4. Vénusz- Vágy

Ami eddig történt…

Miután a Földön kitörő háború elpusztította otthonunkat, én és pár kollégám arra kényszerültünk, hogy elinduljunk az ismeretlenbe az Enigma nevű űrhajónkkal. Az út közel sem volt akadálymentes, ráadásul, mikor elértük az Androméda egyik bolygólyát, az ott lakó kéktestű lények fogságba ejtettek minket. 

Mivel, jobb dolgom nem akadt a magányos cellámba, a Skylar készülékemen elkezdtem egy amolyan naplót rögzíteni mindarról, ami ide vezetett engem és bajtársaimat.

Az egész egy párizsi merénylettel kezdődött, amiben feleségem Sylvie életét vesztette. Ezen események sorozata, annyira kiborított, hogy menekülnöm kellett előző életemből és egy kínos búcsúzást követően, felszálltam az Amerikába induló repülőgépre.

És most a folytatás…

A virágok illatai bódítóak voltak, nem mintha kellett volna az nekem, egyébként is bódult voltam az izgalomtól. És akkor a tömeg mögül, előbukkant szépséges menyasszonyom, úgy éreztem a talaj kicsúszik lábaim alól. Édesapjába karolva lassan közeledett felém, egész addig, míg észre nem vette, végtelen izgalmamat. Ekkor léptei sietőssé váltak, hogy mihamarabb mellettem lehessen. Megfogtam a kezét és a népek tengerének hátat fordítottunk, az oltár felé.

Mosolyogva suttogta: Nyugalom, itt vagyok!

És akkor rám tekintett, gyönyörű arcának egy része, teljesen szét volt roncsolódva és patakzott belőle a vér, pirosra színezve a fehér menyasszonyi ruhát.

Hirtelen a pulzusom az egekbe ugrott: Neee! – kiáltottam.

A repülő utasai furcsán tekintettek rám. A pulzusom még mindig az egekben járt, de nem azért mert repültem, az a kínzó, csúnya álom volt az oka. Az egész testem verejtékben úszott, kínosan az órámra tekintettem. Úgy számoltam, hogy még csak fele utat tettük meg, a lehetőségek országa felé. 

Félig elszakadtam már, előző otthonomtól, de szerelmem emlékétől nem sikerül. Hirtelen találkozásunk emléke ugrott a fejembe. Ha valaki megkérdezte, hogy találtatok egymásra, Sylvie, mindig megkért, hogy meséljem már el és ő végig tiszta szívéből nevetett, valahányszor hallotta.

Szóval az úgy volt, hogy épp Párizsba voltam állás interjún, mire végeztem, már késő délután volt, fáradt is voltam, de valahogy mégsem volt kedvem, autóba ülni. Ezért csak úgy, elindultam az egyik utcán. A késő délután ellenére a város élettel volt tele, mint mindig. Rövid gyaloglás után, egy kávézó teraszán kötöttem ki. Leültem egy asztalhoz és kértem egy kávét. Hamarosan hozták is és egy cigaretta kíséretében, komótosan kortyolgatni kezdtem italomat. 

Eközben szemeim kíváncsian pásztázták az asztaloknál beszélő embereket. Volt, aki elgondolkodva, egyedül ült, mint én, más a párja nyakára lehelt forró csókot és végül megakadt a szemem a velem szemben ülőkön. Őket hagytam utolsónak. Egy lány ült ott, két férfi társaságában és meglepően hangosan beszéltek és nevetgéltek. 

Az első gondolatom az volt, hogy ez a lány egyszerre két fiúval is flörtöl? Úgy döntöttem, belehallgatok a beszélgetésükbe. Bár csak hangfoszlányokat lehetett hallani, tisztán kivehető volt, hogy a srácok mindent bevetve nyomulnak a lányra és eléggé pajzán módon. Meglepő, de a lány nem sértődött meg, csak rendre kiosztotta őket és jókat nevetett rajtuk. Ekkor rájöttem, hogy első látásra rosszul ítéltem meg és bizonyára nem „testkereskedő”, ahogy nálunk felé mondanák. Amint ezen mélázgattam, pillanatok alatt a kiscsaj felpattant székéről és elköszönt a bájgúnároktól, mivel indul a vonatja. – ezt tisztán hallottam. 

Én sem haboztam egy percig sem, a kávé árának többszörösét az asztalon hagyva én is távoztam és a lány után vettem az irányt, természetesen, tisztes távolságból követtem, nehogy észrevegyen. Rövidesen a vonatállomáson találtam magamat, a lány felszállt az egyik vagonra, én bár haboztam kissé, de követtem. Akkor ért a meglepetés, csak ketten voltunk a szerelvényen. Annak ellenére, hogy volt üres hely bőven, én minden bátorságomat összeszedve, a lányhoz mentem és megkérdeztem:

- Je peux me joindre a vous?

A lány felemelve fejét rám nézett, kérdésem két okból is különös lehetett, először is rengeteg más szabad hely volt, másodszor, az akcentusom nagyon érezhető volt.

- Oui, bien sur! – felelte, miután végig mért tekintetével.

Én kényelembe is helyeztem magamat és még mielőtt, újfent telefonjába temetkezett volna gyönyörűszemű útitársam tekintete, megkérdeztem, hogy hová utazik.

- Strasbourgba – felelte kurtán, majd hirtelen hozzá tette- és maga? 

- Nem tudom, talán ahová maga! – feleltem mosolyogva.

- Most viccel ugye? – kérdezte, miközben tekintetemet vizslatta.

- Halál komoly! 

- Tehát ön is Strasbourgba utazik?

- Igen – válaszoltam.

- És tovább?- kérdezte kíváncsian.

- Hát arra gondoltam, oda megyek hová maga.

- Az ki van zárva, - nevetett fel – én haza megyek!

- Nekem jó!

- A szüleimmel élek és amúgy sem viszek, vadidegeneket a lakásba! – jelentette ki gúnyosan.

- Óh, elnézést, de bunkó vagyok, a nevem Levi!- nyújtottam jobbomat. 

- Örvendek… azt hiszem! – nevetett- Én, Sylvie vagyok!

- Sylvie, engedje meg, hogy tegezzem!

- Csak tessék, nyugodtan!

- Ha már nem engedsz a lakásodra, mit szólnál, ha leszállnánk a vonatról és elmennénk vacsorázni? Majd haza vinnélek autóval!

- Mi? Neked van autód? – értetlenkedett.

- Persze!

- Akkor miért vonat… áh… hihetetlen! Ne mond, hogy miattam szálltál fel a vonatra.

- ÜHÜM – bólogattam szaporán.

- Ez már valami! – biccentett a fejével. – Rendben, ha megígéred, hogy haza viszel, elmehetünk vacsorázni!

- Csodás! – ujjongtam.

Nevetgélve hagytuk el a szerelvényeket, mint a gondtalan tinédzserek és meg sem álltunk, a legközelebbi étteremig.

Rendeltünk kaját és egy kis bort mellé.

- És mit dolgozol? – kérdeztem.

- Újságíró vagyok! –felelte – Itt a közelbe dolgozom a Charlie Hebdoban.

- Igazán? Nagyon jó!

- Na és te?

- Igazából, ma voltam állás interjún.

- Óh és hogy ment?

- Szerintem az enyém az állás! – feleltem vigyorogva.

- Gratulálok! – emelte poharát.

Épp hogy belekortyoltunk italunkba, egy virágárus haladt el asztalunk mellett és én rögtön elragadtam tőle a legszebb rózsát és átadtam Sylvienek.

- Ó, ez igazán kedves tőled! – nevetett és mélyen beszívta a rózsa illatát.

Őt az illat, engem az ő látványa, a városra települő szürkület és a lágy zene bódított el. 

Lelkünk szárnyait, a virágárus köhintése törte ketté.

- Segíthetek? – kérdeztem amazt komolyan.

- Levi, talán fizetned kellene! – suttogta Sylvie.

- Fizetni? Én? Te kaptad, te kell, kifizesd! – mondtam halál komolyan.

A virágárus, láthatóan megbotránkozott és már távozni készült, ekkor Sylvie hangos nevetésben tört ki.

- Te nem vagy normális! – nyöszörögte.

Ekkor nekem is kiült a mosoly az arcomra és előástam a tárcámat.

- Bankkártyával is fizethetek? – kérdeztem az árust.

Ezt hallva a lány, már szinte görcsösen nevetett, olyannyira, hogy mindenki minket nézett.

Én, közben az összes aprópénzemet a virágárus markába nyomtam, aki elégedetten távozott. 

- Nem is emlékszem, hogy mikor volt legutóbb ilyen kellemes estém! – mondta Sylvie, miközben kezdte összeszedni magát.

- Én sem! – feleltem, miközben gyöngéden letörültem, arcára hulló örömkönnyeit. 

A sziporkázó estét egy eléggé hosszas autókázás követte, de hát utamba esett, mivel én Sarrebourgba laktam. Mikor megérkeztünk hozzá, az ajtóig kísértem. Ott megálltunk. Egy darabig a rózsát bámulta, majd mosolyogva felnézet rám.

- Köszönöm az estét! – és egy golyóstollat előkapva a táskájából, a tenyeremre írta a telefonszámát.

Majd ugyan olyan hirtelen – legalább is nekem úgy tűnt- megcsókolt és már az ajtó előtt is állt, kizárta és belépett. Még egyet intett és az ajtó becsukódott, a zár kattant.

Végül megkaptam az állást és egész héten én is Párizsba voltam, természetesen minden este találkoztunk Sylvievel és hétvégén együtt mentünk haza. 

Végül vettünk egy lakást Párizsba és összeházasodtunk. 

Hát ez volt a mi történetünk és miközben ezen emlékeken méláztam, a repülő leszállt.

Üdv Amerika!