A nap már rég leáldozott, amikor a ház mögötti garázsban megmozdult valaki. Sötét volt, az illető nem látott túl sokat a külvilágból. Csak a közeledő vörös Ford lámpái adtak némi támpontot helyezkedését illetően. Azt követve az alak a terasz oldalába húzódott, így az érkezők nem vehették észre. Fejét épphogy kidugta, pusztán annyira, hogy lássa, kik jöttek.
   A két férfi kiszállt a kocsiból, mogorván, feldúltan. Bizonyára komoly dolgok aggasztották őket. Az alak megvárta, míg azok bemennek a házba, azután a kocsi hátuljához osont.
   Nem tett meg két lépést, amikor egy erős kéz megragadta a karját, és visszahúzta a sötétbe.
   - Még ne! – szólt a furcsa kinézetű férfi, akinek egész arcát valami undorító, bőrszerű képződmény takarta.
   A bujdosó nő megremegett karjaiban. Rettegett a különös idegentől. Másodszor látta, de ugyanaz a borzongás futott végig gerincén, mint első alkalommal.
   - Maga volt már a ködben, igaz? – érdeklődött az arcnélküli ember, kissé sürgető hangnemben.
   Virág kitépte magát kezei közül, majd flegmán így felelt: - Mi köze hozzá?
   - Erre most nincs időnk! – az idegen szeme helyén a vörös pontok felizztak. – Mindannyian veszélyben vagyunk, és csak a sebhelyes homlokú férfi képes minket megmenteni. Ő nem látja a ködöt.
   A nő értetlenül ráncolta a homlokát.
   - Tudja, hosszú ideje élek már itt, és még soha nem láttam a ködhöz hasonlót. Először nem tudtam, mi a fene lehet az, de aztán, amikor először elmerültem benne, rájöttem. Egy összeköttetés a másik világgal. A maguk világával, ahonnan idejöttek. És ahonnan én is jöttem…
   Elfordította fejét, mintha el akarná kerülni, hogy meglássák a könnyeit. A világító vörös pontok elhalványultak, majd kisvártatva élénken felcsillantak ismét.
   - Ha valakinek nem jelenik meg ez az összeköttetés, az csak egy dolgot jelenthet. Mégpedig azt, hogy az illető maga az összeköttetés. Miatta jött létre a köd.
   - És mi történik, ha a köd ideér? Ha eléri a házat…
   Az arcnélküli ember hosszan felsóhajtott.
   - Abba bele sem merek gondolni – tekintetét Virágra függesztette – Mondja csak, szimpatikus magának a sebhelyes homlokú férfi?
   Virág arca elérzékenyült. Lesütötte szemét, majd suttogva válaszolt: - Kedves fiatalember.
   Az idegen bólintott.
   - Kezdetnek elég… Most pedig ígérje meg, hogy itt marad, és nem próbál bejönni a házba, akármit is hall!
   - De… - kezdte a nő, de a másik durván megragadta, és megrázta.
   - Nem kockáztathatjuk, hogy baja essen. Ígérje meg!
   - Oké! – kiáltotta Virág – Maga pedig azt ígérje meg, hogy megmenti a sebhelyes homlokú férfit!
   - Megteszem, ami tőlem telik – mondta az arcnélküli, és ránézett a házra. – Csak én menthetem őt meg. Ez az én házam.
   Virág meg mert volna esküdni, hogy a furcsa lény fájdalmas emlékeket idéz fel magában.
  
  

   Állítólag verőfényes nap sütött, amikor a hatalmas ház verandáján valaki letett egy csecsemőt mózeskosárban. A baba keservesen sírt. Nyilván nem kapott sem enni, sem inni. A kedves házaspár későbbi elbeszélése szerint koszos pelenkája is bűzlött.
   Rózsika néni és férje először elborzadtak, azután felcsillant a szemük. Hiszen ekkora csodát el sem tudtak képzelni. Elmesélték nevelt fiuknak, milyen hosszú ideig próbálkoztak, eredménytelenül. A gyermekáldás egyszerűen nem akart érkezni. Ezért megváltóként tekintettek a kisfiúra, dédelgették, szeretgették, mindent megadtak neki, amit szeretett volna. Semmiben nem szenvedett hiányt, mind anyagilag, mind érzelmileg elkényeztették. Ám egy nap valami megváltozott…
   A fiú nyűgösen ébredt. Rosszat álmodott. Nem emlékezett rá tisztán, mi volt az, de tudta, hogy valami szörnyű dolog lehetett. Hányingere lett tőle, és leverte a víz. Első útja a fürdőszobába vezetett, ahol a csap alá hajolt, fejére megengedve a hidegvizet. Valamelyest jobban lett. Belenézett a fali tükörbe. Úgy nézett ki, mint egy ázott kutya. Úgy is érezte magát. Magára dobta a törölközőt, és durván megdörzsölte a haját és az arcát.
   - Hát veled meg mi történt? – szólt az ajtóból Rózsika néni – Reggeli hidegzuhanyt vettél?
   A fiú keserűen elmosolyodott.
   - Nem érzem jól magam – válaszolta – Rosszat álmodtam.
   Rózsika néni felhúzta a szemöldökét.
   - Mit csináltál? – kérdezte, őszinte tudatlansággal a hangjában.
   - Rosszat álmodtam – ismételte a fiú – Azt hiszem, valaki kergetett. Vagy valami…
   A fiatal, dinamikus, harmincéves asszony értetlenül nézett rá, majd lassított felvétel módjára kifordult a fürdőszobából.
   A gyerek akkor még nem gondolta, hogy komolyabb jelentősége lenne ennek a rövid párbeszédnek.
   Miután végzett, felöltözött, és megejtette szokásos napi látogatását a garázsban. Ott állt a vörös, szinte vadonatújnak festő Ford, csendes, hívogató magányában. A fiú itt érezte magát igazán otthon. Néha beült a járgányba, néha csak egy sámlin ülve csodálta azt. Szépsége így is, úgy is lenyűgözte, magával ragadta. Órákat töltött el minden nap a közelében, már vagy öt éve, de még mindig nem tudott betelni vele.
   Aznap olyan beülős hangulata támadt. Előkotorta a szerszámosláda rejtekéből a kocsi kulcsát, és helyet foglalt a volán mögött. Elképzelte, hogy ő vezeti az autót.
   Ernő mindig intette: „Beindíthatod nyugodtan a motort, azt megengedem, de soha ne jusson eszedbe vezetni! Megértetted? Ne próbálj meg elindulni, mert ez egy értékes kocsi.” A fiú pedig szót fogadott, bár olykor erős késztetést érzett a szabály áthágásához. Játékosan a gázra tette lábát, incselkedve a gondolattal: MI LENNE, HA…?
   És a Ford megmozdult…
   A fiú nem értette. Hiszen hozzá sem ért a gázpedálhoz, sem a váltókarhoz. És mégis: a jármű lassan kigurult a garázsból. Megkerülte a házat, és a poros földúton haladva pár száz métert, kiért az aszfaltos autópályára. Sebesen száguldott, míg a távolban meg nem jelent néhány épület. Alacsony házak, tágas utca, tele nyüzsgő emberekkel. A gyerek ledöbbent, mennyire eltér ez az élet az általa megszokottól. Csak ingatta ide-oda a fejét, miközben a Ford egyre közelebb ért a zsibongó városhoz. Egy terasz előtt végül a kocsi magától megállt, a motor elhalkult. A zár ismerősen kattant, jelezve, most már ki lehet szállni.
   Gondolkodás nélkül kinyitotta az ajtót, és felnézett a kétszintes házra. Végigmérte a lépcső aljától a kéményig, majd határozott léptekkel elindult a bejárat felé, ügyet sem vetve a többi járókelőre.
   Odabent senkit nem talált. A szemközti falnál félkör alakú pult volt, rajta papírok, rendezetlen összevisszaságban. A mellette lévő, szűk fokok alkotta lépcső vezetett fel az emeletre. Némi habozás után felment, és egyenesen a szemközti ajtóhoz lépett, mint aki nagyon jól tudja, hová tart.
   A szoba tele volt játékokkal. Az ágy vetetlenül állt, rajta egy csomó kisautó hevert, meg egy repülőgép apró modellje. A fiú ez utóbbit kezébe vette, nézegette, majd úsztatni kezdte a levegőben. Körbe-körbe forgott, teljesen elmerült a játék örömében. De a következő pillanatban megállt a helyiség közepén. Tekintete megakadt a sarokban lévő íróasztalon, melyen egy rádiós magnó, egy füzet és egy ezüstszínű kerettel ellátott fénykép állt. Közelebbről szemügyre vette a fotót, és abban a pillanatban felismerte a rajta szereplő, mosolygós fiút. A döbbenet hatására elejtette a repülőgépet. Forogni kezdett vele a világ, gyomra émelygett. Saját maga vigyorgott vissza rá egy hintából, felhőtlen boldogságban fürödve.
   Bizonyára sokáig állt volna lecövekelve, ha egy ismeretlen női hang odalentről fel nem kiált.
   - Kisfiam, kész az ebéd! Siess, mert kihűl!
   A fiú szinte azonnal visszanyerte lélekjelenlétét. Vad erővel kivágta az ajtót, leszaladt a lépcsőn, és anélkül, hogy hátranézett volna, kifutott a teraszra. Ott újabb meglepetés várta. Az imént még emberek tömegétől hemzsegő utcán most egy teremtett lélek nem lézengett. Mintha a föld nyelt volna el mindenkit. Egyedül az öreg Ford állt ott, ahol eddig, bár már az sem fénylett a régi pompájában. Néhol apró karcolások csúfították, színe megfakult. Úgy nézett ki, mint egy éveken át porosodó, ócska járgány. Villámgyorsan a vezetőülésbe huppant, a többit pedig elvégezte helyette a kocsi, ahogyan idefelé jövet is…