"Mindegy milyen izmos a kar,

 s mint duzzasztja buzgó vér.

 Tiszta szív nélkül a harcos 

 semmit nem ér."

                                 Reidlos

   Ylenol ujjai ráfonódtak a súlyos kard markolatára. Másik keze végigszaladt a hűvös pengén, s megborzongott. Társasága - apja, Worra és a kovács - csendben figyelte, hogyan barátkozik a fegyverrel. Megpróbálta suhintásra emelni, de a nehéz tárgy nem engedelmeskedett, csupán a földet szántotta vele. Egészen belevörösödött az erőlködésbe, nem adta fel. Újra és újra nekiveselkedett, mígnem annyira elfáradt, hogy mozdítani sem tudta.

 - Nem megy - szomorkodott.

 - Semmi baj - tette vállára kezét Reidlos -, a te erőd másban van. Egyet se félj, megtaláljuk.

 - Sajnálom.

 - Ne sajnáld. A fiam vagy, akár elbírod a kardot, akár nem.

Apja tiszta és őszinte tekintete megnyugtatta a fiút, lendületet adott neki. Ismét megszorította a hideg fémet, nagy levegőt vett  és már emelte volna, mikor a kovács megfogva karját, megállította.

 - Ylenol, szép dolog a kitartás, de a vak is látja, hogy ez nem a te fegyvered. Várj egy percet.

Komótosan megfordult és hátraballagott a műhely félhomályos sarkába, menet közben végighúzva kezét koszos kötényén. Jól megtermett ember volt, az a fajta, aki sokat dolgozott és keveset beszélt. Most is némán matatott a sötét zugban, egy ócska vászondarabbal törölgette a port az ott árválkodó vasalt ládáról, majd felnyitotta. Állt egy kicsit fölötte, megrohanták az emlékek. Nagy sóhajtással kivett belőle néhány dolgot. A többiek elkerekedett szemmel nézték, amint visszafordult és közelebb ért.

 - Sose láttam még ilyen szépet - suttogta Worra, egészen megilletődve.

 - Régóta a családunk tulajdona. Az egyik ősömé volt, de a rákövetkező generációk tagjai nem tudtak mit kezdeni vele. Senkinek sem engedelmeskedik, nekem sem. Talán te bírsz vele - mondta a kovács, átnyújtva Ylenolnak az egyik tárgyat.

   A kecses íj úgy simult a fiú tenyerébe, mintha éppen oda formázták volna. Sötétbarna, különlegesen faragott fából készült, s az egészet apró, csillogó kövek borították. Két részből állt, melyet egy ezüstös fém fogott egybe. Az ideg, mely nyugalmi állapotban is erősen feszült, hófehér szálakból tevődött össze és szinte ragyogott a piszkos, füstös kovácsműhelyben. Ylenol megbabonázva nézte. Különös módon pillekönnyűnek érezte, két ujját lassan a vékony szálakra csúsztatta. Felemelte, s egy pillanatra összetalálkozott tekintete az apjáéval. Reidlos azonnal észrevette a változást. A szomorú, ábrándos szempár helyett valami más nézett vissza rá.

A fiú kiválasztott egy pontot a gerendák közt, célba vette, s a többiek még a lélegzetüket is benntartották izgalmukban.

Játszi könnyedséggel feszítette meg az íjat. A díszes karok engedelmesen ívbe görbültek, ahogy a hófehér ideget az arca mellé húzta. Ő és a fegyver eggyé váltak.

A többiek szájtátva nézték, Worra még a kardját is elejtette. Ylenol leengedte az íjat, s az hangtalanul visszaállt eredeti formájába. Kérdőn a kovácsra pillantott.

 - A tiéd. Itt vannak a nyílvesszők - bólintott az, és átnyújtott egy tegezt, amit eddig szorongatott.

Egyszerű, szintén sötétbarna bőrből készült tok volt, melyből három botocska kandikált ki. A fiú kihúzta az egyiket. Az egyenes, spirálosan körbefaragott vessző egyik végét tűhegyesre élesítették, másik végén ugyanolyan hófehér haj vagy szőr lebegett, mint amiből az ideg készült. Súlya ennek sem volt, ha nem látja észre sem veszi, hogy a kezében van.

 - Nagyon szép, de ez kevés lesz - nézegette.

 - Csak ennyi van, sose volt több. Próbáld ki - mondta a kovács. Ylenol ráhelyezte a nyílra a botocskát, s az szinte azonnal hozzá is tapadt. 

 - Mintha magától működne - álmélkodott, majd újra kiszemelt egy gerendát. Könnyen, természetes módon húzta ki, szemei elmosolyodtak. Nagyon tetszett neki a fegyver, magabiztossá vált a használata közben. Összpontosított, s a görbe fagerenda  olyan élessé vált abban a pillanatban, hogy minden apró szálkát meg tudott figyelni rajta. A külvilág eltűnt, csak hárman maradtak: ő, a fegyvere és a cél. Hirtelen elengedte.

A nyílvessző hangtalanul, villámsebesen lőtt ki, majd mindenki legnagyobb meglepetésére egyszerűen eltűnt. De még pislantani sem volt idejük, máris berepült a nyitott ajtón, aztán Ylenol fölé érve lassan visszasuhant a tegezbe. A végén lebegő fehér pamacs mozgott még kicsit, aztán lesimult.

Döbbenten néztek a magasba. A vessző ütötte keskeny résen utat talált magának egy aranyló, vékony napsugár, kíváncsian szemlélve, vajon mi zajlik odabent.

 - Átütötte a... de hogyan? - Worra csak hápogott. Senki nem tudott szólni, nézték a fénylő csíkot, próbálták felfogni a lehetetlent.

 - Visszajött - motyogta a fiú, és erősebben szorította a bőrtokot. A fegyverrel a kezében erős, meleg érzés töltötte el szívét. Harcossá vált. 

                                                 **********

   Pegazus nyugtalanul várta, hogy az erdő lakói összegyűljenek az Igéző hívó szavára. Alig néhány pillanatnyi toporgás után mozgolódás támadt, apró kék alakok jelentek meg amerre csak szem ellátott. Futva, ugrándozva érkeztek, hangos kacagással űzve el a nyomasztó csendet.

A koboldok alapvetően jóindulatú, vidám népség, ám kissé csintalanok. Egymást is gyakran megtréfálják, s emiatt olykor összekapnak, perlekednek, Amina pedig békítgeti őket. Négyes, a vezetőjük valamivel komolyabb, ezért is bízták rá ezt a posztot. Most is ő érkezett elől, s egy intéssel elhallgattatta a zsibongó sokaságot. Döbbenten nézett a lányra, majd durcásan összefonta karjait.

 - Na szép. Idejön ez a fiú és mindent elront - mondta.

 - Nem tett semmi rosszat, segítséget kért - felelt Amina, bár egyre inkább kezdte szégyellni külsejét.

 - Embert csinált belőled! Maholnap arra ébredünk, hogy idehozol egy kutyát!

A kutya szó hallatára a kis kékségek rémülten sugdolózni kezdtek, hosszú füleik vad hullámzásba fogtak. A lány már tiltakozott volna, de Pegazus közbevágott:

 - Elég legyen! Sokkal nagyobb veszéllyel állunk szemben, mint holmi kutyák vagy fiúk! Az erdőt pusztulás fenyegeti, nincs idő ezen vitázni!

Az erélyes hang megtette hatását, a patástól mindenki tartott egy kicsit. Az apróságok behúzott nyakkal pislogtak az izmos állatra és elhallgattak. Amina lágy, dallamos hangon kezdett beszélni hozzájuk:

 - Nézzetek szét, ez az otthonotok. Ti tettétek ilyen bársonyossá a talajt, színessé a növényeket. Biztonságot és meleget ad, bármilyen zord is körülöttünk az időjárás. Száztizenhármas, emlékszel mennyit fogócskáztál a fák között? Kétszáznyolcas, hányszor beleestél a forrás vizébe! Huszonkettes, te pedig hogy megrémültél, amikor betévedt egy sün és megszúrta a lábbujadat! Aztán ő lett a kedvenc háziállatod. 

Sorolta a kalandokat és a kerek arcocskákra vigyor szaladt. Sűrűn bólogattak, kacagtak egymás mókás dolgain.

 - Ha ez a hely elpusztul, vele pusztul minden. Az öröm, az emlékek, a ragyogás. Nem lesz hová mennünk - vetett véget a nevetésnek a lány. Négyes tekintete elkomorodott.

 -  Az otthonunkat megvédjük, de miért segítsünk az embereknek? Ők akarták az eltűnésünket vagy nem?

 - A világ megváltozott. Gonosz király ül a trónon, s ellene csak akkor győzhetünk, ha összefogunk. Az emberek is tudják. De ami még fontosabb: Szabadvölgy után mi következünk. Ha nem segítünk, azzal saját halálos ítéletünket írjuk alá.

A koboldvezér a puha füvet piszkálta meztelen lábacskájával, erősen gondolkozott. Fülei előrelógtak ahogy fejét lehajtotta, gombszemei a talajt pásztázták.

 - Rendben van - szólalt meg aztán - , de attól még nem leszünk barátok. Ha vége, mindenki visszatér a saját otthonába.

Amina bólintott. Tudta mennyi sérelem érte a koboldokat, nehéz döntés volt ez számukra. 

Az apróságok ezután szép lassan eltűntek, Pegazus is szétnyitotta izmos szárnyait. 

 - Megyek a hírekért - közölte, majd elkocogott. A lány magára maradva csak a szörnyű képekre tudott gondolni, amiket látott. Elképzelhetetlennek tűnt számára, hogy ez a varázslatos hely ne legyen többé. A halott férfi látványa is megrémítette, gondolni sem akart rá, ki lehet. Lassan esteledett, és a fiú arca jelent meg előtte. Érintésének emléke elűzött belőle minden félelmet, őzikeszemeiben mosoly csillant. Úgy döntött, sétál egyet.