapotú lánnyal.

                                                 ****************

   Ernő már majdnem aludt, amikor kopogtattak az öreg Ford ablakán. A sebhelyes homlokú férfi visszatért.
   - Nohát! – kiáltotta, miután utasa lehuppant mellé – Örülök, hogy nem esett semmi baja. Nos, jutott valamire?
   A sebhelyes homlokú titokzatos mosolyt eresztett meg felé, majd, némi habozás után így szólt: - Nem láttam semmi különöset. Ha volt is valami, többé már nem létezik.
   Az öreg elfogadta a magyarázatot. Bólintott, mint aki legszívesebben a másik orra alá dörgölné: „Én megmondtam!” Azonban nem szólt egy szót sem, elindította a motort, és rátaposott a gázra.
   Vagy öt perce rótták az utat, amikor a sebhelyes homlokú férfi megtörte a rájuk telepedő, sűrű csendet:
   - Maga tudja, hol van a köd? Oda tud vezetni?
   Ernő fürkészőn a szemébe nézett. Furcsállotta a kérdést, és egyben félelmet is érzett. Számtalan talány úszott át elméjén, de ezeket most nem hozta felszínre. Némán bólintott, aztán figyelte tovább az utat.
   Még néhány perc telt el így. Egyikőjük sem szólt, magukba zárták mondanivalójukat.
   Időközben a nap is leáldozóban volt. Fénye szinte elveszett a messzeségben, szürkülni kezdett.
   - Nem lenne jobb inkább mégis hazamenni? – Ernő hangja meg-megremegett. Nyilvánvalóan tartott valamitől.
   - Nem! – vágta rá a sebhelyes homlokú férfi – A ködhöz kell mennünk. Aztán maga hazamehet nyugodtan, de nekem ott van dolgom.
   A gondnok hamar belátta, nincs sok értelme ellenkezni. A fickó így is, úgy is el fog menni a ködhöz. Úgy érezte, kötelessége vele tartani, ha már eddig nem hagyta magára.
   Hajtott tovább, ám hirtelen nem várt eseményre lett figyelmes. A kocsi motorja furcsa, zörgő hangot hallatott. Mintha kezdené kilehelni a lelkét.
   - Ajjaj! – csóválta meg a fejét méltatlankodva Ernő – Azt hiszem, mégis előbb haza kéne mennünk. Semmi kedvem gyalogolni, még ha csak egy kilométerről is van szó. Sötét van már, és nem bízom abban a környékben. Nem szeretném, ha bármi baj történne.
   A sebhelyes homlokú bólintott. Belátta, az öregnek igaza van. Talán nem ezen a kis kitérőn fog múlni világok sorsa.
   Nemsokára megérkeztek a házhoz. Szokatlanul sötét és csendes volt. Mintha nem lenne otthon senki. Ernő egy másodperc erejéig megállt az ajtóban, elgondolkozott, végül megrándította a vállát, és bement. Úgy gondolta, biztosan alszanak már a többiek, azért nincs mozgás. Bár kissé meglepődött, hogy ilyen korán nyugovóra tértek, viszonylag könnyen elfogadta ezt az eshetőséget.
   A mennyezeti lámpa hatalmas fényt árasztott a tágas nappalira. Így már a gondnok is nyugodtabban mozgott. Elindult a szertár felé, hogy szerszámokat szedjen össze a kocsi megjavításához. Háta mögül, az ajtóból, a sebhelyes homlokú férfi szavait hallotta.
   - Felmegyek a szobámba, megnézem, minden rendben van-e. Ha szüksége van rám, csak kiáltson. És feltétlenül szóljon, ha indulásra készen áll! Nincs vesztegetni való időnk.
   - Tegyen, ahogy jónak látja! – morogta a gondnok, ügyet sem vetve rá, hallja-e a másik. Kezdte nagyon rühellni az egészet. Hagyján, hogy korgott a gyomra az éhségtől, ráadásul furikáznia is kell, sötétben, a köd közelében. Ehhez végképp nem fűlött a foga. Titkon azt remélte, befuccsol a kocsi, és nem kell a késői autókázást megejtenie. A szertár felé menet eljátszott az ötlettel, mi lenne, ha szándékosan elrontaná a Fordot. Úgysem jár vele sűrűn, akár hetekig is nélkülözni tudná, ha akarná. A gondolat egyre inkább megtetszett neki, és már ki is agyalta tervének legtöbb részletét.
   Ám az apró helyiségbe lépve elkerekedett a szeme, minden addigi elmélkedése szertefoszlott. Tekintete megakadt a falra fúrt, fából készült tartóberendezésen, melyen méretük szerint növekvő rendben lógtak a különböző célokra használatos fejszék. A legnagyobb nem volt a helyén…