Homok. Mindenütt homok.

- Sivatag. – gondolom. Már éppen visszafordulnék, amikor mögöttem újra hallatszik az ismert csattanás, és mire megfordulok, már csak szilánkokat látok lebegni a levegőben, de aztán azok is eltűnnek. Próbálok nem pánikolni, de ez – tekintve a helyzetemet – nehezemre esik.

                Eszembe jut, miért vagyok itt, és körülnézek. Ryanéknak semmi nyoma. Egy pillanat! Ha itt mindenhol homok van, legalább lábnyomoknak illene leledzenie, nem? De egyet sem találok, pedig mindent tűvé teszek. Elvigyorodok; ha így folytatom, homok helyett csak tűk lesznek itt.

                Nem is annyira a poén,mint a helyzetem reménytelensége miatt nevetem el magam. És csak nevetek és nevetek. A vállamra helyezett kéz miatt hagyom csak abba. Ijedtemben felugrok. Megpördülök, de elcsúszom a homokon, és hanyatt esek. A napfény elvakít. Hunyorogva próbálom vizualizálni az újonnan akadt társaságom.

                Egy középmagas lány az. Fekete haját lófarokba fogja, a hosszát nem tudom megállapítani, de tippre hátközépig ér. A szeme zöld, átható pillantású. Egyszerű, fehér tunikát hord, öv gyanánt pedig egy – innen nézve – vörös kígyóbőrt. Lejjebb téved a tekintetem. Na, nem annyira, de amit mellette látok, az egy erőteljes felugrásra késztet. Egy hatalmas fehér tigris áll mellette!

***

                Idenyújtja a kezét.

- Na, gyere, állj fel!

- Ki vagy te? – kérdezek vissza kábán, miközben felhúz.

- A nevem Renee. Papnő vagyok.

- Inkább paplány, nem?

- Tippelj, ez hányadik nyaram?

- Nem tudom…tíz?

- Kétszázhárom.

Leeseik az állam, mert látom rajta, hogy nem viccel. Eszembe jut a jó modor, vagy legalábbis az a kevés, amit olvastam róla.

- A nevem…

- Tudom, mi a neved, Daniel Craig. Sőt, többet tudok rólad, mint te magadról.

- Mi? Honnan…?

                Körbenéz, és elfelhősödik a tekintete.

- Ne itt. Itt van nem messze egy oázis, ott mindent elmondok.

Még soha nem voltam sivatagban. A legnagyobb homokozóm is nagyjából egy négyzetméter lehetett. Most mégse tekintgetek körbe mert kissé feszélyez a mellettünk sétáló tigris. nem merem róla levenni a szemem, pedig Renee biztosított róla, hogy veszélytelen. Az állat megelégeli a bámulást.

- Helló. A nevem Guardian, de szólíts csak Gusnak.

                Ijedtemben ugrom egyet. Eddig mindenesetre nem kelthettem valami bátor benyomást bennük.

- Ez beszél?!

- Igen, és ez az „ez” szeretné, ha „ő”-nek hívnád. – javít ki Gus.

                Nem ilyennek képzeltem el egy oázist. Mindig azt hittem, hogy van bennük egy tavacska, néhány pálma, esetleg majmok. Ezzel szemben itt volt egy kút és sárból tapasztott kunyhók félkörében egy tűzrakóhely. És homok. Mindenhol homok. De lassan kezdem megszokni. Közben kérdezz-feleleket játszunk Reneevel.

- Ki vagy Te, ki ez a nagymacska, hol vagyunk, honnan tudod a nevem?… - veszek levegőt, mire félbeszakít.

- Na jó, lassabban! Én – mint mondtam – papnő vagyok. Talán az utolsó. A daemonom, Gus…

- A mid?

- Daemon. Még ezt se tudod? Hogyan küldhettek pont téged?

- Mi az a…várj, engem nem küldtek. – ráncolom össze a homlokom.

- Jó, később. Szóval most Daruri Föld tartományában vagyunk…

- Hol? – kérdezem, miközben agyamban végigfuttatom a régi atlaszomat, de nem találok ilyen országot.

- Nem is hallottál még Daruriról? – néz rám csodálkozva.

- Nem. Hol vagyunk pontosan?

- Hát…elég bonyolult. Képzeld el a Földet!

- Megvan. – bólintok.

- Most képzelj köré egy másik bolygót, ami pont ugyanolyan, és ugyanott van.

- Azt meg hogyan?

- Ennél jobban nem tudom elmagyarázni.

Gus mellém lép. Már kezdem megszokni; nem ijedek meg tőle.

- Majd én. – mondja, és megérinti a karomat mellső mancsával. Elárasztanak a képek, de túl gyorsan ahhoz, hogy felfogjam őket. Aztán megjelenik az előbb sikertelenül elképzelt duplabolygó.

- Aha! Kösz Gus. – vigyorgok rá. Egy tigris segített ki!

***

                Este. Csak fekszem, és a hallottakon rágódom. nem hittem, hogy ilyen is történhet velem. A daemonok olyanok, mint a démonok, csak jók. Minden ember mellé szegődik egy. Az alakjuk változó, ők döntik el, mik akarnak lenni. Mindenkinek van egy. A Földön soha nem láttam egyet se. Ebben a világban sem lehet mindet látni, csak akik megmutatják magukat. Ellentéteik az emberüknek; kiegészítik egymást.

                Már nem akarok menekülni. Renee megmutatta, hogy tud…hát… Varázsolni. Az elején leszögezte, hogy csak alapszinten megy neki, majd lebegtetett engem. Elszívta az erjét rendesen! Most csak fekszem a nekem kijelölt sárkunyhóban. És nem félek. Ez először történik meg velem…lassan kilenc éve, amióta nincs anya. Most, hogy tudom, mégis van, már nem félek annyira. Kicsit mintha megnyugodtam volna.

                Csendes mélázásomból egy hatalmas robaj, majd csatakiáltás és hörgés riaszt fel!