A levél ott hevert az asztalon. Mind a négyen döbbenten bámulták. Nem akartak hinni a szemüknek.
- Ez csak valami rossz vicc lehet! - Kelt ki magából Edina.

Barátjuk Róbert már két hete, hogy meghalt. Ott voltak a temetésén.
És most valaki a barátjuk kézírásával írt borítékot helyezett a közös búvóhelyükön levő asztalra.

- Ez egy rossz vicc! - Ismételte Edina. Szinte már visított.
- De vajon ki lehetett? - Kérdezte Zsolt. - Hiszen csak mi öten tudtunk erről az elhagyott pajtáról és arról, hogy itt szoktunk összejönni suli után és hétvégeken.
- Hát pedig valaki idetette ezt a levelet - mondta Tamás. És mivel Róbert nem lehetett, csak valaki más hamisíthatta rá a kézírását, az aláírását.

A borítékon az alábbi szöveg volt olvasható:

"Barátaim saját kezébe.
Kérlek titeket, nyissátok ki, olvassátok el, nagyon fontos.

Barátotok Kerekes Róbert."

- Nyissuk ki. Nézzük meg mit akart ezzel az, aki idehozta! - Biztatta Katalin a többieket.
- Nem ne nyissuk ki! - Kiabálta magából kikelve Edina.
A fiúk alig tudták lecsillapítani a hisztéria szélén álló leányt.
- Igazad van Katalin. – mondta Tamás. El kell olvasnunk. Csak így deríthetjük ki, mi is ez az egész.

Ezzel kezébe vette a borítékot, és egy határozott mozdulattal feltépte.
A borítékban egy kockás füzetből kitépett lap lapult.
Kivette, és fennhangon olvasni kezdte:

"- Kedves barátaim!
Ha ezeket a sorokat olvassátok, biztosan rengeteg kérdés motoszkál bennetek.
Minden kérdésetekre választ akarok adni. Az első és legfontosabb kérdés, amit már biztosan feltettetek.
Ki írta ezt a levelet? Hiszen én már meghaltam.
Bizonyítékként álljon itt néhány olyan dolog, amiről csak mi tudhatunk, mi öten, sőt van, amit csak ketten tudunk, a közületek érintett és én.
Talán még emlékeztek arra, amikor együtt kirándultunk. Egy erdőn mentünk keresztül, amikor különös dolog történt. Az erdő közelében kanyargó úton egy lovas kocsi haladt. Egy pillanatra szem elől veszítettük. Majd a következő pillanatban eltűnt. Az út tejesen átlátható volt és sehol egy épület, de még egy útleágazás sem, amerre mehetett volna. Mindmáig nem tudtunk rájönni hova tűnhetett el.

És amikor Zsolt szerelmes lett Gabriellába.
Megkérdezte idehozhatja-e a leányt. Mi hárman, Tamás, Edina, és én kétségünket fejeztük ki, hogy vajon jó ötlet lenne –e. Csak Katalin állt ki amellett, hogy ez a pajta mindnyájunké, és Zsolt közénk tartozik. Gabriella pedig Zsolthoz, ezért kell őt is beengednünk, befogadnunk magunk közé.
Amikorra sor került volna rá. Már nem volt szükséges, mivel Zsolt és Gabriella szakítottak, Zsolt rájött nem illenek össze.
A pajtát meg sem említette neki.

Katalin, te elmesélted nekem. Hogy még soha nem volt dolgod fiúval. Nem jártál még senkivel. Nem csókolóztál.
De remélted sikerül összejönnöd azzal, akit szeretsz, akire nem csak, mint barátodra gondolsz, Tamással.

Edina még mindig a számon érzem a szád. Az a forró szerelmes éjszaka örökre felejthetetlen számomra..."

- Elég! - Kelt ki magából Edina, félbeszakítva a felolvasást.  - Bárki legyen is, aki ennyi mindent kiderített rólunk, turkálva legféltettebb magánügyeinkben, nem tudom, ezt hogy sikerülhetett kiszaglásznia, erről tényleg csak mi ketten tudtunk, Róbert és én. De bárki legyen is, és bárhogyan sikerült is neki, túl messzire ment.
- Ha nem a saját szememmel láttam volna a ravatalozóban, azt mondanám, tényleg Róbert írta a levelet - mondta Katalin Csak ő tudhatott rajtunk kívül ezekről a dolgokról.
- Olvasd tovább, most már kíváncsi vagyok, mi is áll még benne - biztatta barátját Zsolt.
Tamás folytatta az olvasást:
"- Ennyi talán elég is. Ha a kérdéseitekre még nem is adtam választ, arra talán jó volt mindezeket leírnom, hogy felkeltettem vele a figyelmeteket és így hajlandóak lesztek elgondolkodni a levelemen.
Szívesen válaszolnék személyesen minden felmerülő kérdésetekre.
Hogyan lehet, hogy élek? Hogyan lehetséges, hogy halálom után levelet írtam nektek, és elhoztam ide a közös helyünkre.
Mindezen kérdéseket személyesen kívánom megválaszolni, csütörtökön öt órakor.
Gyertek el a Boldog hegyhez, a fehér sziklához. Ott találtok egy galagonyabokrot. A galagonya mögötti bozót egy barlang bejáratát rejti.
Gyertek be a barlangba, én már ott fogok várni rátok."
Tamás elhallgatott.
- Na, mi van már? Mit ír még a levélíró? - Kérdezte Katalin.
- Semmit - felelte tömören, velősen Tamás.

Hosszas vita után mind a négyen megegyeztek, hogy elmennek a találkozóra, nem mintha hittek volna abban, hogy a barátjuk mégis élhet, de ez lehet az egyetlen lehetőségük kideríteni mi áll a bizarr levél mögött.

Csütörtökön már öt óra előtt tíz perccel találkoztak a hegynél, Tamás, Katalin, és Zsolt. Csak Edina érkezett később, de ő is odaért időben. Még egy percük volt ötig.
Semmi különöset nem vettek észre. Nem volt semmi zaj a barlang felől. Mozgolódást sem észleltek.
Elindultak be a barlangba.
Ahogy mentek észrevették, hogy a sziklafolyosó, amelyen haladtak egy különös fény felé tart.

Mikor odaértek, látták, hogy egy fehér falú szobában vannak. A szoba üres volt. Illetve mégsem, a szoba közepén egy asztal állt négy székkel.

Hirtelen a hátuk mögül zümmögő hang hallatszott.
Megfordultak. Ahol az előbb bejöttek, most ott is fal volt, sehol semmi nyílást nem láttak. Körös-körül fal, sehol egy ajtó sehol egy ablak.

- Kérlek titeket, üljetek le. - hallatszott egy hang. A hangban legnagyobb megdöbbenésükre halott barátjuk hangját ismerték fel.

- Mit tehetnénk? Ha már idáig eljöttünk. Üljünk le - biztatta társait Tamás.

Amint leültek, a székekkel szemközti fal kivilágosodott és egy képernyő jelent meg. A képernyőn egy nagyobb helyiségben egy hatalmas űrjármű volt látható. A jármű előtt különös öltözékben a barátjuk, Róbert állt.

- E – e –e- ez le- le – lehetetlen - Hebegett Edina.

- Nem, ez nem lehetetlen. - válaszolt Róbert. - Tudom, nem értetek semmit.

- Hogyan érthetnénk? Láttunk holtan a ravatalozóban. Láttuk, amikor leengedték a földbe a koporsót - méltatlankodott Katalin.

- Az ott nem én vagyok - felelte Róbert. Egy másik bolygóról érkeztem ide, azon a bolygón az uralkodó gyermeke voltam. Ide tanulni jöttem, és azért, hogy megismerjem, megtanuljam, mit jelent embernek, egyszerű embernek lenni.

Nagyszerű embereket, nagyszerű barátokat találtam itt.

Legtöbbet ti jelentettetek nekem. Nem mehettem el úgy, hogy el ne búcsúzzak tőletek.

- És akkor kit láttunk mi eltemetni? - Kérdezte Tamás.

- Erre is választ kaptok, de hadd kezdjem ott, hogy mint már említettem az apám a bolygónk uralkodója volt.

Amikor eljöttem még jó egészségnek örvendett, bár már nem volt éppen fiatal.

Nem régen jött a hír. Apám elhunyt, nekem kell átvennem a helyét. Vissza kell térnem TRALIXIÁRA. (Így hívják a szülőbolygómat.)

Ha csak úgy elmentem volna, az nagy kavarodást okozott volna. Kerestek volna. Mozgósították volna a rendőrséget arra gondolva, talán meggyilkoltak, vagy csak egyszerűen megszöktem otthonról és most, valahol a nagyvilágban csavargok.

Ám így hogy meghaltam, eltemettek, nem fog senki keresni.

Tamás azt kérdezted, kit temettek el helyettem. Nálunk a tudomány fejlettebb szinten áll, mint nálatok. Azok, akik apám halálhírét hozták, létrehoztak egy hasonmást, aki annyiban különbözik tőlem, hogy nem él, soha nem is élt.

Őt láttátok ott a ravatalozóban. Remélem, hisztek nekem és elhiszitek, hogy nagyon szeretlek titeket.

- Természetesen hiszünk neked. - bizonygatták barátai.

Ekkor a barlang falán megnyílt egy ajtó. Az ajtó túloldalán ott állt az űrhajó, az űrhajó előtt pedig Róbert.

Amint meglátták, kitárt karokkal rohantak felé . Őszinte örömmel, baráti öleléssel üdvözölték, mindez idáig halottnak hitt, ám szemlátomást igencsak élő barátjukat.

Edina tovább tartotta átölelve, mint a barátai. Nem szégyellte előttük a szerelmét.

- Engedd meg, hogy veled menjek. - kérlelte Róbertet.

- Mit sem szeretnék jobban - felelte a szerelme. De sajnos ez nem lehetséges.  - Mi lenne, ha eltűnnél? Már nem tudom megszervezni, hogy te is velem jöhess úgy, hogy ne keressen senki, és a szüleidnek, az öcsédnek is hiányoznál.

Nekem mennem kell. Örülök, hogy legalább még egyszer utoljára láthattalak titeket, és elmondhattam nektek, jól vagyok, élek, nem kell gyászolnotok engem.

Miután elbúcsúzott barátaitól, felment az űrhajóba. Az űrjármű ajtaja bezárul mögötte. A barlang teteje megnyílt, és Róbert elindult a csillagok felé.

A négy jó barát amerről jött, arra távozott. A kivezető út nyitva állt előttük.

Amint kiértek, még látták apró pontként a távolodó űrhajót.

Csak álltak ott tekintetüket az égre függesztve.

Edina arcán könnycseppek csorogtak. Érezte, nem látja soha többé a fiút. De bánata ellenére is boldog volt, hiszen tudta, szerelme él és jól érzi magát.

-Vége-