Csalogató Hold sugara csorgadozott reánk,
messze rejlő csillagok csillogtak talán.
Melyeknek a fényét a város nyelte le,
és saját pompájával szennyezte tele.

Fekete ég alatt szunnyadt el a Nap.
Imádott fényéből semmi nem maradt.
Sem a forgó láng, sem a forróság,
Nem a morgó vágy, s nem a boldogság.

Hideg hívogató szellő ossont közénk.
Lágy sutogással közölt felénk,
titkokat fedett s tárt elénk,
ismert mesét és múló reményt.

Szegény szél szerethette volna,
ha szeretett szövegét felismertük volna,
mert balgatag fejünkkel mi nem figyeltünk oda,
azokat ekkora már más valami nyomta.

Valami tüzes, forró,de nedves.
Valami folyékony,ocsmány, de kedves.
Valami durva,mégis puha és selymes.
Valami vagy valamik, többes vagy egyes.

Fejünkbe szállt gondolattal, nem hallotuk szél szavát.
Testünkbe zárt mozdulattal, nem éreztük hűs hadát.
Nem éreztünk hideget, fájdalmat vagy meleget.
Semmit e mosódott világtól, mely egy lábon lebegett.

Rezgő levegő utazott a térben,
hangok áradata tódult egészben,
ritmusok követői táncoltak zenére,
száguldott a zaj a csend tengerébe.

Tengerbe érve nagy hullámot csapott,
fodrokkal lepve az éjjeli napot.
Nem hagyvá senkit sem magára,
bőszen vigyázva nagy birodalmára.

Habár én, és lehet hogy mások is,
oly helyen jártam ahol lehet, ez már sok is,
mert csendparjtainál fekvő fekete erdő,
s benne a népeknek ez túlzott elegendő.

Népek tagjaiként a kis állatok,
aranyos élőlények, vagy nagy vadállatok.
S ha őket nem zavarta a hangkavalkád,
erre segíthetett rá három eltévedt diák.

Még ha nem is tévedtek, utukat akkor se látták.
Mert a földön fekvő nyomokat sötét leplek zárták.
Nehéz vásznak, melyeket a Föld húzott magára,
s lakatjukat egyedül az égi Nap nyítja, s zárja.

S telt az idő mikorra az ember vissza-visszatért,
míg a vissza-vissza is lassan el-elalélt.
És hajlékába csöndben mindenki nyughatott,
ha nem is tisztán, de legalább nyugodtan alhatott.

Lassan, lassan az álmos csillagok is pislákolni kezdtek,
szemükbe könnyen édes álomkönnyek meredtek.
A könnyed könnyek oltották fényüket,
a Hold ébresztette a Napot, és ezzel végük lett.

Vége mindennek, vége ezernyi csodának.
Vége soknak, kevésnek, szépnek és rondának.
Vége a földnek, az égnek, annak mit ittam vagy ettem,
mert ha eddig álmodtam is, most végre felébredtem.

Sajnos, nagyon kicsit szüneteltetem az írást.
Ezért, most egy irodalom házimat mutatom meg nektek. Feladat: Osztálykirándulás
Lehetett történetet írni, meg verselni. Legtöbben azt írták le, hogy voltunk itt-ott, láttunk ezt-azt.
Én azt írtam le hogy részegen átsétáltam az esti szállásból Szerbiába pár haverral.
Szépen megfogalmaztam, s míg címet nem adtam neki, a tanárnak se volt gondja. Tudván a háttértörténetet kicsit többet mesél e hasonlatokat, és utalásokat rejtelmező versike.

Remélem tetszik , és sok sikert az értelmezéshez :D