„A legszebb illat, amit valaha éreztem, a szeretet illata.”

                                                                             Pegazus

Amina egy farönkön üldögélt, erdejét bámulva. Puha, meleg bársony az egész, minden fát, minden bokrot ismer. Elmehetett volna már innen, igazából bármikor megtehetné. Csak le kéne mondania az Igézőről és odaadni valaki másnak, aki elfogadja. Persze ez nem olyan egyszerű. Szívből kell elajándékoznia, lemondania az öröklétről. Látta mi történt Mommal akkor, és ő félt az elmúlástól. Szerette ezt az életet, még ha olykor magányos is volt. Viszont most, hogy így megnyílt a fiúnak, felszakadt benne valami.

Édesanyjára gondolt. Soha többé nem látta őt azután, hogy idekerült. Az emberek nem jártak az erdőbe, ő pedig nem mehetett ki. Tehetetlen volt, csak remélni merte, hogy bátyjai mindent megtettek az asszonyért és az felépült, szép, hosszú életet élve azután. Még emlékezett hosszú hajának illatára, kezének puha simogatására. Szomorúan sóhajtott.

- Miért búslakodsz, szépségem? - szólt hirtelen egy hang a háta mögül.

- Pegazus! Megijesztettél! - dorgálta meg Amina a semmiből előbukkanó patást.

- Sajnálom, nem akartam. Segíthetek valamiben?

A lány elmosolyodott: - Nagyon jó vagy hozzám, de nem tudsz.

Pegazus hangtalanul közelebb sétált. Szárnyait időnként megmozgatta, sörénye békésen hullámzott.

- Édesanyád nagyon szeretett téged – mondta váratlanul.

- Ismerted? - döbbent meg Amina. - Honnan tudod ezt?

- Ahonnan azt is, hogy épp rá gondolsz. Nagy áldozatot hoztál érte, egy ilyen gyermeket csak szeretni lehet. Ne szomorkodj, inkább légy büszke magadra. Kevesen lettek volna képesek így cselekedni.

A gyönyörű állat lehajtotta hozzá fejét, finoman megbökdöste. A lány végigsimította izmos nyakát, majd lassan átölelte.

- Nagyon hiányzik.

- Tudom. De erősnek kell lenned, az erdő nagy veszélyben van. Eónból jövök – az utolsó szavakat szinte suttogta.

- Mit láttál? - kapta fel a fejét Amina.

- Erős a sereg. Sokan is vannak, de erejük nem ebben rejlik. Vérszomjasak. Úgy rontanak majd Szabadvölgyre, mint a kiéhezett kutyák.

- Jól hallom, kutyákat emlegetsz? - toppant eléjük hirtelen Négyes. Pihés, kék szőre felborzolódott, szemei szikrákat hánytak. Kezében egy bunkósbotot tartott, természetesen az ő méreteihez illőt. Nem volt nagyobb egy kisfejsze nyelénél.

- Ne aggódj Amina, ellátjuk a bajukat! - kiáltotta és rásózott párat egy közeli bokorra.

- Héééé! - háborgott a kis növény, majd előugrott belőle egy másik kobold, feje búbját tapogatva: - Igazán figyelhetnél jobban is! - jajgatott.

Az erdőt nevetés hangja töltötte meg. Apró, kerek buksik bukkantak fel innen-onnan, vigyorral a képükön.

- Majd mi elbánunk a kutyákkal! - harsogták kórusban, erőfitogtató mozdulatokkal.

- Tőletek aztán nem lehet elbújni – nevetett Amina a vicces jelenet láttán.

A koboldok köré gyűltek, a csillogó bogárszemek rá irányultak. Egymás szavába vágva kérdezősködtek:

- Miért vagy szomorú?

- Hogy tudnánk felvidítani?

- Éhes vagy?

- Hozzak vizet?

- Játszunk valamit?

- Nem láttátok a tücskömet?

Mindenki az utolsó kérdés feltevőjére bámult.

- Bocsánat, de elhagytam valahol – kókadtak le hosszú fülecskéi.

- Százötvenhetes, mondtam ezerszer, hogy ne tarts tücsköt, idén már a negyvenediket hagyod el! Most nem érünk rá keresgélni! - korholta Négyes.

Hirtelen finom ciripelés zaja hangzott fel az erdő belsejéből.

- Ott van!

- Megfogom!

- Nem, majd én!

- Az enyém!

Úgy rohantak el, mint akiket puskából lőttek ki. Ahogy kiabálásuk és kacajuk elhalkult, Négyes a lányhoz fordult:

- Sajnálom, ma még a szokásosnál is szeleburdibbak.

- Semmi baj, így szeretem őket.

- Amikor itt lesz az ideje, figyelni fognak.

- Tudom.

Pegazus atyáskodó tekintettel bámult az eltűnő apróságok után, aztán megszólalt:

- Mennem kell, de szükségem lenne egy kis segítségre. Négyes, velem tartasz?

- Mit kell csinálni?

- Idejében megtudod. Pattanj fel.

A kis kobold behajlította izmos combjait, s egy ugrással az állat hátán termett. Pegazus kitárta méretes szárnyait, búcsúképpen bólintott egyet a lánynak, s elrugaszkodott. Amina nézte őket, ahogy könnyedén átvágnak a lombok közt, és végre magára maradt.

                                                  **********

Yls bevágódott a szobájába, épp időben. Az utolsó pillanat volt, mielőtt Yarg leért a csigalépcsőn. Zilálva nekidőlt ajtajának, és megpróbálta visszafojtani lélegzetét, hogy hallhassa, merre indul. Legnagyobb meglepetésére, távolodó léptek zaja ütötte meg fülét. Óvatosan kikukkantott, villanásnyi időre megpillantva az elsuhanó királyt. Köpenye lebegett mögötte, Könyve hóna alá csapva.

„A Könyv!” - világosodott meg a szolga. „Hát persze, ezért félti annyira, abban van a cellák nyitja!”

Csendben kilépett a folyosóra, körülnézett, majd kövér árnyékként Yarg után osont a sötétben.