"Már nem emlékszem, milyen embernek lenni, mégis hiányzik. Azt hiszem, vannak dolgok amik soha nem hagyják el a lelket."

                                                                                  Amina

       Yls nyöszörögve bukdácsolt lefelé, a hosszú, sötét csigalépcsőn. Fáklyája lobogva világította meg rázkódó tokáját, ami így, lehajtott fejjel még vaskosabbnak tűnt. Utálta a lépcsőket, az ő szobája legalul volt. Kellett fél óra, mire megmászta a tornyot, és közben legalább ötször megállt pihenni. Lefelé valamivel gyorsabban ment, mert gyakran megbotlott és egy darabig gurult. Most vigyázva, óvatosan lépdelt, kissé oldalazva. Az emberekre gondolt, akik lent várták, és akik már nem is hasonlítottak önmagukra. "Rovarképük lett, igen, ez a jó szó." Megváltoztak, félelmetesnek tűntek. Mint a Könyv. Hallotta a zümmögésüket, és semmi kedve nem volt találkozni velük.

Miután épségben leért, a fegyverteremhez sietett, kitárta ajtaját. Úgy döntött beereszti ezeket, aztán vigyék, amit akarnak, de ő nem várja meg. Halkan elindult a torony bejáratához, ami mindig zárva volt. Közeledve, a zúgó-morgó hang felerősödött, hallotta, ahogy rázzák a rácsos kaput, csattogtatják fogaikat. Megrettent. Hirtelen sarkon fordult, a szobája irányába. Kell ott lenni valakinek, akit ideküldhet. Nem csalódott, a vár alatti kazamaták levezető járatánál egy őr állt. Nem tudni mit őrzött, volt ugyan lent néhány rab, de szükségtelen vigyázni rájuk. Úgy képzelte, ezer lánc köti csontsovány testüket a várfalhoz, karnyi vastag rácsok mögött.

 - Hé te! Menj és ereszd be a csőcseléket a fegyverekért! - dörrent rá a katonára.

Az nem mozdult, hiszen a király állította oda, és tőle jobban félt, mint a szolgától. Yls elmosolyodott.

 - Talán szeretnéd, hogy maga Yarg kérjen meg? - kérdezte gúnyosan.

A férfi erre megrázta fejét, és kiment a kapuhoz. A betóduló tömeg hangja elnyomta sikoltását, összeroppanó csontjai hangját. A szolga lesietett a vár alá vezető poros lépcsőkön, menedéket keresve. A sötét cellákban heverő, vagy lógó rabok némán figyelték minden léptét, ha volt is bennük élet, már csak pislákolt. Bűnösek vagy nem, erre ítéltettek. Yls egyiket sem ismerte, idelent is először járt. Odafent nagy volt a csörgés-csattogás, zúgás, reszketve húzódott a fal mellé. Végignézve a cellasoron, hét rácsos ajtót számolt, mind vastag fallal elválasztva egymástól.

A szolga előhalászott egy darabka kalácsot a köpenyéből, és bedobta az egyik cellába. A koszos földre pottyant étel még éppen látszott a szemközti fal fáklyájának gyér fényében. Egy darabig semmi nem történt, majd két apró ujjacska tűnt fel. Matatott néhány pillanatig, aztán meglelte. Behúzta az árnyékba, s a hozzá tartozó vékonyka hang megszólalt:

 - Köszönöm. Jó ember vagy.

"Egy gyerek" - gondolta, és összeszorult a gyomra. Tudta, hogy királyába a gonoszságon kívül, semmiféle érzelem nem szorult, de ez sok volt. A sötétből halk nyammogás szűrődött, majd csend. Meglepő módon a fenti hangzavar is elnémult, mintha a horda is hallani akarná, ahogy egy rab kalácsot majszol, majd hirtelen zúgva-csörömpölve távoztak. Hangos ajtócsapódás jelezte, hogy kiürült a fegyverterem, zaja még néhány pillanatig visszhangzott a folyosókon. Maguk maradtak. Tudta, hogy vissza kéne térnie a szobájába, de kíváncsisága nem engedte.

 - Mióta vagy itt gyermekem? - kérdezte a sötéttől, ám válasz nélkül maradt. Hosszú percekig várt, aztán feladta."Talán elaludt, vagy elájult. Esetleg megölte az étel" - gondolta, és a lépcső felé indult.

 - Mindig itt voltam - szólt váratlanul a hangocska.

 - A börtönben? - fordult vissza Yls.

 - Eónban.

 - Ismerlek?

 - Azt hiszem, igen.

 - Mi a neved, gyermekem?

 - Nem tudom megmondani. Neked kell rájönnöd.

Lassan a szomszédos cellákban is mozgolódás támadt, láncok csörrentek, sóhajok szakadtak. A szolga végignézett a falakon, de kulcsot sehol nem látott, s jobban megfigyelve a rácsokat rájött, zár sincs rajtuk. Nem ajtók voltak, sokkal inkább falak ezek is, nem lehet bejutni oda, ám ami még szörnyűbb: kijutni se.

Hirtelen lábdobogás hallatszott a kinti folyosókról, és a szolga megrettent. Ha itt találják, neki vége. Búcsú nélkül felkapaszkodott a magas lépcsőfokokra, majd szobájába sietett.

                                                **********

   Amina céltalanul kóborolt erdejében, arcán ábrándos mosoly és aggodalom keverékével. A fiú megzavarta, furcsán érezte magát. Ismerős melegség töltötte el, mikor rá gondolt, de nem tudta mi az. Az emberi érzésekről nagyon halvány emlékei voltak, az emberi külsőről is. Régi, és mégis új élmény volt ez számára. Gondolataiból puha léptek zaja zökkentette ki, s nem tudni melyikük lepődött meg jobban: ő, vagy a szárnyas patás, aki hirtelen elé toppant.

 - Pegazus, olyan nesztelenül jársz, hogy nem vettelek észre! - szólt a lány.

Az ezüstszínű ló lassan összefordította erős szárnyait, s a hátán pihentette. Selymes, hófehér sörénye szügyéig ért, vakítóan égkék szeme végigpásztázta Aminát.

 - Ember vagy - mondta neki.

 - Ó, én csak... igen.

 - Szóval itt jártak.

 - Csak egy. Segítséget kért. Azt mondta...

 - Mindent tudok. Az én fajtám hajlandó segíteni. A többiek?

 - Négyes nemet mondott - rázta a fejét Amina.

 - Koboldok nélkül nem fog menni. Hívd ide őket.

 - Tényleg ilyen nagy a baj?

 - Sokkal nagyobb, mint gondolnád. Lásd a jövőt.

Pegazus hangja keménnyé és komorrá vált, ijesztően hangzott. Fejét leszegte, kék tekintete elsötétült, kitágult orrlyukaiból fehér pára tört elő, körbevéve őket. Ebben a pillanatban Amina megérezte a veszélyt, kis híján összerogyott az erejétől. Tágra nyílt szemmel nézte erdejét, mely hamarosan elveszítette ragyogását, megfeketedett és elszáradt. Recsegve elsorvadt minden növény, porrá váltak a fák, bokrok, csak ők ketten maradtak a száraz, terméketlen talajon. Hideg szél támadt, felkavarva a hamvakat, s kirajzolódott belőle egy férfi holtteste. A földön feküdt,  kezében íjat szorongatott. Arca homályban maradt, a lánynak mégis ismerősnek tűnt. 

 - Elég! - kiáltotta, mire Pegazus hátrahőkölt, s fújt egyet. Az erdő ismét a régi volt, ragyogó, meleg.

Amina döbbenten nézte a patást, majd hátranyúlt az Igézőért és lassan előhúzta tokjából.