Rózsika néni vizslatva nézte a fiatal lányt, aki feszengve ült egy széken új szobájában, melyet az üres helyiségek közül neki ajándékoztak, mégse kelljen szegénynek folyton ott szívnia a levegőt, ahol annak az irtózatos látványnak a tanúja lett.
   Az öregasszony fürkésző tekintetének oka a lány hajkoronája volt. Azt simítgatta, egyengette, közben ajkait szorosan összezárta, mint egy ihletett művész.
   - Nem tudod te, lányom, hogy kell hordani egy ilyen gyönyörű, hosszú hajat – mondta, és kezébe vette a fésűt – A te arcodhoz nem illik a kibontott haj. Neked inkább két copfot kell csinálni, így és így.
   Megmarkolt mindkét oldalon egy-egy hajköteget. A lánynak tetszett, amit lát, ezért Rózsika néni munkához látott.
   - Nagyon szeretek ám fodrászkodni – szólalt meg, hogy azért nehogy belehaljon az unalomba a kuncsaft – Bár itt nem nagyon tudom kiélni ezt a vágyam. Ernő haja, hát… hogy is mondjam… nem igazán jó alapanyag. Vendég meg ritkán jön hozzánk, hébe-hóba betoppan valaki. Úgyhogy most itt a várva várt alkalom.
   A lány nem szólt egy szót sem, csak hümmögött. Gondolatai egészen máshol jártak.
   Rózsika néni látta ezt, de nem jegyezte meg. Inkább áttért más témára, hátha jobban felkelti a lány érdeklődését.
   - Ahonnan jöttél… - kezdte bizonytalanul – Volt ott barátod? Úgy értem, olyan barátod…
   A lány ránézett a tükrön keresztül. Pillantása félénkséget, némi zavarodottságot tükrözött.
   - Nem emlékszem – felelte – Semmire nem emlékszem, csak arra, hogy felébredtem, és megláttam a plafonról lógó embert.
   A kellemetlen emléktől összerezzent, arca eltorzult.
   - Miféle lógó embert? Felakasztotta magát valaki? – kérdezte Rózsika néni, és elkezdte befonni a jobboldali copfot.
   - Nem is tud róla? – hökkent meg a lány – Azt hittem, a házvezetőnő tudja.
   - Szívem, ha történt volna ilyen eset, arról én mindenképpen tudnék. De nem történt, erre mérget vehetsz.
   - De hiszen… láttam.
   - És akkor hol van a holttest?
   - Biztos az a férfi meg a nő eltemették titokban…
   Rózsika néni elmosolyodott.
   - Régen pihenhetted ki magad – mondta szeliden – Este jó korán lefekszel, és reggelig fel sem kelsz. És ez parancs!
   - Tudom, mit láttam – suttogta a lány, ugyanakkor egyre inkább kételkedett szavainak igazságában.

                                             *********************

   Ernő lelkesen a ház mögötti garázshoz vezette a sebhelyes homlokú férfit, és büszkén, ugyanakkor gyanakvást eloszlatón mutatta be kedves járgányát.
   A baleset emlékei hirtelen zuhatagként omlottak a férfi elméjében. Ahogy szembenézett az öreg Forddal, az a hátborzongató érzése támadt, hogy az autó látja őt. Persze, tudta, hogy ez teljességgel lehetetlen, mégis, fogadni mert volna rá, hogy így van.
   Ernő kinyitotta a Ford ajtaját, és invitáló mozdulattal intett a sebhelyes homlokú férfinak, mondván, megnézheti belülről is.
   A férfi azonban nem érzett rá különösebb késztetést. Kellett neki némi távolságtartás, különben, úgy érezte, elmegy az esze.
   A következő pillanatban viszont felcsillant a szeme, és közelebb ment Ernőhöz. Megragadta a vállát, kicsit túl vadul rándított egyet az emberen, majd izgatott hangon így szólt:
   - Vigyen be a városba! Látni akarom, mi van ott. Az embereket, az épületeket… mindent! Talán ott megtalálom a támadómat.
   Ernő kissé megriadt a férfi elképesztő elszántságától. Szeliden kihámozta magát a szorításból, és feltartott kézzel azt mondta:
   - Én elviszem szívesen, vissza is hozom, ha azt akarja… De…
   - Mi de? – vágott a szavába a férfi – Maga talán nem kíváncsi rá, ki furikázik a kocsijával? Nem hagyhatja teljesen hidegen a dolog.
   - Nem is – vágta rá Ernő – Másról van azonban szó.
   Nyelt egy nagyot, megnyalta a szája szélét, majd folytatta:
   - Az évek során rengeteg ember fordult meg a háznál. Mi mindenkit kiszolgáltunk, ahogy képességünkből tellett, sokan azonban, teljesen érthetően, megpróbáltak elmenekülni innen. El is jutottak oda, ahová indultak, a végén azonban mindannyian visszatértek… vagy meghaltak. Szóval, elvihetem magát a városba, hisz ráérek, és különben is, csupán tizenöt perc az autóút. Én mégis azt mondom magának: hiábavaló lenne. Valami köti a házhoz ezeket az embereket, csak én nem tudom, mi. Ahogy egyikőnk sem tudja. De mindenki érzi, abban biztos vagyok. Még maga is.
   Fürkészőn nézett a sebhelyes homlokú férfi szemébe, de amit látott, csalódottá tette.
   - Én azért mégis megtekinteném azt a várost – mondta az, és, lezárva minden további vitát, beült a vezetőülés mellé.
   Ernő lemondóan legyintett. Neki mindegy volt, hiszen ráért. Behuppant a volán mögé, és elindította a motort. Legbelül tisztában volt vele, feleslegesen teszik meg a rájuk váró utat, ugyanakkor egész testében érezte azt a szörnyűséges, súlyos valamit, ami egyre jobban nyomasztotta belülről, és irtózatosan borsódzott tőle a háta.