- Mit keresünk itt?  - tettem egyik lábam a másik elé egy meredek tetőn

- Mindig ide jövök, mikor magányra vágyom. Gondoltam a mai nap után, te is szeretnél távol maradni az emberektől. – nézett rám aggódóan.

- Hideg van.

- Igen.

Ennyi hangzott el a mai nap eseményeiről.  Az az egy mondat, pedig lett volna mit beszélni róla. Megoldás kellene, de csak elmenekülök minden elől, a szüleim elől, a város elől. A családom ma elküldött otthonról, azzal a mondattal, ha ilyen tökéletlen vagyok, akkor azt ne itt tegyem. Menjek, éljek valahol máshol, de ne ebbe a városba, mert itt csak szégyent hozok rájuk. Igazuk van, nem vagyok idevaló. Mindenki a látszatnak és a tökéletességnek él, de ez akkor is túlzás volt a szüleim részéről, bár ők mindig ilyenek voltak. Ha én vagy a nővérem nem a legjobb jegyet kaptuk meg vagy nem lettünk dobogósok egy versenyen, azt addig hallgathattuk, amíg nem nyertünk valamit, bár van mikor utána is felhozták. Tökéletes, tökéletes, tökéletes. Csak az felelt meg nekik, bármit is tettem sosem volt elég jó. Nem nyertem versenyeket, nem voltam kitűnő tanuló, ezért sosem kedveltek. Olykor szellemként éltem a házban. A nővérem sem kedvelt, bár nem sok vizet zavartam neki, legalább őt jobban kedvelték és otthon nem kellett a figyelemért versengenie, bár még így is megtette. Mindent meg akartak vonni tőlem. Sikerült. Elkergetnek otthonról is. Egy dolog maradt számomra, akit itt kell hagynom mikor, elhagyom a várost. Ez a csodálatos lány, aki itt ül mellettem és csak a csillagokat és a házakat nézi. Én őt figyelem. Gyönyörű hosszú vörös haja, barna szemei csillognak az utca fényáradatában. Azt akarom, hogy vele maradhassak. Kiskorunkban nem kedveltük egymást, de mikor az általános iskolások lettünk összebarátkoztunk. Mindig csúfolták őt a fiúk, én voltam az egyetlen ki inkább megvédte. Ezért nem kedveltek engem. Én is a szidó szavak célkeresztjébe kerültem. Ketten erősek voltunk, nem érdekelt minket ki bánt, kibírtunk mindent. Abbahagyták mikor ez nekik is feltűnt. Beleszerettem. Akkor még ezt nem tudtam, csak a középiskolában jöttem rá. Legjobb barátok vagyunk. Nem mertem elmondani neki. Talán most megtehetném.

- Nézd Lucas, – szakított meg Amelia a gondolatmenetemben – rókák.

- Hol?

- A háztetőn. Most szaladtak fel. Hát nem édesek? Ketten vannak. – fordult felém izgatottan.

- Szeretlek. – mondtam ki hirtelen.

Nem válaszolt, csak meredt rám, mintha egy unikornist látna éppen. Bár talán annak jobban örülne.

- Vagyis ő… elmegyek… tudod ééés… ő… - nem tudtam mit mondjak.

Az arca ellágyult és rámosolygott. Hirtelen a megölelt. Mit akar ez jelenteni?  Lefagytam, lassan realizáltam, hogy vissza kéne ölelnem őt.  Hosszú másodpercekig így maradtunk.  Miután elhúzódtunk egymástól, nem mertem ránézni, de éreztem a tekintetét az arcomon. Amikor felnéztem, meglepődtem. A szemében nyugalmat és szeretetet láttam. Csak néztem a barna szemeit és egyre csak közeledtem hozzá. Megcsókoltam.  Életem első csókja édes és hideg volt. Azok a rókák, éppen a legjobb időben érkezetek, hogy egy kis békét hozzanak.