"Az ember tettei - még ha tragikus következményekkel járnak is - nem hiábavalóak, amennyiben szívéből cselekedte azokat."

                                                                                                                                                                                                Esiw

   Miután Ylenol elbúcsúzott Aminától, mindketten elindultak lefelé a dombon, ki-ki saját otthona felé. Nem néztek hátra. Ha megteszik az olyan lett volna, mint egy kétségbeesett, utolsó pillantás. Mentek, szívüket és reményeiket a magányos sziklánál hagyva.

A fiú átvágott a kerteken, majd - néhány házzal tőlük - az utcára ballagott. Még sötét volt, de a messzeségben már felsejlett az új nap érkeztét hirdető hajnal. A kis kőházak egymást érték, csendben hallgatták lépteit, nem tudván, hogy nincsenek egyedül. Ő azonban észrevette.

Felpillantva a távoli, reggeli rózsaszínbe hajló égboltra, rögtön feltűnt neki a közeledő kis pont. Lassan mozgott, szinte úszott a levegőben, egyenesen felé tartva. Még messze járt, de körvonalai, s a dermesztő hideg amit magával hozott, elárulták kilétét. Yarg hollója suhant Szabadvölgy irányába.

A fiú megtorpant. Gondolkodás nélkül cselekedett, szinte megbabonázva. Miközben a madarat nézte, óvatosan leakasztotta válláról az íjat, majd hátranyúlva előhúzott egy nyílvesszőt a tegezből. Az, ahogy az ideghez ért, rögtön a helyére illeszkedett, mintha elegendő lett volna számára a tulajdonosa szándéka is. A fegyver megremegett, támadásra készen. Ylenol jobb lábával hátralépve megtámasztotta magát, s könnyedén megfeszítette. 

A holló alakja kiélesedett, látta csapzott tollait, vastag, fekete csőrét. A szemébe nézett, s az visszanézett rá. Gonoszul, lélektelenül, szinte vigyorogva.

Az Áldozat Íjának tűhegyes nyílvesszeje hangtalanul szelte át a hajnali színekbe öltözött égboltot.

                                                 *********

   Yls ledöcögött a lépcsőkön, s mire az aljára ért, már hangosan szuszogott. Ennyi mozgás és izgalom sok volt neki. A kazamatába érve ledobta zsákját és nagy horkanással ráült. Mozdulatlan csend fogadta, csak saját zilálása töltötte be a teret, majd rövid pihenő után az is elhalkult. Végignézve a cellasoron, ugyanaz a kép tárult elé, ami előző délután. A vastag rácsok fénytelenül feszültek a falakban, belül hideg sötétség. A cellákkal szemben fáklyák sorakoztak, mind előtt egy-egy, de fényük nem jutott el olyan messzire, hogy megvilágítsa lakóikat. Ha jobban belegondolt, a szolga nem is volt biztos benne, hogy látni akarja. Találkozott már hosszú börtönéveket megélt emberrel, akiből nem maradt más, csak önmaga szörnyű, eltorzult árnyéka. Megvakult, fogai kihulltak, körmei leszakadtak, bőre hófehérré, szinte áttetszővé vált. Minden ér kirajzolódott csontos végtagjain és aszott fején. Yls ilyennek képzelte azokat, akik megrekedve élet és halál mezsgyéjén, nem tudnak átjutni a túlvilágra.

Szusszant egy utolsót, feltápászkodott. Ha nem is nézi meg őket, azt mindenképp megteszi, amiért idejött. Köpenye alá nyúlt, s kihúzta a jobb perceket is megélt kalácsot. Számolni kezdett. Hét cella, hét adag. Letört egy darabot, bedobta az első lyukba. Várt néhány pillanatot, semmi. Továbbhaladt, s egyenlő részekre osztva az ételt, végigment a börtönön. Azért nem állta meg, próbált belesni a mélyükre, de tekintete nem tudott áthatolni a sűrű, tömény sötétségen.

Azok ott benn nem mozdultak, semmi életjelet nem adtak magukról, még egy apró lánccsörrenés sem jelezte, hogy van értelme annak, amit csinál. Mégsem hagyta abba. Visszaballagott, szétbontotta az ágytakarójára kötött csomót, kipakolta a kelméket, párnákat. A díszes rakás nem mindennapi látványt nyújtott a nedves kőpadlón, annyira nem illett oda, mint aranytallér a szemétdombra. De ott volt, s a szolga ezt is hét részre szedegette. Megfogta az első kupacot, ám ahogy felegyenesedett  vele, megállt a mozdulatban. Valami megváltozott.

Hirtelen fel sem fogta micsoda, csak azt tudta, hogy mielőtt elfordult volna, nem ezt a képet látta utoljára. Gyomra összeszorult, szíve a torkába ugrott. Magához szorította a puha anyagokat, lábai elgyengültek. Végigpásztázva a cellákat rájött, hogy a másodikból és a harmadikból halvány, pulzáló fény sejlik a feketeségen át. Megrémült. Most gondolt csak bele, hogy Yarg miért őrizheti ennyire ezeket a foglyokat. "Talán annyira veszélyesek, hogy még ő sem akarja, hogy elszabaduljanak" - gondolta, aztán rögtön el is vetette azt az ötletet. Yarg nem félt semmitől. Ő volt minden rossz, ami valaha is megtestesült ezen a földön, nála szörnyűbbet el sem tudott képzelni.

   Bár az ijedtség megbénította, Yls azért gondolkodni még tudott. Mozgásra parancsolta hát hurkás lábait, és odatántorgott az első rácsokhoz. Reszkető kézzel átpréselte rajtuk a holmikat, majd felnyalábolt egy újabb adagot, és a következőhöz botorkált. Egyre gyorsabban haladt, hevesen dobogó szívvel. Már négy cella belseje derengett különös fényben, mire a hatodikhoz ért. Betuszkolta oda is az ajándékát, szinte rohanva vissza az utolsó rakásért. Megmarkolta, ám mielőtt felemelhette volna, egy nyugodt hang szólalt meg mögötte:

 - Őt nem tudod táplálni, sem melegíteni.

Felismerte. A gyermek szólt hozzá, de mintha erősebb, vastagabb lett volna a hangja. Leengedte kezét, a kelmék puhán a kőpadlóra hulltak. Minden bátorságát összeszedve megfordult, felkészülve a legrosszabbra. Arra, hogy az a valaki ott áll közvetlenül mögötte. Nem így volt. A folyosó üresen tátongott, de már csöppet sem hidegen és szürkén. A cellák különös színeket ontottak a szemközti falakra pulzálón, egyre erősebben és fényesebben. 

 - Gyere közelebb - szólt a másodikból az illető.

A szolga teljesítette a kérést. Nem is tehetett mást, a látvány úgy vonzotta, mint a mágnes. Megállt a rácsok előtt, s bámulta a vörös lüktetést. Először halvány volt, majd felragyogott és ismét elhalványult. "Mint a szívverés" -  hasított a gondolat az elméjébe. Minden alkalommal, ahogy a szín erősödött, gyenge meleghullám érte el testét, lassan megnyugtatva.

 - Ki vagy te? - kérdezte tőle, habár nagyon is sejtette.

 - Neked kell megmondanod - felelte a hang, mely már szinte felnőttesen csengett. 

A szolga oldalra nézett. A vöröslő fényt a harmadik cella zöldje követte, a negyedik kéken világított. Az ötödik aranyban pompázott, mintha kelméi keltek volna életre ott benn. Az első és a két utolsó továbbra is sötét maradt.

 - Nem tudom - hazudta.

A szomszédos cella zöldje halványulni kezdett. 

 - Talán sejtem - folytatta gyorsan, mire a fény ismét jobban ragyogott. A szolga maga elé bámult, s szinte csak önmagának suttogta:

 - Azok vagytok, akiknek a nevét már nagyon régen nem lehet kiejteni e falak közt. 

A felismerés úgy vágta fejbe, hogy megtántorodott. Szóval ezért lett ilyen Eón. Nézte a lüktetést, a színek egybeolvadtak, a világ megfordult vele. Tudta, hogy királya sokmindent megtehet, de nem értette, ezt hogyan bírta véghezvinni, honnan van ekkora hatalma. A falhoz botladozott, nekitámaszkodott a hűvös köveknek. 

 - Mondd ki a nevünket Yls - kérte a hang.

 - Nem, az nem lehet, erre senki nem képes! Úgy értem, hogy zárhatott be? Mivel tart fogva, hiszen... nem vagytok emberek!

 - Csak mondd.

A szolga - bár még mindig képtelenségnek érezte az egészet - visszalépdelt a második cella rácsaihoz és egyenesen a lüktető vörösségbe nézett.

Ekkor hangzott fel Yarg velőszaggató üvöltése az ötödik toronyból.

                                              ***********

   Ylenol leengedte íját és várt. A halvány pirkadat némán és üresen tört utat magának az éj sötétjében. A holló eltűnt, a bojtos végű nyílvessző nem jött vissza. "Eltaláltam" - gondolta büszkén és elmosolyodott. Aztán az elpazarolt vesszőre gondolva, hosszúkás ránc jelent meg a szája szélén. "Csak kettő maradt" - keseredett el a ténytől, hogy máris egy lépéssel közelebb került a véghez. Nagyot sóhajtott, visszaakasztotta vállára íját és lassú, nehéz léptekkel hazaindult.