SÉTA A HEGYEKBEN.

Zöld pázsitos réten andalogtam szépen,

S lassan beértem az erdő sűrüjébe.

Elmerengve néztem a zöldelő tájat,

Mert ennél szebbet az ember nem láthat.

Sziklák meredeztek köröttem bozóttal,

Azok közt ment az út és én is fáradtan.

A forró nap tűzött s a szellő fújdogált,

Szikla közt a forrás csobbant, folydogált.

Régóta járok igy, hegyeken völgyeken,

Gyönyörködni tudok minden kis részeken.

S hogyha jön új tavasz,virul a határ,

Akkor nekem dalol mindenféle madár.

Most is andalogtam,erőm végét járta,

Üres gyomrom is a finom ételt várta.

Biztattam lábamat,hogy mindjárt itt a tető,

Csak addig tartson ki s ott minden ehető.

Végre felértem a hagy tetejére

S csodálkozva néztem az elém tárló képre.

Egy szép tó volt nem más és egy félsziget,

Rajta egy kisleány virágot szedett.

Közeledek hozzá félve lépegetve

Kezében virág van, valyon kinek szedte?

Lehet valakit vár itt kinn a hegyekben,

S most boldogság tüze ég a kis szivében.

De hátha mégis más vidékre megyen

És most nem megy tovább, hogy bár vize legyen

Hátha eltévedés van az Ő útjában,

S nem tud igazodni e gyönyörű tájban

Hogy is gondolhatok ilyen ostobákat,

Lánygyerek egyedül nézné meg a tájat?

És ha útazik is egyedül nem lehet,

Ilyen vad helyeken egyedül nem mehet.

Gyönyörködve néztem ezt a képet,

Lefestni szeretnék minden ilyen szépet.

Ki tudna szint adni ennek e szép tájnak,

S mi a legfontosabb, ennek a szép lánynak.

Kékszemü szőke volt, rajta piros szoknya,

Pici piros szája, s hófehér fogsora.

Mert nevetve szedte szépen a virágot,

Ennél szebb teremtést ember nem is látott.

Nem szuzsogtam,pedig nagyon elfáradtam,

Mig a lejtőn lefelé hozzája osontam.

Féltem, hogyha szólok, vagy kis zajt csinálok,

Elűzöm azonnal ezt a Délibábot.

Álomkép lenne ez, vagy valóság mégis?

(Mert az órromra szállt egy szemtelen légy is.

Leütém kezemmel s megzörrent a bokor)

Ijedten a kislány felém nézett akkor.

Még nagyobb lett néki a csodálkozása,

Mikor maga előtt Ő engemet láta.

Meg állt kipirulva, mint egy piros rózsa,

De a piciny száját nem nyitá ki szóra.

Ne féljél – szólok én – kedves kisleány,

Azt akartam tudni, vajon merre jár?

Kié vagy?hol lakol? kedves kisleányka,

Nem tudom, hogy hogyan birjalak szólásra.

A megijedt kislány lassan magához tért,

És a sok szép bók a kis szivéig ért.

A megfagyott sziv szép lassan engedett,

S akko rám tekintve ily szavakkat zengett.

Miért vagyok itten? elhozott az apám,

Ezelőtt tiz évvel itt halt meg az anyám.

Hogy hol lakom én? N. Városban éppen,

S ottan iskolába járogatok szépen.

Máskor otthon vagyok és gyakran olvasok,

Más szorakozásom nincs, csupán csak tanulok.

Ezért minden nyarát itt tölti az apám,

Hogy bár emlékünkben éljen a jó anyám.

Bocsáss meg hát nekem kedves kisleányka,

Nem zavarlak akkor e csöndes magányban.

Gondoltam valahogy elvesztetted útad,

Az akartam lenn, aki útat mutat.

Nem vesztődtem el , mert most itten lakom,

Mindjárt el is megyek ezen a csolnakon.

Nem félek én itten ,nem rettent a vadon,

Édesapám itt űl nem messze a padon.

Mérnők ő,és én ha érettségizek,

 Azt szokta mondani, én orvosnő leszek.

Hogyan emlékezel arra az időre,

 Mikor édesanyád vitték temetőbe,

Hiszen az már rég volt, tiz év múlt azóta,

Hány éves lehettél akkor kisleányka?

Mikor meghalt mama én nyolc éves voltam,

Ő reá egyedül én hasonlitottam.

Egyik testvérének sem voltoly kék szeme,

És az édesapám oly nagyon szerette.

Többet nem beszéltünk, mert a lány már nem szólt,

Nem volt neki kedve,rossz hangulatban volt.

Lassan jött az alkony, nem volt messze már,

Szerelemről dalolt minden kis madár.

A vén Nap elfáradt az ég peremén,

De az Ő szivében is élt még egy remény.

Holnap reggel ismét a trónra felűlhet,

És a fájdalmában öröm is vegyülhet.

Mért vagy hangulatlan? nézd e csodás tájat,

Mily szépen süt a Nap, s a zöldelő fákat.

Nézd e zöldes tavat, a csobbanó forrást,

Mind Neked zengi el imádását, nem mást.

Vagy nézzed a rétet, sok tarka virággal,

Vagy az árnyas erdőt az apró gombával.

A cserjés, szamóca és a mogyoró,

Mind azt suttogják, az ifjúság a jó.

Azt hiszem, már elég sokat beszélgettünk,

Azt szeretném, hogyha megmondanánk nevünk.

Nem szeretném, hogyha otthon a szivem fáj,

Az én nevem könnyü s az GERŐFI ZOLTÁN.

Az én nevem JUDIT, ha már azt akarja,

Családnevem LÁNGI, ezt is megtudhatja,

De sokat én mondom úgy se ér el vele,

Mert már nemsokára ránkszakad az este.

Oh Te kis Juditka mond meg nekem szépen

A Te kicsiny szived meg van-e még épen?

Vagy már oda adtad egyik felét másnak

Vagy  már oda adtad egyik felét másnak.

Amerre én jártam kicsinyek és nagyok

Mind azt mondták nagyon barátságos vagyok.

Barátja vagyok, ha akarja magának,

De most hazamegyek, mert engemet várnak.

Megfogtam kis kezét forron szerelmesen

Ő csak éllt előttem szótlanul csendesen,

Aztán ment s én néztem tele boldogsággal