Úgy vélem, ez a kis bejegyzés mindnyájunknak sokat segíthet a fejlődés terén. A cikk nem saját, Aardvark volt olyan kedves, és megengedte, hogy bemásoljam ide.

Számos helyen fellelhető az interneten a központozás témaköre. Aki írásra adja a fejét, nem kerülheti el, hogy legalább az alapokkal ne legyen tisztában, és az írás alapja – már a fogalmazáson, értelmes mondatok kiötlésén túl – egyrészt a helyesírás, másrészt a helyesírásnak egy kevésbé jól definiált része: a központozás.

Ebben a cikkben igyekeztem összegyűjteni némi információt a témával kapcsolatban, így a következőkben ezek olvashatók. Elöljáróban még annyit szeretnék elmondani, hogy az itt található szövegek nagy részét magam is az internetről gyűjtöttem össze, bár ebben a formában, így egy csokorba szedve, remélem, könnyebb benne eligazodni, mintha az AkH. (akadémiai helyesírás) jelenleg érvényes 11. kiadásának oldalait böngészné az ember, bár a lényeges tudnivalók ott is megtalálhatók. Mellékesen jegyzem meg, hogy a központozás sem mint fogalom, sem mint önálló szó nem található meg a könyvben, lehet, hogy éppen emiatt olyan nagy iránta az érdeklődés.

Mielőtt a szabályokra és a példákra térnék, egy gyakori tévedésre illetve összemosásra hívnám fel az olvasó figyelmét: a központozás nem egyenlő a szépirodalmi művekben gyakran megtalálható párbeszédek megjelenítésével, ez csupán egy része a teljes anyagnak, bár a legtöbben pontosan erre kíváncsiak a leginkább. Valamint ki kell jelentenem, hogy az itt leírt szövegek, nem feltétlenül hibátlanok, magam is véthettem a helyesírás és más kevésbé definiált szabályok vagy ajánlások ellen, ezt kéretik nem a szememre vetni. (A javításra való buzdítást azért szívesen veszem.)

Központozásnak végül is azt nevezzük, ahogyan írásban kifejezzük a beszéd másként le nem írható részeit mint a ritmus, hanglejtés, érzelmek, szünet, tagolás és hangsúly.

Ennek a kifejezésmódnak alapvető építőkövei az írásjelek.
 
Az írásjelek használata

Az AkH. 239. pontjától kezdődően találhatóak az írásjelek használatát leíró szabályok. A szépírók számára kulcsmondat lehet a következő idézet: „Az írásjelek változatos és kifejező használata fontos eszköze az értelmileg és érzelmileg egyaránt árnyalt közlésmódnak, ezért csak szépíróktól fogadható el – egyes esetekben, tudatos eljárásként – az írásjelek részleges vagy teljes mellőzése.” Az idézetből kiemelném a tudatos eljárást mint az elfogadhatóság mércéjét, és ezzel meg is érkeztünk oda, hogy első feladata minden írónak a szabályok megismerése, és csak azután lehet azokat elhagyni.

Ha eddig nem tudtad, hogy a mondatokat nagybetűvel kell kezdeni, ne is olvass tovább, mert boldogok a lelki szegények stb.

A kezdet legyen most inkább a vég: a mondatokat lezáró írásjelek. A mondatok végére leggyakrabban pont kerül, különösen, ha kijelentő mondatról van szó. Kérdő mondatnál a kérdőjel a leggyakoribb. Felszólító, felkiáltó és óhajtó mondatoknál a felkiáltójel a megszokott és elvárt. Vannak persze kivételek. Lehet a kérdő mondat egyben felkiáltó, és ilyenkor felkiáltó jelet érdemes használni: „Miért ver engem a sors!” De a halmozott írásjeleket sem tiltja semmi: „Nem látsz a szemedtől?!” Ilyenkor azon kívül, hogy a helyesírásellenőrző-program aláhúzza, semmi egyéb baj nem történik, az érzelmek hullámzásának bevált eszköze az ilyesmi: „Mi van??” „Vigyázz!!!” (AkH. 240.) Túlzásba vinni tehát szabad, legfeljebb az a kérdés: érdemes-e?

Sokan használják a hármaspontot a mondataik végén, holott ez az írásjel az AkH. szerint másra hivatott: a befejezetlen gondolatok jelölésére. (AkH. 264.) Két irányból is működik, mert a gondolatnak hiányozhat a vége, és hiányozhat az eleje. Mindkét esetben három pontot teszünk. (A tipográfusok mind a mai napig vitatkoznak azon, hogy a hármaspont egy darab jelnek számít-e, avagy három pont is megfelel helyette. Az AkH. mindenesetre három pontnak hívja a tipográfusok által kedvelt hármaspont kifejezés helyett.) Íme, egy példa: …nem emlékszem, honnan… A három pont tehát nem a leírásoknál, hanem inkább az idézett gondolatok esetleges szaggatottságának, hiányosságának jelzését segíti. Ne használjuk nyakra-főre!

Mellérendelő összetett mondatok esetében az utolsó tagmondat szabja meg a végére biggyeszthető írásjelet, alárendelő mondatoknál pedig a főmondat az irányadó. Például: Miért dideregsz, nincs is hideg. Nincs is hideg, miért dideregsz? Avagy: Tudod-e, hogy a nyelvtan nehezebb, mint a számtan? Mondd meg, miért! 

Mindig vannak kivételek, így a mondatvégi írásjelek is inoghatnak kissé. Jellemző eset például, ha az alárendelő mondat főmondata csak a figyelem felkeltését célozza: Mondd csak, hány óra van?

 
Mondatrészek között

Az emberi fogyasztásra alkalmas írásművek általában nem tőmondatokból állnak, már csak azért sem, mert igen nehéz csupán az alany és állítmány kettőséből hosszabb és maradandó művet alkotni. Legalábbis olyat, ami túlmutat a kísérletezésen. Szóval a mondataink jobbára bővítettek és gyakran összetettek, akár többszörösen is.

A legfontosabb elválasztó elem a vessző. Nincs arra vonatkozó kötelező érvényű szabály, hogy kettőspontot, pontosvesszőt, zárójelet, gondolatjelet milyen esetekben kell a vessző helyett vagy éppen mellett használni, annyi bizonyos, hogy aki már a vesszőkkel sem köt barátságot, nehezen fogja megérteni az izgalmasabb esetekben alkalmazott módszereket.

Az összetett mondatokkal az a baj, hogy olyanok, mintha több mondatból állnának, mint ahogy így is van, és a mondat elemei között egy-egy jól elhelyezett vessző, megváltoztathatja az egész gondolat jelentését. Gondoljunk csak a híres válaszlevélre, amit Merániai János esztergomi érsek írt a magyar főuraknak a Gertrudis királynő elleni merénylet jóváhagyásaként avagy éppen tiltásaként. „A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem.” Nem lövöm le a poént, aki akar – és nem ismerte –, nézzen utána, hogyan változik az értelem a vesszők elhelyezésével és tologatásával, és miféle kalamajka lett az elmés üzenetből.

Az azonos szerepű mondatrészek – egyszerűbben a felsorolás – tipikus eleme a vessző, ezzel választjuk el egymástól a felsorolt elemeket, ha nincs közöttük az „és” kötőszó. Például: Vettem kenyeret, tésztát, tejet és sonkát. Figyeljük meg, hogy az „és” előtt nincs vessző. Ez azonban csakis ebben az esetben van így, ugyanis az „és” kötőszó nemcsak felsorolásban, hanem mellérendelő összetett mondatok kapcsolására is használatos. Ilyenkor kötelező a vessző. Például: Vettem délelőtt egy liter tejet, és sonkát füstöltem délután. Az összetett mondatok tagmondatait is el kell választani egymástól, és leggyakrabban erre is vesszőt használunk függetlenül attól, hogy van-e kötőszó, és alá- vagy mellérendelő mondatokról van-e szó. Például: Vettem délelőtt egy liter tejet, délutánra megaludt az egész. Az alárendelő mondatoknál könnyebb a dolgunk, mert mindenki emlékszik az iskolában tanultakra: mert, mint, hogy elé vesszőt kell tenni. Ezt annyival egészíteném ki, hogy amennyiben tagmondatokat választanak el.

Összefoglalva: A tagmondatok közé mindig kell vessző, akkor is, ha a kötőszó hiányzik. Ebből következik, hogy a kötőszavak elé nem mindig kell vessző, de ha két tagmondatot kötnek össze, akkor igen. Például: Gyalog jöttünk, mert siettünk. Kis juhocska mondta, (hogy) biztos, (hogy) itt lakik a…

 
Pont, pontos vesszőcske

A vesszőkkel ugyan eléggé jól tagolhatók a mondat elemei és részei, mégis, olykor többet szeretnénk. Íme, a következő két lehetőség: a kettőspont és a pontosvessző.

A pontosvessző használata az első lépés, ami kissé túlmutat a vesszőn. Olyan esetekben van létjogosultsága, amikor többszörösen összetett mondatokat használunk, és erről nem tud bennünket senki lebeszélni. A hosszú és bonyolult összetett mondatok kettéválasztása helyett pontosvesszőt tehetünk azokon a helyeken, ahol lazább az összefüggés a tagmondatok között. Például: Lujza és Jenő hosszan vacsoráztak; a pincérek alig várták, hogy végre távozzanak.

Ha a mondat felsoroláscsoportokat tartalmaz, ezeket is pontosvesszővel tagoljuk: Szeretem a pirosat, kéket, sárgát; kalapot, sapkát, kendőt; zöldséget és gyümölcsöt.

A kettőspont funkciója könnyen megérthető: a mondat első fele felhívja a figyelmet a másodikra, ahol valami lényeges dolog lesz kifejtve vagy magyarázat következik. Amennyiben több mondatból áll a magyarázat – a kettőspont utáni rész –, nagybetűvel kezdjük az elsőt is. Külön példát nem is írok, mert néhány sorral feljebb és lejjebb is találsz.

 
Mondatról mondatra

Az összetett mondatok nem csak attól lehetnek hosszúak, hogy nem bírjuk őket befejeznie, mert minden tagmondat után eszünkbe jut egy „és”, hanem gyakori eset, hogy egy-egy tagmondat mellé magyarázatot – közbevetést – fűzünk. Háromféle módon tehetünk közbevetést. Az egyik – és egyben leggyakoribb – módszer a gondolatjel használata, a másik meg a zárójel. A zárójeles verziót – mely egyébként egyenértékű a gondolatjellel – a halványabb megjegyzés esetén használjuk, ritkábban is találkozunk vele. És végül használhatunk helyettük vesszőket is akár: Károly sokat panaszkodott a vérszívók (nem a vámpírok) miatt. Végül – de nem utolsósorban – Jolán is sorra került. Marinak, bár nem kérte, töltöttek egy pohárka rumot.

Mégis, leggyakrabban gondolatjellel tagoljuk a mondatba ékelt közbevetést. A gondolatjel használata csupán némi odafigyelést igényel, és az itt elsajátított alapokat jól lehet majd használni a párbeszédeknél is.

A közbevetett szövegrész lehet hosszabb, lehet akár összetett mondat is. Figyelni kell viszont arra, hogy a gondolatjelekkel miként vágjuk ketté az eredeti mondatot. A gondolatjelek előtt és után szóköz áll, illetve ha tagmondathatáron – ahol a vessző volt – szúrunk be közbevetést, akkor a vessző közvetlenül a záró gondolatjel mögé kerül. Példa: Megszólítottam – a szívem csak úgy kalapált –, és felkértem táncolni. Ugyanez zárójellel: Megszólítottam (a szívem csak úgy kalapált), és felkértem táncolni.

A gondolatjelnek az a másik funkciója, hogy kettévágja a mondatot, és kiemeli az utána kővetkező tagmondato(ka)t. Egyfajta levegővételnyi szünetet visz az írott szövegbe: Sarkig tárva az ajtó, bejöhetne bárki – még sincs odabent egy lélek sem.

 
Szellemidézés

A nagy elődök szelleme gyakran meglátogatja az írógépek, azaz mostanság inkább a klaviatúrák billentyűit. Zsong a fejünk a számtalan bölcs gondolattól, kár, hogy azok nem a sajátjaink. Nosza, írjunk hát idézeteket, színesítsük művünket a már bevált, sikeres mondatok újrafelhasználásával! Az idézéshez stílusosan idézőjelet használunk. A tipográfusok most határozottan bólogatnak, ha ezt olvassák, mert azt mondom, a 2-es feliratú billentyűn lévő dupla macskakörömnek semmi köze az idézőjelhez, bár évtizedeken át, az írógépek korában ezt használta mindenki, szóval, igazából nem sok értelme van a fanyalgásnak. Elég, ha azt tudjuk, hogy az idézőjel egy kezdő és egy záró jelből álló páros jel vagy inkább jelpár: „Valahogy így.”

Ha idézünk, és ez alatt a szó szerinti idézést értem, tehát, ha Kölcsey szerint fényre derül a haza, akkor nem kell idézőjel, de ha Kölcsey szerint a haza mindig fényre „derűl”, akkor az idézőjel árulja el az olvasónak, hogy nem véletlenül írtuk hosszú ű-vel azt a szót.

Hosszabb idézet esetén kezdhetünk új mondatot is, amit a felvezetés kettőspontja után indítunk. Nagyon hosszú idézetnél még az is előfordulhat, hogy közbevetéssel kell élnünk, magyarázatot fűzünk az idézet egyes részeihez. Ezt egyszerűen a gondolatjelekkel tehetjük meg, és nem kell az idézőjeleket fölöslegesen szaporítani: „Talpra magyar, hí a haza! – szólítja Petőfi a népet. – Itt az idő, most vagy soha!” 

Ritka eset, de előfordulhat, hogy olyan szöveget idézünk, ami maga is tartalmaz egy idézetet, ekkor a következő jelpárt használjuk: » és «

Példa: Az imént valaki azt mondta, hogy „ha Kölcsey szerint a haza mindig fényre »derűl«, akkor az idézőjel árulja el”.

 
Párbeszédek, gondolatok

Meg is érkeztünk ahhoz a részhez, ami miatt feltehetően a legtöbben elolvasták ezt a cikket. A szépirodalmi művekben gyakori párbeszédeket és a szereplők gondolatait többféle módon hozhatjuk az olvasó tudtára. Itt most a leggyakoribb, és leginkább követhető formát fogom részletezni. Nincsen ugyan kőbe vésett szabály, de figyelembe kell vennünk a már kialakult szokásokat, így az attól való eltérés leginkább az olvashatóságot rontja, és ki az, aki arra törekszik, hogy nehéz legyen a művét elolvasni?

A szereplők beszélgetését tulajdonképpen idézzük, mégsem idézőjellel, hanem gondolatjelekkel kezdjük. Amikor szereplőt váltunk, új sorban, új gondolatjellel jelezzük az olvasónak. A párbeszédet megelőzheti a magyarázat, az idéző mondat, amit kettősponttal zárunk:

Jóska megköszörülte a torkát:

– Tisztelt egybegyűltek!

– Maga csak hallgasson! – szakította félbe egy borízű hang.

Az idéző mondat és az idézet minden variációt felölelhet, mindazt, amit csak a közbevetéseknél láthattunk. Lehet elöl, lehet hátul és közben. A gondolatjelekkel itt is épp úgy kell bánni, mint az idézeteknél és a hosszú mondatok tagolásánál. A cikk végén lévő példatár – remélhetően – minden esetet lefed, így hosszú magyarázatok helyett ajánlom a gondos átböngészését.

Egyetlen dolog van még, amiről nem esett szó, ez a szereplők gondolatainak idézése. Ajánlott megkülönböztetni a kimondott és kimondatlan szavakat, és bár erre is több módszert használnak az írók, két főbb irányvonallal találkozhatunk a leggyakrabban. Az egyik szerint a kezdő gondolatjel elhagyása mutatja, hogy itt bizony gondolatokról van szó. Ennek az a hátránya, hogy egy hátravetett idéző mondat híján nehézkes lehet a szereplővel való összekötés, ezért elhagyhatatlan az idéző mondat:

Egy asszonnyal könnyebb lenne.

Egy asszonnyal könnyebb lenne – gondolta Ádám.

Ádám eltűnődött: egy asszonnyal könnyebb lenne.

A másik megoldás szerint idézőjelek közé zárjuk a szereplő idézett gondolatait. Itt a jelzés már önmagában is nyújt egy kis segítséget, de a magyarázatra – az idéző mondatra – azért itt is nagy szükség lehet.

„A férfiak miért utálják az almát?”

„A férfiak miért utálják az almát?” – töprengett Éva.

A szépirodalmi párbeszédek használata íróról íróra, néha azonos írónál akár művenként vagy művön belül is változhat. Van, aki nem különbözteti meg a gondolt szavakat a kimondottaktól, és van, aki egészen furcsa módszerrel teszi, mint például Jókai – ő zárójelek közé tette Tímár Mihály elmélkedését.

 
Kisbetű nagybetű

A szereplők szavai és az idéző mondatok váltakozása gyakran felveti azt a kérdést, hogy miként döntsük el, mikor kell a közbevetést kisbetűvel kezdeni, és mikor nagybetűvel?

– Jó napot – köszönt János –, van-e friss kenyér? – kérdezte.

Azért olyan zavaró a jelenség, mert a beszéd idézése közben az idéző mondatok olykor közbevetésként, olykor meg csupán egyszerű leírásként funkcionálnak. Az esetek felsorolása helyett inkább a működési elvet próbálom meg elmagyarázni, így valószínűbb, hogy helyesen tudjuk majd használni, ha szépirodalmi párbeszédeket írunk.

Ott lehet a legkönnyebben eltévedni, hogy a szereplő és az író szövegét mindig gondolatjel választja el, függetlenül attól, hogy az egy idéző mondat-e vagy sem. A lényeg tehát az, hogy az idézőjellel kezdett beszédet gondolatjelekkel tagoljuk, és a gondolatjelek mutatják meg, hogy éppen a szereplő vagy az író szövegét látjuk-e. Ezt még továbbbonyolíthatja, hogy mind az író, mind a szereplő élhet a közbevetés jogával, ami olyan gondolatjelek megjelenését eredményezheti, amelyek nem váltanak a narrátor és a szereplő között. Az ilyen esetekben az írónak föl kell kötnie a gatyáját vagy a szoknyáját, hogy egyértelművé tegye az olvasó számára, hogy mit is, kit is olvas éppen. Álljon itt erre egy gyenge példa, és aztán gyorsan felejtsük is el, vagy éppen jegyezzük meg, hogy mit érdemes elkerülni:

– Kedves barátaim és – ki kell mondanom – ellenségeim – kezdte el – mert hátában érezte a pisztoly csövét – szónoklatát Géza.

A fenti mondatszörnnyel talán nem kell összebarátkoznunk, de az alapokat érdemes áttekinteni. Ott dől el a nagybetű kérdése, hogy az idézés utáni mondat az idéző mondat-e vagy sem. De miről lehet ezt eldönteni?

Valójában az író az a személy, aki ténylegesen tudja a választ, hiszen ő írta oda a mondatot, mégis létezik azért néhány árulkodó jel, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül:

Az idéző mondat akkor tartozik szorosan az idézethez, ha az idézet nélkül értelmét veszti. Például: Mondta Zsuzsa, és levette a kabátját. Fordult a kérdezőhöz Gábor.

A fenti mondatoknál azonnal látszik, hogy csonkák, hiányzik az elejük. Ilyenkor az idézett szöveg végére a mondatzáró írásjelek közül a pontot nem tesszük ki, és a gondolatjel után kisbetűvel kezdjük a közbevetést. A legvégére kitesszük a pontot, ha az idézet nem folytatódik. Ha az idézetnek csak egy része lett a közbevetés előtt leírva, akkor a gondolatjelek és zárójelek használatánál leírtak szerint folytatjuk a szereplő beszédét, és ilyenkor a közbevetés végére csak akkor teszünk pontot, ha az idézet új mondattal folytatódik.

– Kérek egy hurkát – mondta Béla –, de ne véreset!

– Kérek egy hurkát, de ne véreset! – mondta Béla.

– Kérek egy hurkát, de ne véreset! – mondta Béla. – Májasat. Sok mustárral.

– Kérek egy hurkát. – Mondta volna Béla, hogy ne véreset adjanak, de elkésett.

Az utóbbi mondat csak azért született, hogy ne a gondolatjel után következő ige legyen a szamárvezető, hanem az említett csonkaság vizsgálata.

 
Dülöngélő szöveg

A végére tartogattam egy kis figyelmeztetést az önjelölt nyomdászoknak, aki mindenféle, dőlt, vastag, csupa nagybetűs, piros, kék és extrém betűtípusú szöveggel keltik a nyomdakészség látszatát. Nem állítom, hogy nincs helye a kinézettel való bűvészkedésnek, hiszen ebben a cikkben is dőltbetűsek a példamondatok, és tény, hogy léteznek képversek, és lehet egy írott anyag önmagában is a vizuális kultúra része, csak egyetlen dologra hívnám fel az írni vágyó olvasók figyelmét:

Az írás elsődleges célja az a transzformáció, ami az elmondott szöveg tárolását és újbóli felidézését segíti. Évszázadok kellettek ahhoz, hogy az ehhez szükséges eszközök létrejöjjenek. A központozás éppen ennek a folyamatnak az alapvető része, és ha a sok bába közt elvész a gyerek, ha nem jön létre kódrendszerek közötti átjárhatóság, fölöslegesen tettünk mindent, hiába a tökéletes történet, hiába a sok szép mondat. Ha csak nézegetik a művünket, de nem olvassák, akkor nem értük el a célt.

 
Idézés példák

– Nem lesz itt semmi baj – mondta végre a tiszt. – Ugye, fiacskám?

– Lám, milyen profi lett. – Megint felvillantotta a szélesvásznú mosolyát, és Crawley még jobban lenyugodott.

 – No – mondom –, mégiscsak lesz valami, ha már a bakterom is ennyire fölkészült... – Lett is.

,,A fogalmazás számára nyilvánvaló szükséglet és mélységes kielégülés – írja Ottlik Géza Márai Sándorról. – Mondatokat, fejezeteket, regényeket ír ilyen módon, s minthogy úgyszólván semmi más nem hajtja, mint az alkotás öröme, azt mondhatnám róla, társai közül ő az, akit leginkább lehet hivatásos művésznek, játékos, naiv, ösztönös művésznek nevezni."

– Nem megy el? – Élesen nézett rám. – Mi az, hogy nem megy el?

– Nem megy el? – nézett rám élesen. – Mi az, hogy nem megy el?

– Nem értem – fordult vissza a többiekhez. – Akkor most mit tegyünk?

– Nem értem. – Visszafordult a többiekhez. – Akkor most mit tegyünk?

– Pali nyolc nyelven hallgat – szokták róla mondani. (Babits: A gólyakalifa)

– Mit csináljak veled? Még ezt a szót sem tudod? – toporzékolt egy-egy nagyon is kétségbeejtő hibánál.

A nadrágzseb gondját hamar megoldotta. „Végül is – gondolta – ha nem mutogatom, senki sem fog rájönni, hogy hiányzik a jobb zsebem!”

– No – gondolom –, ezt se hittem vóna. [Rideg Sándor: Indul a bakterház]

Gondoltam: akkor lásson bicskát ez a kupec, mikor én hozok neki, akkor sokáig ott ül a lova mellett. [Rideg Sándor: Indul a bakterház]

– Eh, bizonyára természetes oka van ennek az egész ostobaságnak – gondoltam ásítva –, talán valamikor kisgyerek koromban láttam a mestert – valakit, aki hasonlíthatott Kincseshez, és talán nagyon féltem tőle mint kisgyerek, és ez a mély benyomás ébredt fel most újra. [Babits: Gólyakalifa]

"Őket jobban szereti" – gondolta magában. [Kosztolányi: Két világ]

Most biztosan megkérdezte, hogy iskolába járok - gondolta a kislány.[Móricz: Árvácska]

Csak az ördög elvinné már azt a disznót, gondolta a kislány.[Móricz: Árvácska]

– Hm, ez jó lesz – gondolta – legalább nem kell fáklyát égetni! [Mikszáth: Magyarország lovagvárai]

Hát ha még engem meglát! – gondolta Gergely.[Gárdonyi: Egri csillagok]

(Ah! tehát már egészen szegénnyé tették! – gondolá utána Timár, s olyan könnyebbülést érzett, mintha egyesztendei tanfolyamot elengedtek volna a tanpályájából.) [Jókai: Aranyember]

Bájos csemeték – gondolta Felix.[Rejtő: Egy bolond száz bajt csinál]

"Még jó – gondolta Evelyn –, hogy az eladási naplóból kitéptem a fontos lapot, és az írómappámba tettem, a nagyobbik bőröndömbe." [Rejtő: A szőke ciklon]