I am Bori, B. Bori :)

Ott kezdem, hogy 1981 augusztusában születtem Nagyváradon, az Oroszlán jegyében, tehát kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy csakis olyan irányba fog terelődni az életem, amelyben oroszlános jellemzőimet szépen kamatoztathatom: vagyis hogy állandóan a figyelem központjában leszek. :D Természetesen nem hiszek a horoszpókban!, de azért nem lehet véletlen, hogy imádok beszélni, magyarázni, előadni, vitázni, jaj, még szerencse, hogy tanár lett belőlem! Bár eleinte nem erre vágytam. Gyermekkoromban megszállottan régész akartam lenni, jobban mondva egyiptológus, még a hieroglifák olvasását is megtanultam, aztán az élet mégis másképp hozta.  Ha így visszagondolok, semmit nem csinálnék másképp az életemben, nem bántam meg, hogy végül mégsem lett belőlem régész (meg aztán, kinek tetszik vérverejtékkel ásózni a tűző napon, hogy néhány csontocskát, meg múmiát, amiktől amúgy elhánynám magam, a felszínre kapirgáljak?)

Úgy esett, hogy érettségi után a Nagyváradi Állami egyetemre kerültem, Könyvtártudomány szakra, magyar ajkú környezetből, egyből egy színtiszta román évfolyamba. Először sokkolt, kétségbeesetem, halálra rémültem, aztán megszállt valami „csak azért is megmutatom” érzés. Az első év mondhatni a román nyelv megtanulásáról szólt, ami aztán annyira jól sikerült, hogy másodévtől kezdve felvételiztem az angol-román szakra is. Nem mondhatom, hogy könnyű volt a két szak párhuzamos végzése, főleg, hogy mellette dolgoztam is, a második diplomát ugyanis törvény szerint fizetéses helyen lehetett csak megszerezni. A lényeg, hogy mindig is az angol nyelv volt a nagy kedvencem, na meg persze az irodalom, s hogy stílusos legyek: az angol-amerikai irodalom.

Ezeknek a vészterhes időknek is vége lett, és most már mondhatni nyugodtabb mederbe terelődött az életem. Jelenleg egy Nagyváradi magánegyetemen tanítok amerikai irodalmat, és kortárs amerikai filmet, és rettenetesen élvezem, mert ezek azok a dolgok, amelyek a legjobban érdekelnek. Hogy hogyan tanítok? Érdekes dolog ez, kezdem azt hinni, nem is én tanítok, hanem tanulok valamit, a hallgatóimtól. Próbálom megmozgatni az agysejtjeiket, hogy önálló gondolatokat, véleményeket alkossanak, és az ő szájuk járjon az órákon, nem pedig az enyém. El tudjátok képzelni, hogy ez milyen nehéz? (lásd bemutatkozóm első bekezdését) Folyton belekotyognék a mondanivalójukba, de próbálok leszokni. De tényleg!:)

Rájöttem, hogy irodalomról beszélgetni, azt tanítani, teljesen más dolog, mint irodalmat írni. Na, az már borzasztóan nehéz, néha szégyellem magam, hogy egyáltalán próbálkozom vele. De nem bírok ellenállni, egy ideje vad, rögeszmés hullámokban tör rám az íráskényszer. Gyermekkorom óta falom a könyveket, írok rövid történeteket, gyarapítgatom kis könyvtáramat, de mostanában egyre erősebben érzem, hogy ezzel szeretnék komolyabban foglalkozni. Persze, lehet, hogy ez is csak egy fellángolás, mint a filmforgatás, filmelemzés, üvegfestés, kismillió zarándokút terve, időszakosan ismétlődő életmódváltások terve, de szeretném azt hinni, hogy hátha, hátha, hátha… Cudar érzés, hogy sosem lesz belőlem egy E. A. Poe, vagy egy Marcel Proust. Mindig ez van, néha szárnyakat kapok, hegyeket tudnék mozgatni, máskor meg nyavalygok, elkap a búbánat, hogy izé, nem értek semmihez, soha semmiben nem leszek tökéletesen jó, minek is kínlódok vele, satöbbi.  Ja, és lázadozok, hőbörgök sok minden miatt (naná, persze, hisz oroszlán vagyok, lásd bemutatkozóm első bekezdését): szidom az országot, a kicsi életszínvonalat, ki kéne menni külföldre, szerencsét próbálni, meg ilyenek, de aztán megnyugszom, lehiggadok, és ismét megállapítom, hogy nem ez a lényeg.

Mostanában egyre több az a pillanat, mikor tisztán látom a dolgokat. Csendesen szemlélődöm a világban, figyelem az embereket. (Meg)hallgatom a diákjaimat. Figyelem magamat, minden alkalmat megragadok, hogy leírjam gondolataimat. És valahol azt hiszem, ezek az igazán fontos dolgok, jobb leszek tőlük, és körülöttem is jobb lesz minden. Megpróbálom lazábban venni az életet. Carpe Diem, everyone! Lehet, erről kellene regényt írnom, nem?